Az előző bejegyzésből kiderült, hogy egy hosszú felkészülés után készen álltam a rendőrségi válogatóra. 

Egy szép márciusi napon azon kaptam magam, hogy a Dunakeszi kiképző központ felé autókázom a gazdámmal. A kutyavásárra készültünk. Vártam már a találkozót az első kiképzőmmel, de a többi kutyával való találkozás lehetősége valahogy nem dobott fel. Reméltem, hogy ezúttal nem lesz hozzájuk szerencsém. A kocsikázás közben büszkén játszottam vissza a felkészüléssel telt hetek eredményét, legfőképp az eldugós játékban nyújtott teljesítményemet, amelyről bátran állíthattam, hogy az egyik legnagyobb erősségem. Bizakodó voltam tehát, hogy minden a tervek szerint alakul, és a nap végén kijelenthetem, hogy a magyar rendőrség állományába tartozom. Ez volt minden vágyam.

A pozitív gondolatokba mindazonáltal befurakodott egy gonosz kisördög, amely nem hagyott nyugodni.

A kutyavásár szó jelentésén kezdtem el gondolkodni, noha ilyesmin korábban nem töprengtem.

Jártam már vásárban a gazdámmal, aki úgy gondolta, hogy a kiváló szocializációhoz az is hozzátartozik, hogy a tömegben viselkedni tudjunk. Emiatt számos alkalommal bolyongtunk a zsibvásáron, ahol a kétlábúak jórészt a földre terített pokrócokról árulták a portékáikat. A portékák aztán gazdát cseréltek, adták vették őket (a Gazda például rendszeresen vásárolt kiszuperált régi rádiókat, ami nélkül szerinte nem lehet élni). Na itt megakadt a gondolatmenetem. Logikusan szemlélve ha mi most egy vásárra megyünk, ahol én lennék a portéka, akkor a tulajdonoscserének is be kell következnie a végén. Nem is akartam tovább fűzni a gondolatot. Ez nem történhet meg.   

Dunakeszire érve a legpeckesebb járásommal igyekeztem palástolni rossz érzéseimet és ignorálni ama tényt, hogy rajtam kívül kizárólag csak a mosómedve mércét jócskán meghaladó fajtársak jelentek meg.  Német juhászkutyák, malik és hasonlóan nagy testű ebek ácsorogtak szolgálatkészen a gazdájuk lába mellett.

A kiképző telep füves pályáján kikészítve álltak a kínzóeszközök, melyekhez a felkészítésem alatt ugyan volt már szerencsém, ennek ellenére először egy kicsit elveszetten álldogáltam ott, várva, hogy rám kerüljön a sor.  

A gyakorlatok megkezdése előtt egy pisztolylövés dördült, amellyel a túl félős, vagy a túl agresszíven reagáló fajtársakat kívánták kiszűrni. Nem ért váratlanul a dolog, a Gazda rajtpisztolyával ezt már unásig gyakoroltuk. Reméltem, hogy ezek után elsőként léphetek pályára. Jó lett volna minél előbb túl lenni a dolgon. 

Nem tudom, kinek lehetek hálás a döntésért, amelynek köszönhetően az összes túlméretezett eb fegyelmező és ügyességi produkcióját végig kellett néznem, mielőtt sorra kerültem, mindenesetre sikerült elérnie, hogy az amúgy is ingatag önbizalmamtól teljesen megfosztva induljak neki az akadályoknak. Elnéztem a kolléga-jelölteket, ahogy szinte átrepülnek az akadályokon, és ugyanaz az igazságtalanság-érzés kerített hatalmába, mint amikor Mr Tökéletetes Lupo gyakorlatát kellett megtekintenem. Hát hol van itt az esélyegyenlőség?  Alacsonyabb akadályokat az alacsonyaknak!

Persze senki sem törődött velem és fenti antidiszkriminációs téziseimmel, úgyhogy a Gazda végül engem is felvezetett a pályára. Azt hiszem, tulajdonképpen egészen jól működtek a korábban megtanult beidegződések, mert végigcsináltam a pályát, és a fegyelmező feladatsor is egészen tűrhető eredménynel zárult. Lehet, hogy nem a legfényesebb eredménnyel, de megcsináltam. Most már csak az eldugós játék van hátra – gondoltam magamban boldogan – abban pedig egyenrangú vagyok bármelyik jelenlévő négylábúval.  

Legnagyobb döbbenetemre azonban nem az eldugós játék következett, hanem valami egészen más, amire nem számítottam. 

