Nos, azt hiszem, itt az ideje egy új bejegyzésnek, amelyben megosztom veletek azt a különös és különleges élményt, amit a könyvét vasárnapján átélhettem. Azt hiszem, menthetetlenül belekeveredtem ebbe a mágikus világba, tele írókkal és költőkkel, akik képesek teljesen új világokat varázsolni és megbűvölni az olvasókat. Mivel az én történeteim még nem öltöttek kézzel fogható és lapozható formát, egyelőre csak bízhatom abban, hogy a „Nózi nyomoz” című titkos aktáim is megtalálják majd az olvasó közönségüket. Remélem, hogy ősszel már be is mutathatom nektek a könyv formájában materializálódott végeredményt, és hogy jövőre akár a könyvhéten is találkozhatunk :).

Mindenesetre fentiek tükrében kissé meglepett, hogy már az idei programokban is számítanak rám, méghozzá abban, amihez a legjobban értek. Kábítószerkereső kutya vagyok, ezért számomra a leginkább testhezálló feladat a drogkeresés. Ezen tudományomat mutathattam be nektek azon a szép vasárnapi reggelen, ám ezúttal nem kokaint vagy hasist kellett felkutatnom, hanem egy olyan legális drogot, ami csaknem öt napon keresztül nagy koncentrációban okozott eufóriát a könyvhétnek otthont adó Vörösmarty téren: könyvet kellett keresnem. Na de nem ám akármilyen könyvet! Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a neves író, Böszörményi Gyula békebeli krimijének egyik elrejtett példányát kellett kiszimatolnom a szerzővel való beszélgetés felvezetéseként. No de ne menjünk ennyire előre!

A színpadi jelenésem előtt izgatottan toporogtam a környéken, és minduntalan beleszagoltam a levegőbe. Hol vannak már az én kedves olvasóim, akik arról biztosítottak, hogy élőben is kíváncsiak a fizimiskámra, és mindenképpen odaugranak egy pacsira? Még ajándékkal is készültem, úgyhogy bíztam benne, hogy nem hagynak cserben. Nem szerettem volna szégyenszemre hazavinni az összes ajándék kitűzőt. Aztán szerencsére jöttetek, én pedig alig fértem a bőrömbe a sok simogatástól, dögönyözéstől. 

Nemsokára maga Böszörményi Gyula is felbukkant, amitől egy kicsit – bevallom őszintén – megilletődtem. Hogy oldjam a feszültséget, gyorsan megnyalogattam az orrát. Azonnal megéreztem, hogy két dologban is nagyon hasonlítunk: mindketten kiváló szimattal állunk a bűnügyekhez. 

Aztán eljött az én időm. Tíz órakor már nagyon sokan összegyűltek, hogy láthassák a híres írót, és kérdezhessenek tőle (na jó, talán miattam is jöttek néhányan :)). De várniuk kellett. Remélem, nem élték meg csalódásként, hogy néhány percet elvettem a beszélgetésre szánt időből. Krónikásom, Kántor Kata bemutatott engem és rendőr gazdámat a népes publikumnak, majd megkezdődhetett a rövid kis performanszom. A fegyelmező gyakorlatok között az összegyűltek érdekes sztorikat hallhattak rólam, majd végre valahára elkezdődött a kereső munka, amit már nagyon vártam. Annak ellenére vártam, hogy jól tudtam már, hová van rejtve az a bizonyos legális drog, vagyis az Ambrózy báró esetei könyvsorozat egyik kötete. Otthon ugyanis már unásig gyakoroltuk, nehogy a színpadon lebőgjek ... Azért így utólag kulisszatitokként elárulhatom, hogy rendőr gazdám egy kis hasis-szagmintát (csak a szagát!) is becsempészett a lapot közé, hogy megkönnyítse a dolgom. Aztán jött a legfelemelőbb pillanat: hangos ugatással és kaparással tettem egyértelművé, hogy megtaláltam az elrejtett „szajrét”. A könyv előkerült tehát, és én csak bízni tudtam abban, hogy messziről nem látszanak a kaparásnyomok a borítón, melyek még az otthoni gyakorlás hevében kerülhettek oda (bár nem emlékszem, hogy én tettem volna, véleményem szerint a viseltesebb megjelenés a krónikásom általi rongyossá olvasás egyenes következménye). Aki a teljes produkcióra kíváncsi, megfűszerezve a Böszörményi Gyulával készült beszélgetéssel, az megnézheti az alábbi videón.

https://www.youtube.com/watch?v=ZDgBWnwUsZg

A beszélgetés után aztán sprinteltünk, hogy időben érkezzünk Böszörményi Gyula dedikálására. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a krónikásom, Kántor Kata félszegen odanyújtja a kaparásaimmal díszített Rudnay-gyilkosságok kötetét aláírásra. És akkor még nem is tudta, hogy maga a borítótervező is ott ül majd az író mellett. Nekem sajnos ekkor haza kellett indulnom, de annyit még tudok, hogy a kétlábúim hősiesen kivárták a sorukat, ami a téren keresztül hosszan kígyózott.

 A beszerzett aláírás mellett a szerző azzal tisztelt meg, hogy az ezüstös képemmel díszített (vagy inkább tarkított?) kitűzőt viselte a mellén, miközben dedikált. Azt hiszem, most a büszkeségtől egy egész kilóval is többnek látszom, úgy kihúzom magam.         

Izgatottan várom már, hogy nekem is részem legyen a dedikálás élményében, és mancslenyomatommal hitelesítsem nyomozási aktáimat. Remélem, hogy minél többen eljöttök majd, ha másra nem, csak egy pacsira!