Az előző bejegyzésben megírtam, hogy sikeresen vettem az akadályokat a kutyavásáron, ami csak egyet jelenthetett. Be fognak iskolázni.

Az oktatásom 2009. áprilisban, egy szerelemszagú napon kezdődött, és én felkészültem, hogy a következő négy hónapot itt fogom tölteni. Nagy sajnálatomra  Lupo is velünk tartott, így a tervem, hogy kilököm őt az aranykosárból, dugába dőlt.  Rezignáltan vettem azt is tudomásul, hogy évfolyamtársaim egy kivétellel a túlméretes kategóriát erősítik. A kivétel egy bájos spaniel lányban öltött testet, akivel a tanfolyam során meglehetősen bensőséges viszonyt ápoltam.

Borbála (nekem csak Bori)

Na de ez egy másik történet lenne, én pedig inkább a képzésről szeretnék beszélni.   

Kiváltságos négylábúként a gyakorlati oktatást megelőző elméleti órákon is részt vehettem a gazdámmal, amelynek prózai oka abban állt, hogy a rendőrségen nem találtak olyan kennelt, amelynek rácsai közül ne fértem volna ki. A tantermi előadásokat ezért a gazda lába mellől, a hűvös padlón fekve hallgattam végig.  Így alkalmam nyílt arra, hogy első kézből nyerjek hasznos információkat a bűnügyi ismeretek, a kinológia vagy az állategészségügy tantárgyak oktatása során. Végre a kábítószerekkel kapcsolatos ismereteim is bővültek. Megtudtam például, hogy a drogok hasonló élvezetet nyújtanak, mint amilyenben a kutyavásár utáni orvosi vizsgálaton lehetett részem, miután azt a hirtelen szúrást éreztem a tarkóm táján. A néhány mámoros pillanat ellenére kihagynám, köszi, pláne miután az is világossá vált, hogy ezek a szerek milyen káros hatással vannak az ember és a kutya szervezetére. Az előadáson bemutatott képeket elnézve pedig elgondolkodtam (nem először) azon, hogy vajon miként hívhatja magát az ember a teremtés csúcsának, hogyha képes ilyen önpusztításra. Na de ez megint másik téma lenne. Talán egyszer ezt is megírom.

Elmondták, hogy a leendő rendőrkutyáknak öt fajta kábítószerrel kell majd megismerkedniük a tanfolyam alatt, név szerint a marihuánával, a hasissal, a heroinnal, a kokainnal és az amfetaminnal.

Csak bízni tudtam benne, hogy a megismerkedés nem abból áll, hogy azt is jól a tarkómba döfik egy szép kis injekciós tű segítségével. 

A drogokkal kapcsolatban a bűnügyi ismeretek oktatása során megtanultam, hogy ha ezek közül bármelyiket megtalálja valakinél a kutya (vagyis én), akkor azon nyomban kattan a bilincs a delikvens kezén. Még az is súlyos bűncselekménynek számít, – hangzott el az előadó szájából – hogyha valaki pusztán birtokolja ezeket a szereket.

Na ezek után felhúzott szemöldökkel konstatáltam, hogy a jelenlévő kutyavezetők, beleértve a gazdámat is, mindegyikből kaptak egy kis zacskóval. 

Nagy buli lesz itt este – futott át az agyamon egy pillanatra, de aztán hamar rájöttem, hogy a kiosztott zacskók kizárólag kiképzési célt szolgálnak, és nagyon szigorúan el kell számolni velük. Még arra is nagyon ügyelniük kellett a kétlábúaknak, hogy egy-egy hevesebb eb a keresés során a kaparásával ne hasítsa ki, mert akkor aztán ebugatta-teremtette, jelentések, jegyzőkönyvek, fenyítések egyéb nyalánkságok vártak az ebül járt rendőrre. De hát mit lehetne tenni, igazi kábítószer nélkül elég nehézkes lenne megtanulnunk, hogy milyen a szaga a kábítószernek, és azért az nem járja, hogy a rendőrnek egy dílertől kelljen cuccot venni, hogy megtanítsa erre a szolgálati ebet. Miután a kétlábú hallgatók gondosan elzárták a saját kis adagjaikat egy zárható bőröndbe, folytatódhatott az oktatás. 

első ismerkedésem a cuccokkal(itt még egy fincsi kitömött zoknit cipelhettem) 

Az első két hetemet a teljes zűrzavar jellemezte, amely nemcsak a személyemet illető változásokban, de tanfolyami szinten is megnyilvánult.

Azzal a felháborító ténnyel kezdeném az okok boncolgatását, hogy a gazda elvette tőlem a sokat látott és rágcsált kedvenc tömött zoknimat.

Szerintem ki is dobta a kukába, mert egyik reggel, amikor elhelyeztem a névjegyem a sarkon ácsorgó szemetes falán, határozottan érezni véltem a szagát, ahogy hívogatóan kanyarog elő a fedél alól.

A Gazda a játékomat egy központilag kiosztott, kincstári műanyag csővel kívánta pótolni, ami lássuk be, elég meredek.

