Cel-EB rovat

Álom volt, vagy valóság? Tulajdonképpen mindegy. Csak az a fontos, hogy hiszek benne. Hiszek a lélek halhatatlanságában. Ez a hit pedig a halottak napja közeledtével nagyon fontos.

Fogadjátok hát szeretettel ezt a mesét, melyben ezúttal nem a rablók, hanem saját magam után nyomozok. Azt hiszem, hogy ezt az aktát is sikeresen zártam. 

Az illusztrációt Maszlay Lajos készítette.

A mese pdf formátumban is letölthető itt: http://cel-eb.reblog.hu/files/Nozi_alma.pdf

kövess engem facebookon is: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Kántor Kata

Nózi álma

A hosszú nap után Nózi átadta magát az Illaberek hangulatának. Barátjára, Jessicára várt, de közben gyakran behunyta a szemét, és mélyen magába szippantotta a pillanatot. Május vibrált levegőben, a tisztás gyepe csak úgy ontotta magából az orrcsiklandó illatokat. Vakond túrta föld szaga, kesernyés kutyatej és édes akác versengett a nagy illat-zsibongásban, a gyenge szellő pedig keringette, forgatta őket a réten. Nózi nagyot prüszkölt, mikor a szemtelen szél a nyárfa repülő virágát az orra hegyére ültette, és bosszúsan körbenézett.

Nem messze tőle a gazdája egy másik kétlábúval beszélgetett, aki időnként megpaskolgatta a lábai mellett őrködő, oroszlánszerű kutyáját. 

Nózi tekintete elidőzött a kutya hosszan kilógó, lila nyelvén és vörös bundáján, amikor egy izgatott csaholás kizökkentette a merengéséből. 

 – Ebek Ura! Ő is itt van! Nózi, bújtass el!  

 Nózi megfordult. Jessica, a kis csivava toporgott türelmetlenül vele szemben, és Nózi mögé rejtőzve igyekezett elkerülni, hogy az oroszlánkutya meglássa őt. 

– Miért? Ki ez? – értetlenkedett Nózi.

 – Ez Csin-Csin, a lila nyelvű bamba oroszlán – hadarta Jessica. – Nemrég költöztek ide, és folyton üldöz a szerelmével – nyafogott.

e már késő volt. Az idegen kutya pillanatokkal később már ott lihegett mellettük.

 – Szia Jessica! – köszönt Csin-Csin, mintha Nózi nem is lett volna jelen.  

 – Szia – fogadta a köszönést közömbös hangon a csivavalány, majd esdeklő tekintettel Nózira nézett.

Éppen ekkor egy tigriscsíkos macska bukkant fel nem messze tőlük, és puha léptekkel a tisztást övező erdő felé tartott. Nózi azonnal észrevette, sőt egy pillanatig meg volt győződve arról, hogy a macska egyenesen ránézett. Nem tudta, hogy miért, de kirázta a hideg azoktól a nagy, zafírkék szemektől. Talán pont ez adta az ötletet, hogy miként szabadíthatná meg barátját a kéretlen udvarlótól.

–  Csin-Csin! Nézd azt a macskát! Jessica biztosan örülne neki! – bökött a csíkos bundájú felé. Az oroszlánkutya gondolkodás nélkül utána iramodott.

Jessica döbbent szemeket meresztett.

– Nózi! Hogy tehetted ezt? – toppantott vékonyka lábaival. – Még megöli nekem azt a szerencsétlent!

– Ugyan már! – válaszolt magabiztosan Nózi. – Csak nem képzeled, hogy ez a lomha kutya képes elfogni őt? Az a macska már rég egy fa tetején csücsül, és a mancsait tisztogatja.     

Néhány másodperccel később azonban Csin-Csin büszke tartással tért vissza, fogai között a keservesen nyávogó zsákmánnyal. Letette Jessica lábai elé, majd mellső pracliját a cica hátára rakta, nehogy megszökjön. A rémült állat füleit lelapítva, tágra nyílt pupillákkal sunyított, várva a megváltó halált hozó harapást.

Nózi elképedve vette tudomásul, hogy a taktikája ezúttal megbukott. Lázasan gondolkodott, miként menthetné meg Csin-Csin prédáját a biztos haláltól. A másodperc tört része alatt döntenie kellett.

– Csin-Csin! – kiáltott izgatottan Nózi, és az erdő felé pillantott. – Ott egy másik is, ne hagyd megszökni! Én addig vigyázok erre.

