Az előző bejegyzésben egy valóságos marihuána-ültetvényre csaptunk le a gazdámmal, és megtudtuk, hogy a termést egy környékbeli teaház veszi át rendszeresen. A Gazda valószínűleg azonnal sejthette, hogy melyik üzletről van szó, mert az akció utáni napokban sűrűn megfordultunk egy bizonyos teaház előtt. Nagyon csinosan festett kívülről a belvárosi épület, az ablakait gyönyörű, a templomokra jellemző színes ábrák borították.  Akkoriban még kifejezetten különcségnek számított, hogyha egy bolt négylábúakat is beengedett a területére, de nagy meglepetésünkre ez a teaház igen előrehaladott gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, ugyanis a kirakatán ott díszelgett, hogy „kutyabarát üzlet”. A Gazda nem sokat teketóriázott hát, hanem azonnal a tettek mezejére, és a teaházba lépett.

Felfoghatatlanul töménytelen mennyiségű szag iramlott az orromba, amitől kissé meg is szédültem. Ennyiféle illattal még sohasem találkoztam. Ami különösen bosszantó volt, hogy a szagok erdejében alig akadtam olyanra, amelyet ismerősként üdvözölhettem volna. Ennek okát akkor értettem meg, amikor a Gazda elkezdte félhangosan felolvasni a teaház kínálatát, miután elfoglaltuk helyünket egy kényelmes fotelban (pontosabban a Gazda egy kényelmes fotelban, én pedig az Ő ölében). 

Az itallapon indonéz bourbon vanília, fahéj, lichee, gyömbér, különféle fekete és zöldteák és még ki tudja, milyen kellemetlen szagú füvek sorakoztak, amelyeket soha nem szagoltam korábban, sőt, a nevüket sem hallottam. Azt viszont kifejezetten éreztem, hogy az illaterdő forrása az egész falat beborító polcokon sorakozó dobozokban keresendő, amelyek mindegyike különböző teafüveket rejtett. Érdekes módon azonban időről időre a pult alól is kerültek elő olyan kis vászonzsákok, melyekből kiszolgálták a vevőket, akik nem csak helyben fogyaszthatták el a kiválasztott teát, de elvitelre is rendelhettek belőle.  Miközben a Gazda elkezdte szürcsölni a mentateáját, egy kicsit tüzetesebben is szemrevételeztem a teaházat. Mondanom sem kell talán, a Gazda is épp ezt tette. Különös helyiség volt, ahol mintha felcserélték volna a padlót a falakkal, ugyanis utóbbit nehéz szőnyegek takarták, miközben fával borított padlón járhattunk. A kis kör alakú asztalkák majd’ mindegyikén egy hosszúkás, üvegvázának látszó tárgy állt, amelyből néhány vendég füstöt szívott egy csövön keresztül. Ezekből is zavaróan ismeretlen, azonosíthatatlan szagok orgiája áradt mindenfelé. Az egyik sarokban asztalok helyett súlyos párnákra ülhettek a vendégek, és nevetségesen alacsony, kicsiny asztalkákról fogyasztották az italaikat. 

A teaházban egyébként kitüntetett figyelemnek örvendhettem, sok vendég nem állhatta meg, hogy ne simítson végig a bundámon, miközben elhaladtak mellettem. Egyébiránt teázó vendégből nem akadt sok azon a délutánon, ami viszont a Gazdának is feltűnt, hogy elég nagy forgalmat bonyolított a bolt az „elvitelre” vásárlók körében. Sokuk csak egy kicsiny papírzacskóban vitt magával valamilyen különleges teafüvet. Az viszont a Gazdának nem tűnhetett fel, hogy jó néhány esetben a vásárlók a bűnözőkre jellemző félelem-szagot árasztották magukból vásárlás közben, mintha attól féltek volna, hogy lebuknak.