Egy időre meg is tagadtam az apportírozást, és ülősztrájkba kezdtem. Mondanom sem kell, nem bírtam sokáig. Hiszen nekem az egész lényem maga a keresés, az apportírozás, és az okoz a legnagyobb örömet, hogyha visszavihetem a gazdámnak, amit az elhajít. Méltatlan helyzetemen felülkerekedve ezért néhány órával később együttműködésemről biztosítottam azt a műanyagcsövet. Először csak megpiszkáltam az orrommal, körbeszimatoltam, aztán a fogaim közé csippentettem. Keserű íz tolakodott a számba, ezért gyorsan kiköptem. A Gazda, felbuzdulva a békekötési szándékomon, rázogatni, meg pörgetni kezdte előttem azt a büdös csövet, majd úgy eldobta, hogy nem bírtam tovább az ösztöneimmel, és utánaeredtem. Később persze megértettem a műanyag cső fontos szerepét, de erről majd később. A tanfolyami szintű zűrzavarnál tartottam, és annak okainál. Hamar világossá vált előttem, hogy a kétlábú kollégák nagy része kutya nélkül érkezett a kiképzésre, négylábú társaikat ott helyben választhatták ki a kutyavásáron korábban beszerzett fajtársaim közül. Kutyakollégáimat elnézve ők még mindig nyalogatták a gazdájuk elvesztése után a lelkükön ütött sebeket, és sokuk kissé vonakodva fogadta az új embert. Ez aztán sok bonyodalomhoz vezetett, nyüszítéssel, vinnyogással meg morgással elegyítve (és nemcsak a kutyák vinnyogtak). Ilyen szempontból én nagyon szerencsésnek mondhattam magam, hiszen mi már egy összeszokott párost alkottunk a Gazdával. Máskülönben az a két hét semmi másról nem szólt, mint a folyamatos játék-keresésről, vegyítve a korábban már ismertetett fegyelmező és ügyességi gyakorlatokkal.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki megbékélt a társával, kezdődhetett a munka dandárja, a drogkeresés. Már alig vártam.

Addigra olyannyira megbarátkoztam a cső-játékommal, hogy még séta közben sem voltam hajlandó tőle megválni, és már a PVC- ízt is kifejezetten harmonikusnak ítéltem meg. Pontosan emiatt zavart kissé, hogy az egyik gyakorlat során a Gazdám egyszer csak megtömte a cső belsejét valami áthatóan büdös, fűszagú anyaggal, és így rejtette el nekem. Mint később kiderült, azt a zacskó marihuánát tuszkolta bele, amit még korábban kiosztottak neki, és ami egészen eddig a páncélkazettájában pihent.

Rögtön megéreztem, hogy a cső szagához egy másik is társult, de mivel a feladat csak annyiból állt, hogy találjam meg a játékomat, ezért továbbra is könnyű dolgom volt. Követtem a PVC semmivel össze nem téveszthető szagát, ami a szobában álló heverő ágyneműtartójából kandikált ki. 

Mivel minden áron hozzá akartam jutni a zsákmányomhoz, dühösen kaparni kezdtem az ágy szélét. Ekkor a Gazda közbelépett, és felnyitotta a heverőt. Miközben gyorsan elpakolta a kábszerrel megtömött csövet, előhúzott a zsebéből egy másikat, egy üreset, amit zsákmányul megkaphattam. Jót röhögtem magamban, ahogy megpróbálta eljátszani, hogy igazából az ágyneműtartóból került elő az üres játék, de nem akartam elrontani az őszinte örömét. Pedig elég gyenge színészi alakítást kanyarított oda. De hát megbocsátottam, mert tudom, hogy félti a zacskó marihuánát, nehogy kiszakadjon.

Heteken át folytattuk ezt a játékot, és a cső belsejébe már a többi anyagból is került. Lassan nemcsak a játékom illatát tudtam megkülönböztetni a töltelékektől, de a kábítószereket is el tudtam határolni egymástól. A legkönnyebben a marihuánát és a hasist szagoltam ki a mindent átható fanyarságuk miatt. Az amfetaminnal azonban sokszor meggyűlt a bajom. Vegytiszta laboratóriumi szaguk miatt könnyen összetéveszthetőek akár a gyógyszerekkel is. Hamar hozzászoktam ezekhez a szagokhoz, és mivel a sikeres keresést mindig játék zárta, ezért már az sem érdekelt, hogyha a csövet nem is rejtik el a drog mellé. Tudtam, hogy a végén úgyis megkapom a játékom. 

A négy hónap hamar elröpült a játékkal. Imádtam, hogy cseppet sem volt egyhangú, mindig máshol zajlott a keresés.

Lakásban, autóban, buszban, sőt, többször még a vonaton is játszhattunk. Jártunk gyógyszergyárban, a repülőtéren, iskolában, és még ki tudja, hány helyen. 

Egyik legizgalmasabb élményem a képzés során a börtönlátogatás volt, aminek majd egy külön bejegyzést szentelek.

Szóval, kedves olvasó, mostanra már biztosan rájöttél arra, hogy miben is áll a függőségünk.

Játékfüggők vagyunk, és nem drogfüggők.

A Gazda egyébként elég szellemesen szokott válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon kábítószerrel etetnek-e minket, drogkereső kutyákat.

  • - Igen – szokta mondani. – Így van. A kábítószerkereső kutyát kábítószerrel etetjük , hogy keresse a drogot, a hullakereső kutyát pedig hullával etetjük, hogy megkeresse a holttestet. A legnagyobb kihívást a robbanóanyagkereső kutyák jelentik, mert sehogy se akarják lenyelni a kézigránátot.

Nos, azt hiszem, az tényleg meggyőző érv amellett, hogy mi csak a keresés öröméért keresünk. Ilyen egyszerű az egész.

A képzést záró vizsgát nem ragoznám túl, alant úgyis minden látható a jegyzőkönyvön. Nem indulhatnék a legfényesebb eredménnyel végzett rendőrkutyák versenyén, de megfelelő minősítéssel zártam minden feladatot.  

A következő bejegyzésben az első éles bevetésem élményeit osztom meg veletek. Tartsatok akkor is velem!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!