A kutya lelkes együgyűséggel teljesítette a kérést. Mire eltűnt a fák közt, a macska is egérutat nyert, és elinalt a másik irányba.

Jessica rosszallóan csóválta a fejét. 

Aznap éjjel Nózi különös álmot látott.   

 Álmában kecses, hosszú lábakon lépkedett a palotában, és a medence felé tartott. A fehér márványoszlopokkal díszített tágas csarnok közepén ugyanis egy kék mozaikkockákkal kirakott, nagy medence állt. Kristálytiszta vízzel volt megtöltve, így jól kivehető volt az alján a színes mozaikkép. Ré Napistent ábrázolta, ahogy sólymot formázó fején a Napkorongot tartja. Kleopátra imádta, de még inkább rettegte őt, a Napistent. Sokszor mutatott be áldozatot a részére, könyörögve neki, hogy sugaraival ne tegye tönkre a vetést.

 A Napisten ma sem kegyelmezett, a hőség szinte tapintható volt, ezért a gyönyörű rabnők megállás nélkül legyezték a fáraót hatalmas, vízi jácintból font díszes legyezőikkel. Kleopátra az aranytrónusán ült, és épp törvénykezett. A palota csarnokában visszhangoztak a szavai, amit ötven írnok igyekezett szó szerint lejegyezni. A papiruszok sercegése, mint ezer sáska susogása, betöltötte a palotát. Kleopátra, miközben beszélt, jobb kezét kinyújtva simogatta Maut, a macskáját, aki méltóságteljesen ült a trónszék melletti bársonypamlagon. Nyakában egy kicsiny, aranyból készített talizmán-szobrocska függött, ami Básztet macskaistennőt formázta nagy, zafírkék színű szemekkel. 

 A törvénykezés végeztével az írnokok elhagyták a palotát, Kleopátra pedig nagyot sóhajtva a rabnőihez fordult.– Hol van Kairó? Kerítsétek elő, és hozzátok ide! Remélem, kapott ma már enni!

 Nózi épp a hűs vizű medencében készült megmártózni, amikor kecses női kezek megragadták drágakővel kirakott nyakörvét, és gyengéden noszogatva próbálták elhúzni onnan.

 – Kairó, nem szabad belemenned a medencébe, tudod jól, hogy Kleopátra megtiltotta! – korholták szelíden, de ő füle botját sem mozgatta erre, inkább lefeküdt a medence szélére.

 Most már ketten igyekeztek felállásra bírni, sikertelenül. Nózi ugyanis álmában sokkal nagyobb, és vékony alkata ellenére sokkal erősebb volt. Nem lehetett olyan egyszerűen ölbe kapni, mint egy yorkshire terriert. Ahogy a medence kristálytiszta vizében megpillantotta magát, egy királyi barna szempár nézett vissza. Hosszúkás feje akár az agaraké, felálló, kecses fülekkel. Szakasztott úgy nézett ki, mint a trónus márványlépcsői alján nemes testtartással fekvő egyiptomi fáraókutya szobra.

 – Kérlek, Kairó, állj fel, mennünk kell, Kleopátra vár! – folytatták a rabnők az unszolást. Nagyon óvatosnak kellett lenniük, hiszen sem hangos szóval, sem erőszakkal nem vihették őt a fáraó elé. Ez ugyanis az uralkodó kedvenc kutyája elleni legnagyobb sértésnek számított. 

 Kairó megkegyelmezett nekik. Úrnője nevének említésére felállt, és méltóságteljes léptekkel elindult a lépcsőkön a trónszék irányába.

 – Kairó, kedves kiskutyám, gyere ide! – hívogatta negédes szavakkal Kleopátra.

A kutya elfoglalta helyét a trónszék bal oldalán, de a bársonypárnák és a súlyos szőnyegek helyett a csupasz kőre telepedett, így enyhítve a hőséget. 

– Mau és Kairó – sóhajtott Kleopátra, kezét jobbról és balról kedvenc állatain pihentetve, – Ha ti nem lennétek, az én életem unalmas és boldogtalan lenne. Apropó boldogság – tapsikolt kecses kezeivel. – Azt hiszem épp itt az ideje, hogy egy kis ünnepséget rendezzünk Básztet istennő tiszteletére, amire természetesen őt magát is meghívjuk egy szeánsz keretében. Megidézzük őt, hogy lényével újra boldogságot hozzon egész egyiptomi népemnek – jelentette be áhítatos arccal.

Mau és Kairó, a két isteni állat egymásra nézett. Tudták jól, hogy mit jelent ez számukra.