Amikor távozni készültünk, az egyik ilyen vásárló ruhájából marihuánával terhelt izzadság szaga kanyarodott az orromba. Dühösen vakkantottam, és még a kérdéses ember cipőjére is megkíséreltem rákaparni, de a Gazda kíméletlenül kiráncigált a helyiségből. Semmit sem értettem. Abban a bűzkavalkádban végre rábukkantam a keresett szagra, és ez a hála? 

Ez a kép csak illusztráció

Sokáig nem történt semmi, és már szinte el is feledkeztem a helyről, amikor újra megjelentük a teaház ajtajában. Időközben talán felderítési módszerekkel támogatták meg az információt, de az is lehet, hogy az ültetvényes barátunk dalolt el mindent a kihallgatása alatt. Mindenesetre a teaházban visszatérő vendégként üdvözöltek minket, sőt, a felszolgáló még kedvesen meg is simogatott.

Nem sokáig tartott az öröme, a Gazda ugyanis egy házkutatási paranccsal érkezett, amelyet azon mód át is adott a tulajnak.

Hirtelen mindenki hűvösen kezdett velem viselkedni, és a pánik szaga is kezdett burjánzani körülöttem, de akkor ez engem már nem foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy a korábban már megtapasztalt, kibírhatatlanul összetett és bonyolult illatfelhőben rátaláljak arra az egy szagra, amely a Gazdát mindig olyan elégedetté teszi.

A pult mögé mentünk, ahonnan már előző alkalommal is hívogatóan tekeredtek elő a vászonzsákba csomagolt füvek különleges aromái. Most egyesével meg is szimatolhattam valamennyit. Ennyi zavaró szag közt sosem dolgoztam még, de nem foghattak ki rajtam. Elfedni ugyanis a szagok nem tudják egymást. Legalábbis nálunk, kutyáknál nem. Az ember talán hajlamos rá, hogy csak a legerősebb szagot érzékelje egy illatfelhőben, de a mi szaglásunk más.

A Gazda nagyon szemléletesen ezt úgy szokta magyarázni embertársainak, hogy a kutyák úgy észlelik a szagokat, ahogy a kétlábúak a színeket.

Az ember egy fotón vagy festményen az ezernyi különféle szín közül is könnyedén ki tudja választani a pirosat (vagy zöldet, kéket, stb), hiszen láthatóak, felismerhetőek. Lassacskán én is ráismertem a pult alatt sorakozó vászonzsákok közül arra, ami engem érdekelt. Dühösen kaparni és ugatni kezdtem az egyiket, mire a Gazda leemelte azt a polcról, és a tulaj felé mutatta. Amaz vörös képpel kezdett dadogni, miközben hitetlen képpel bámult rám. Talán ő nem hallott a fenti elméletről, és balga módon azt hitte, hogy a teafüvek közé rejtett indiai kendert soha senki nem fedezheti fel.

A tulaj kezén azonmód kattant a bilincs. A kiképzés elméleti órái során elsajátított szerény jogi ismereteim birtokában tudtam, hogy a tulajnak nagy mennyiségű kábítószer kereskedelme miatt kell majd felelnie a bíróság előtt, de természetesen csak akkor, hogyha a laboratóriumi vizsgálatok ugyanúgy megerősítik a drog jelenlétét, mint ahogy azt én a kaparásommal megerősítettem.  Csak remélni tudtam, hogy így is lesz.

A következő történet nem az én történetem lesz, hanem Lupoé, akinek az Országos Rendőrfőkapitány posztumusz „örökös rendőrkutya” címet adományozott. Lupo előtt ennek a címnek egyedül a híres Kántor volt a birtokosa. Nos a történet egészen egyszerűen elképesztő lesz, és jó igazolása annak, amit fentebb a szagokról és a színekről írtam. Ezek után senki sem gondolhatja majd komolyan, hogy a keresőkutyákat meg lehet téveszteni néhány zavaró fedőszaggal. Tartsatok velem legközelebb is. 

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!