Méltóságom utolsó szikráját ekkor sikerült elveszítenem. A fegyelmező és ügyességi feladatok elvégzése után ugyanis a túlméretes ebtársaimat az alábbi gyakorlat elvégzésére bíztatták a gazdák:  

Elhűlve néztem a jelenetet, és valahogy akaratlanul is elképzeltem magamat a védőkaron csüngve. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Immár sehogy se fért a fejembe, hogy kerülök ide, a kutyavásárra. A Gazdának tudnia kellett erről a gyakorlatról, és mégis elhozott. Miért? – vakkantottam kétségbeesetten a Gazda felé, aki erre csak lehajolt, és nyugtatólag megvakargatta a fülem tövét. Most már végképp nem értettem. Talán szándékosan akar ilyen megalázó helyzetbe hozni a Gazda, vagy csak megártott neki a lefülelt marihuána ültetvények súlyos levegője?

Miután az összes kétlábú kolléga-jelölt végzett az őrző-védő gyakorlatokkal, felkészültem életem legnagyobb megaláztatására. Most rajtam van a sor – gondoltam, ám mégsem történt ilyesmi. Ehelyett egy furcsa dolognak voltam szemtanúja. A kutyák gazdái, miután átadták versenytársaimat a zsűriző rendőröknek, leléptek. A kutyáik nélkül elhagyták a telepet. Azt is hallottam, hogy pénzt kapnak majd a leadott ebek után. Ez csak egyet jelenthetett.

Helyesnek bizonyult a logikám a vásárokkal és a portékákkal kapcsolatban.

Ezek szerint engem is elvesznek majd a gazdámtól – futott át a gondolat a fejemben. Értetlenkedve néztem a Gazdára. Hát ennyit jelentettem csak neki? Nem voltam egyéb, mint egy pénzszerzési eszköz? Olyan, mint a szomszéd utcában a disznó, amit levágnak majd, ha elég kövérre hízott?   Miközben a Gazda az utolsó gyakorlatom helyszínéhez vezetett, a fülembe zúgtak az elhagyott ebtársak fájdalmas vonyításai a gazdáik után. Ekkor már nem akartam megfelelni. Már az sem nyugtatott meg, hogy nekem nem kell a védőkaron csüngve bizonyítani, mert minden bizonnyal felém ez nem elvárás. Már csak az eldugós játék volt hátra, de én már nem akartam rendőrkutya lenni, csak a gazdával akartam maradni.

Döntést hoztam. Szándékosan elrontok mindent, hadd lássák csak, hogy nem vagyok rendőrnek való. Akkor talán van esélyem, hogy a Gazdával maradjak.  

De nem sikerült a tervem. A Gazda olyan jó és alapos munkát végzett a felkészítés alatt, hogy az eldugós játékot maximális pontszámmal teljesítettem. A gyakorlások során szinte lételememmé vált ez a játék, és nem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Akármilyen magas fűbe dobták az apportot, mindenhol megtaláltam. 

És akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen. A Gazda közömbös arccal odaadott egy igen nagy embernek, és hagyta, hogy az elvigyen. Igaz, nem adtam könnyen magam, mind a négy lábammal ellentartottam, és fájdalmas nyüszítéssel adtam tudtára a Gazdának, hogy vele szeretnék maradni. Minden eszközt bevetettem, de hiába, az a nagy ember elvitt.

Egy csempével kirakott helyiségbe kerültem, amely erős hasonlóságot mutatott egy orvosi rendelővel. Csakhamar a középen álló vizsgálóasztalon találtam magam, ahol az az ember minden testnyílásomba bekukkantott, és végig tapogatta az egész testemet, a mogyoróimmal bezárólag. Már épp kezdtem volna élvezni a helyzetet, amikor egy fájdalmas szúrást éreztem a tarkóm táján. Ezek után furcsaságok sorozatára lettem figyelmes. Arra még emlékszem, hogy a szemközti falon hullámozni kezdett a csempe, de közvetlenül azután, hogy kígyóvá változott, és rám támadt a falból kiálló csaptelep, kéjes álomba szenderültem.  

A kocsiban tértem magamhoz, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy még mindig a Gazdával vagyok. Félálomban hallgattam végig a telefonos beszámolóját (állandóan telefonál) a sikeres kutyavásárról, és arról, hogy az egészségügyi vizsgálaton is megfeleltem. Megtudtam azt is, hogy a gyakorlatok után az orvos vitt magával, és orvul elaltatott, hogy el tudja végezni a vizsgálatot, amely megállapította hogy nem vagyok diszlexiás…vagy diszgráfiás…vagy diszpláziás (üzenet a szerkesztőnek: a megfelelő szó kiválasztandó).  Ekkorra már mindent megértettem. Engem nem adott le a Gazda.

Ezek szerint együtt maradunk, és együtt fogunk szolgálni a haza és a jog védelmében!

Tudtam, hogy fantasztikus csapat leszünk, és már alig vártam, hogy elkezdjük a tanfolyamot, hogy igazi, képzett rendőrkutya váljon belőlem. Hamarosan be is iskoláztak minket. Hogy mi történt a képzés négy hónapja során, melynek végén kábítószer-kereső kutya vált belőlem, a következő bejegyzésből kiderül.

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!