Básztet, Básztet, Básztet... – visszhangzott a név a csarnokban, majd a hang egyre erősebb lett, mígnem már ott dobolt Nózi fülében. Zihálva ébredt az álomból, és percekig tartott, míg felfogta, hogy már nem a palota hűs márványán fekszik. Hihetetlenül valóságosnak tűnt minden, mintha saját emlékei elevenedtek volna meg. 

Másnap Nózi mindent elmesélt Jessicának, aki elképedve hallgatta a történetet.
– Juj de izgalmas! – csaholta. – Én is szeretnék ilyet álmodni!
– A Gazdám lánya épp most tanul Kleopátráról, aki Egyiptomban uralkodott. Szerintem azért álmodtam ilyen furcsát – tűnődött Nózi. – Azt is hallottam, hogy az egyiptomiak több istenséget is tiszteltek, és állatfejjel ábrázolták őket. Álmomban láttam a kutyafejű Anubiszt, aki a holtak oltalmazója, és az egyiptomi istenek királyát is, a sólyomfejű Ré istent, aki fején a Napkorongot tartja.
– És ki az a Básztet, akit annyira hiányolnak?
– Talán ma kiderül – válaszolta titokzatoskodva Nózi.

Nózi alig várta este, hogy elaludjon. Ahogy remélte, álmában ismét a palotában találta magát, a medence szélén feküdt Mau mellett. A medence ezúttal nem vízzel volt tele, hanem szamártejjel. Kairó imádta a szamártej illatát, és amíg gazdája fürdőzött, addig ő bele-belelafatyolt abba. Amikor Kleopátra ilyen fürdőt vett, az mindig jelentett valamit. A különleges események előtt a fáraó minden szépségpraktikát bevetett, hogy ő legyen a társaság legszebb asszonya. A szamártej bársonyossá varázsolta amúgy is hibátlan bőrét, hosszú, ébenfekete haját illatossá és fényessé tette a mirhabalzsam, a különféle olajok pedig jót tettek testnek és léleknek egyaránt. Mikor kilépett a medencéből, három csodaszép rabnő szaladt hozzá, hogy testét felmelegített lepedőkbe csavarják, mielőtt felveszi az aranyszálakkal átszőtt ünnepi ruháját.

– Nefertiti! – szólt legkedvesebb rabnőjének Kleopátra. – Kérlek, gondoskodj róla, hogy a ma esti szeánszra Mau és Kairó felkészülten érkezzenek! Fontos dolguk lesz – rendelkezett.
Kairó bízott benne, hogy ez a gondoskodás azt jelenti, hogy ő is megmártózhat a szamártejben, de csalódnia kellett.

Az esti szeánszra a palota különtermében került sor, amelyet erre az eseményre csodásan feldíszítettek. Száznál is több gyertya és fáklya biztosította a nappali világosságot odabent. A padlót mindenütt súlyos szőnyegek borították, rajtuk bársony pamlagok terpeszkedtek. Kleopátra kényelmes heverője a többiek fölé emelkedve, a terem közepén állt. Mau és Kairó a lábánál ült, és a megfelelő pillanatra várt. A szoba levegője lassan megtelt a nehéz tömjén illatával. A rabnők még javában hordták be a gyümölcsökkel és édességekkel bőségesen megrakott tálcákat, amikor Kleopátra hangja megtörte a zsivajt.
– Elég a locsogásból! – szólt, majd lelépett a pamlagról. – Koncentrálnom kell. Nemsokára feljön a Hold. Közeleg az idő, mikor Básztet istennőt megidézzük.
A vendégek elhalkultak, és izgatottan néztek a fáraóra, aki sokáig csak mozdulatlanul állt becsukott szemmel, miközben arcán csodás táncot jártak a fáklyák árnyai.

Aztán elkezdődött.

– Kairó és Mau! Ti, akik Anubisz és Básztet földi helytartói vagytok, segítsetek! – kiáltotta felemelt kézzel, miközben négy rabszolga egy hordozható pamlagon magasba emelte a két isteni állatot úgy, hogy azok feje a királynőével került egy magasságba. Kleopátra áhítatos arccal folytatta az imát. Szavai túlvilági moraj kíséretében verődtek vissza a terem kőfalairól.

– Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön! – mondta, majd Kairó és Mau feje köré egy hosszú aranyláncot font, amin egy bogarat formázó amulett hintázott.

