Most pedig jöjjön egy kis azonosítás elmélet. Mi a fittyfene is az az azonosítás elmélet? Az a kriminalisztika egy fontos ága, és arra való, hogy megállapítsuk, hogy ki tapogatta össze a véres kezével a csempét, hogy kié lehet az a Nike cipő, aminek a lenyomata a sárban maradt,  és hogy ki farolt be olyan fickósan a terepjárójával a gyilkosság időpontjában az áldozat háza elé.

És hogy miért is van szükségünk ezekre a tudományokra?

Mert ezek vezetnek el a tettesig.

Az ujjlenyomatuk, a cipőjük talpának lenyomata, vagy a járgányuk, amivel a tett helyszínére érkeztek. Az azonosítást pedig mindig a dolgok egyedisége teszi lehetővé. Az egyedi ujjlenyomat, az a kis repedés, amit a tettes sajátos járása hasított a cipője talpába, vagy az egyedi kopások az autója gumijának mintázatán. Na de hogyan jutunk el abből a témából a kutyákhoz? Talán az azonosítás a kutyáknál is fontos lenne? A válasz, IGEN.

Gyorsan leszögezném azonban, hogy ebtársaim azonosítása nem azért fontos, mert súlyos bűntetteket követtek volna el. Bár, ha jobban belegondolok, talán nem is olyan rossz ötlet egy bűntettesi nyilvántartás kutyák részére. Hány és hány elrágott cipő (horribile dictu a szerkesztőm kedvenc magassarkú cipője), leráncigált és meggyalázott függöny, ízekre szaggatott kanapé keresi a galád tettest, akinek még van pofája bűnbánó képpel megnehezíteni a jól megérdemelt büntetés kiszabását a kétlábú részéről.

A magam részéről például el is tudok képzelni egy alábbiak szerinti fényképes bűntettesi nyilvántartást: 

Nagyon hamar hozzátenném, hogy velem ilyen soha, de soha nem fordult elő.    

Kanyarodjunk azonban vissza eredeti témánkhoz, a kutyák azonosításához. A rendőrségen elengedhetetlen igény van arra, hogy azonosíthatóak legyenek az állományba tartozó szolgálati kutyák. Kérdezhetitek rögtön, hogy miért? Nem elég a hívónév, és a fajta megnevezése?

Nos, amíg a rendőrségen egyetlen József nevű Yorkshire Terrier lát el szolgálatot, addig mindegy.

Amint azonban német juhász kutyákból, malikból és és labradorokból több száz is szolgál, akkor már nem lehet legyinteni a kérdésre. Manapság már természetesen nem kérdés, hogy minden kutya chipet kap a bőre alá, hogy emígyen azonosíthatóvá válljék, a technika ezen vívmánya azonban a régebbi korokban még nem állt rendelkezésre. Vajon milyen módszerekkel érték el a 70-es, 80-as években azt, hogy a négylábú szimatgépek kétséget kizáróan beazonosíthatóak legyenek?

Szinte hallom, ahogy egy emberként felkiáltotok: hát a tetoválás, ami a tenyésztőknél oly jól bevált már. Ezzel részben igazatok is van, mivel azonban a tetoválás sok esetben kifakult, illetve könnyen változtatható volt, ezért a magyar rendőrségen bevezettek egy kiegészítő eljárást is, amely annyira eredeti ötletre épült, hogy nem mehettem el mellette.  Egyszerre meglepő és mulatságos, ráadásul szorosan kapcsolódik a bevezetőben emlegetett azonosítás elmélethez.

Azt eddig is tudtuk, hogy minden ember ujjának egyedi rajzolata van. Ezt a felismerést felhasználva az ujjnyomat-vétel egészen máig világszerte a legelterjedtebb azonosítási módszernek tekinthető, melyre egy komoly nyilvántartási rendszer épül. De vajon gondoltátok-e valaha, hogy ez az ötlet a kutyákon is alkalmazható?  Ugye, nem? Pedig így van. Magyar kísérletek is igazolták, hogy minden kutyának van egy olyan testrésze, amely egyedi, és azonosításra alkalmas.

Mi más is lehetne ez, mint a mi legérzékenyebb műszerünk, az orrunk, vagy ahogy a szakkifejezés említi, az orrtükör.

Kifejezetten a kedvetekért csináltattam egy saját orrtükör- képet, ahol tisztán látszik, hogy apró kicsi minták rajzolódnak ki benne. Csinos kis orrtükör, nem igaz? 

És most lássuk a mintavételi eljárást.

Az eredeti eljárás szerint, amelyet az ujjnyomatvétel analógiájára bátran nevezhetünk orrnyomatvételnek, az ebek orrát fekete festékkel bemázolták, majd hozzányomtak egy papírlapot, hogy emígyen örökítsék meg az egyedi orrnyomatot. A nyomaton aztán olyan viszonyítási pontokat használtak az azonosításhoz, mint a főbarázda, az orrsövény, és az orrlyukak. A sajátosságokat és viszonyítási pontokat akapul véve egy katalógusrendszert alakítottak ki, amely a visszakeresést könnyítette. A módszerről először az 1976-ban megrendezett II. Nemzetközi Kynológiai Kongresszuson beszélt Dr. Janza Frigyes állatorvos, majd ezt az azonosítási módszert (amelyet Nasolabioscopianak neveztek el – na jó, tudom, ezt képtelenség kimondani, úgyhogy csak ez első három betűig jutottam ) sikerrel vezették be és használták a magyar rendőrségen egészen 2005-ig.

Alább két orrtükör-lenyomat látható. 

Azért egy pillanatra gondolkodóba estem, hogy ez a bemázolós - lenyomatos dolog vajon minden ebtársamon alkalmazható-e.

Vegyük például a cuki mopszot.

Nála vajon hogyan lehetne orrtükör-lenyomatot venni? Sanszos, hogy a nyomi orra miatt sehogy, viszont a pofa-lenyomat remekül működne, lásd az alábbi képet.

Végtére is, mondjátok, nem csodálatos ez? Mi az orrunkat használjuk, hogy beazonosítsuk a zsivány kétlábúakat, a kétlábúak pedig az orrunkat használják, hogy minket beazonosítsanak. Mindebből tehát arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy minden út a NÓZI-hoz vezet. :)

Viszlát legközelebb

Nózi

Kövess engem facebookon is https://www.facebook.com/nozinaploja/