Nagyon közel kellett hajolniuk, hogy mindkettőjük feje a láncon belül legyen, máskülönben az isteni kör megszakad.
A vendégek lélegzetvisszafojtva figyeltek, de semmi nem történt. Kleopátra hangosan ismételni kezdte az imát. Hirtelen több fáklya fénye is kihunyt.

– Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön!

Fojtogató lett a füst az fáraó körül. Kairó kezdte szűknek érezni a láncot, ezért kihúzta a fejét belőle. Mire a füst eloszlott, Kairó egy furcsa alakot pillantott meg ott, ahol az előbb még Mau ült. Az alak lebegve szállt le a hordozható díványról. Sokszor látta már a különös lényt, mégis mindig megcsodálta. A macskafejű nő szemei úgy ragyogtak, mint a Mau nyakában lógó talizmán zafírszemei. Mindenki leborult, és ez alól Kleopátra sem volt kivétel. Mire újra felültek, az istennő emberi arcot öltött. Puha macskaléptekkel kisuhant az ajtón, hosszú, fekete haja csak úgy úszott utána.
BÁSZTET, BÁSZTET! – visszhangzott mindenhonnan, mire Nózi felriadt álmából. Ismét olyannyira valóságosnak tűnt minden, hogy körülnézett, nem látja-e valahol magát a megtestesült istennőt.

Másnap Jessica tátott szájjal hallgatta az álmot.
– Mi az a szkarabeusz? – kíváncsiskodott.
Nózi elmerengett egy kicsit, mielőbb válaszolt.
– A szkarabeusz….. nos a szkarabeusz ganajtúró bogarat jelent.
– Micsoda? – húzta fel az orrát fintorogva Jessica. – Az lehetetlen! Hogy jön egyáltalán egy ilyen undorító bogár ehhez a történethez?
Nózi megrázta magát, mintha újra egy álomból ébredt volna.
– A szkarabeusz az egyiptomiak legszentebb állata, az örök újjászületés szimbóluma – bólogatott tűnődve. Most már igazán kíváncsi volt a történet végére.

Az álom nem maradt el, ám ezúttal a helyszín nem a palota volt, és ő sem változott át Kairóvá. Álmában először mindent betöltött a zafírkék színű fény. Mintha fürdött volna benne, mindent beborított. Aztán a fény hirtelen távolodni kezdett, és egy szem alakját öltötte. Mintha valakivel közvetlen közelről nézne farkasszemet. Ezeket a szemeket látta már. Ugyanígy ragyogott a Mau nyakában lógó talizmánszobrocska szeme, és a megtestesült Básztet istennő tekintete is. A zafírkék szempár újra távolodni kezdett, és már tisztán kivehető volt az istennő macskafeje. Beszélni kezdett hozzá.

– Nózi! Én Básztet istennő vagyok, a vidámság és a jóság istene. Segíts nekem, kérlek!
Nózi csak másodpercek múlva válaszolt. Önmagát is meglepte saját dadogása.
– Mi-mi-miben tudnék én segíteni neked?

– Láttad a tegnapi álmodban. Én időről időre testet öltök egy macska segítségével – kezdett bele az istennő. – Akkor, és ott jelenek meg, ahol az emberek már elvesztették hitüket a jóban, és mindent beborít a bánat köde. Én vidámságot hozok az emberek életébe, a vidámság pedig jobbá teszi őket – magyarázta. – Úgy látom, hogy itt és most nagy szükség van rám, ezért is nem véletlen, hogy TE, Nózi, ide születtél, ebbe az országba. Együtt segítségére lehetünk az itteni embereknek.
– Hogy érted ezt?
– Nózi! Ha még nem találtad volna ki, akkor most elmondom, hogy te Kairó reinkarnációja vagy. Kairó lelke benned él. Tudd meg, hogy azzal a macskával együtt, akiben most Mau szelleme él, képesek vagytok engem életre kelteni. Pontosan úgy, ahogyan azt a tegnapi álmodban láttad. Mau leszármazottja megpróbálta már felvenni veled a kapcsolatot. Ő volt az a macska, akit néhány nappal ezelőtt megmentettél. Kérlek, keresd meg őt, és segítsetek nekem, hogy újra testet ölthessek! Nála van a szent szkarabeusz!! SEGÍTSETEK NEKEM!! SEGÍTSETEK NEKEM!! SEGÍTSETEK NEKEM!! – visszhangzott mindenütt, majd az istennő alakja hirtelen messze suhant, mintha egy gyorsvonat viharzott volna el vele. A szemei még sokáig világítottak a messzeségből.

 – Reinkarnáció? Mit jelent az, hogy te vagy Kairó reinkarnációja? – kérdezte a beszámoló után Jessica.
– A reinkarnáció az maga az újjászületés – válaszolt Nózi elgondolkodva. – Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a test halálával a lélek nem pusztul el, hanem tovább vándorol, és egy új testben születik újjá, hogy tovább teljesíthesse földi küldetését. Ezt hívják lélekvándorlásnak.
Jessica megborzongott, majd cérnavékony hangon megszólalt.
– Akkor most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz? – válaszolt nyugodt hangon Nózi, majd a Tisztást körbeölelő erdő felé indult. – Természetesen segítek a nagy macskaistennőnek. Velem tarthatsz, ha szeretnéd.
– Várj Nózi! – szaladt utána Jessi. – Hogy akarod elkezdeni? És ha nem jut eszedbe az imádság? Én már nem emlékszem rá. „Kérlek, ó te Anubis, és te szent hogyishívnak, ..”
Nózi nem törődött vele. Orrát a földnek szegezte, és koncentrált. A szagok erdejében igyekezett kiválasztani azt az egyetlen egyet, amit keresett.
– Hol álltunk akkor? – szegezte a kérdést Jessicának.
– Mikor? – vakkantotta Jessica zavarodottan.
– Amikor Csin-Csin a macskát a földre szorította. Meg kell találnunk azt a helyet.

A választ azonban nem várta meg. Nekiiramodott, és a Tisztáson átvágva megállt egy ponton. Még egyszer körülnézett, mielőtt szimatolni kezdett. Szerencsére napok óta nem esett az eső, a szagfoszlányokat itt is, ott is fel tudta csipegetni. Lassan, de biztosan haladt előre, befelé a sűrű erdőbe. Erősen összpontosított, fel sem tűnt neki, hogy Jessica már nem követte őt. Egyszer csak villant valami az erdőben. A színe olyan ismerős volt. Zafírkék volt. Nózi egy pillanatra szabályszerűen kővé dermedt. Tudta, mit kell tennie. Szinte hipnotizálva lépkedett a fény irányába.

 – Szervusz, Kairó! Hát újra együtt vagyunk – szólalt meg Mau. A nyakában függő talizmánszobrocska szeme szinte vakított. – Tudod, még sosem volt olyan nehéz dolgom az évezredek folyamán, mint most. Alig találtam rád ebben a kis országban, aztán meg majdnem megevett egy oroszlán – morgolódott.

– Az nem oroszlán volt – mosolygott Kairó –, csak egy méretes kutya. Különben meg örülj neki, hogy ezúttal is megmentettem az irhádat! Hányadszor is húztalak ki a bajból, Mau? Csak az utóbbi ötszáz évben legalább tízszer. A kilenc életed már elfogyott volna, ha én nem vagyok!

– Jól van, csak ne vágj fel ezzel annyira! Básztet akkor is az én testemet használja, hogy testet öltsön, és nem a tiédet – vágott vissza. – Inkább készüljünk fel a fogadására, mindjárt feljön a Hold!
Mau nyakában megcsillant a szent szkarabeuszt tartó lánc. Kairó tudta a dolgát, ő is bebújt a láncba, hogy az mindkettőjük nyakát átfonja. Mikor feljött a Hold, együtt kezdtek az imába.

„Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön!”

Egy villanás, és a füst mindent beborított.

Nózi felébredt. Eltűnt az erdő, eltűnt Mau, és ő a szobában feküdt, a saját kutyakosarában.

– Hát mégiscsak álom volt az egész? – sóhajtott. – Nincs Kairó és nem támadt fel Básztet istennő – rázta meg magát, és csalódottan visszatette a fejét a párnájára. Abban a pillanatban azonban fel is kapta onnan. Alig hitt a szemének, amikor megpillantotta a fekhelyén a macskafejű szobrocskát zafírkék szemekkel.

Másnap – hiába unszolta Jessica – nem mesélt semmit arról, hogy mi történt előző este az erdőben. Nem kell a barátoknak mindenről tudni.

Ahogy ott álltak, és beszélgettek, egy nő suhant át az Illaberek tisztásán. Hosszú fekete hajáról és zafírkék szemeiről Nózi rögtön felismerte. Azt is látta, hogy amerre a nő lépked, ott az emberek mosolyogni kezdenek, mintha boldogság és vidámság költözne a szívükbe. Csak remélni tudta, hogy sokáig itt marad, ebben az országban.