Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy rendőri pályafutásom indulása finoman szólva nem mindennapi módon indult. Az, hogy egy kifutóba kerültem növendék rendőrkutyákkal, inkább csak a vakszerencsének, vagy a véletlennek volt köszönhető, noha egyesek a sors kezét, vagy az isteni gondviselést is láthatják benne. Én utóbbiban hiszek.  

Ki tudja milyen indokok játszottak közre, de nem volt sokáig maradásom az első kiképzőmnél, akiről az előző bejegyzésemben szóltam. Egyik nap egy szimpatikus fiatalemberrel találtam magam egy autóban, aki Dunakesziről Győrbe szállított az otthonába. Ott lakott ennek az embernek egy kicsiny lánykölyke is, aki ott folytatta a gyomrozásos szocializációmat, ahol a nagytestű fajtársaim Dunakeszin abbahagyták. Mindezek ellenére nagyon megszerettem őt, és az egész környezetet.

Sőt, egy idő múlva elfogott az a jóleső érzés, hogy talán ez a ház az én otthonom is, és hogy az a szimpatikus fiatalember, aki szintén kutyakiképző, a gazdám.

Ő akkor egy másik kutyával dolgozott, akit a méretei okán nem igazán tudtam a szívembe zárni. Lupo egy szürke-fekete németjuhász volt, a legnagyobb, akit valaha láttam. Hamar kiderült, hogy ez a megállapítás nemcsak testileg, de szellemileg is igaz. Persze ezt a gondolatot sokáig elutasítottam, és mindent megtettem, hogy a gazdám rám is annyira büszke legyen, de soha nem sikerült. Bármennyire is fájdalmas volt, Lupo korai halála után el kellett, hogy ismerjem, hogy fényévekkel jobb volt, mint amilyen én bármikor is leszek. Róla, és azokról a hőstettekről, amelyek méltóvá tették őt a rendőrség által adományozott „örökös rendőrkutya” cím viselésére, külön bejegyzésben fogok beszélni. 

No de térjünk vissza a gazdámhoz. Először csak azért csatlakoztam hozzá munkába menet, hogy ne unatkozzam otthon olyan sokat. Nem is unatkoztam, az már biztos. Nagy örömömre szolgált a mindennapi utazás a negyven kilós Lupo kutyájával, aki folyton lihegett és a nyálát a fejemre csorgatta. Na és mennyivel királyabb volt a hideg rendőrségi iroda padlóján feküdni, mint otthon a puha ágyban henteregni! Természetesen meg is tettem mindent, hogy reggelenként megpróbáljam elkerülni ezeket a megpróbáltatásokat, ezért a korábbi helyen elsajátított eldugós játék saját fejlesztésű verziójával halogattam az elkerülhetetlent.

Ebben a továbbfejlesztett változatban magamat dugtam el, bízva abban, hogy az ember sosem tudja kiszimatoni a rejtekhelyemet.

Kiszimatolni tényleg nem tudta, de sajnos azonban előbb utóbb mindig lelepleződtem. Az ember ugyanis nagyon könnyen tanul, és jól idomítható. Csak egyszer kellett az ágy alatt elbújnom, hogy következő alkalommal már automatikusan ott keressen először. Így aztán mindig újabb és újabb dugihelyek után kellett néznem, hogy emígyen fűszerezzem az indulás előtti perceket. A legzseniálisabb ötletemet alant osztom meg. Hiszitek vagy sem, el sem kellett bújnom, a kétlábú mégis tíz percen át keresett. Egyéni csúcs született. Te megtaláltál volna?    

Na de nem volt mint tenni, előbb-utóbb úgyis megtaláltak, és vittek. Időközben viszont egyre inkább bepillantást nyertem ebbe a világba, és egy idő múlva már azon kaptam magam, hogy szeretek bejárni a rendőrségre. A legjobban azt csíptem, hogy szabadon mozoghattam a kutyavezetők birodalmában, amely még a rendőrségen belül is egy külön kis zárt világ volt, saját udvarral. Nagyon élveztem, hogy kényem kedvem szerint jártam-keltem az épületben, hisz minden ajtó nyitva állt előttem.

Még az udvarba is bármikor kijárhattam. Itt álltak a betonozott aljú rendőrségi kennelek azon kutyák számára, akiknek volt szerencséjük nagyobbra nőni, mint az általam korábban említett mosómedvék. Na ők nem nagyon örültek nekem, amikor nap mint nap tiszteletemet tettem előttük, és egyenként elhelyeztem a névjegyem a rácsos ajtókon. Sztokikus nyugalommal hallgattam azt az éktelen acsargást meg vonyítást, amit azok miattam csaptak.

Ilyenkor tettem még két kört az udvarban, ügyelve arra, hogy minden bokor és fa megkapja a megfelelő jelölést, majd egy teátrálisan domináns kaparás után peckes léptekkel elsétáltam lelkemben azzal a boldog tudattal, hogy ma is leigáztam őket.

Egyetlen napot sem mulasztottam el, hogy ezt megtegyem.    

Az eldugós járékhoz is mind nagyobb kedvem támadt. Sokáig nem értettem, hogy miért olyan nagy szám, hogy a Lupo névre hallgató túlméretezett eb képes megtalálni a játékát, akárhová is rejti a gazda, de aztán rájöttem, hogy nem is kell ezt megértenem. Csak utána kell csinálnom, és kész. Ez két célt is szolgált egyszerre. Egyrészt meg tudtam mutatni a gazdámnak, hogy én is képes vagyok arra, amire a nagyok túlméretezettek, másrészt pedig amíg velem foglalkozott, addig sem volt láb alatt az a mammut. Sokszor annyira belemelegedtem az eldugós játékba, hogy abba se akartam hagyni. Szinte üldöztem vele a gazdit, meg otthon is mindenkit, aki csak fogékony volt erre. Mikor rájöttem, hogy a gazdám lánykölyke kapható a játékra, onnantól nem volt megállás. Már az is mindegy volt, hogy mit dugnak el nekem.

A plüssömről hamar átszoktam a használt zoknira, mert azokat megtalálni pofonegyszerű volt.

Folyamatosan hordtam hát a kölyöknek a szennyesládából a használt zoknikat, hogy rejtse el nekem (később már a frissen mosottal is működött). Amikor pedig megtaláltam, akkor nagy huzakodós játék következhetett. 

Ez ugyan itt nem lábtyű, hanem egy kiszuperált kesztyű, de hát ne legyünk finnyásak.

Azt mondjuk azóta sem értem, hogy miért ragaszkodott a gazdám ahhoz, hogy kaparással jelezzem a játékom helyét, de túlságosan sokat nem is gondolkoztam rajta. Hamar megtanultam, hogy hiába ugatok, vagy morgok, nem jó. Ezeknek cigánykereket is hányhattam a rejtekhely előtt, akkor sem kaptam meg a játékom. Csak a kaparás. Csak az hozta lázba a kétlábút.

Aztán egyszer csak megláttam a gazdám szemében azt a furcsa, jóleső csillogást, amit - ma már tudom - a büszkeség okozott. Onnantól kezdve célirányosan foglalkozott velem. Még nem sejthettem, hogy mi a célja a palánkmászásnak, a lépcsőzésnek, vagy hogy a sötétben botorkálunk a plüssömet keresve, de így utólag már tudom, hogy ez része volt annak a  szisztematikus felkészítési időszaknak, ami a rendőrségi válogatót, vagy ahogy ők mondják, a  kutyavásárt előzte meg.

Bizony, kutyavásárra készültünk, én meg a Gazda.

Merthogy az nem csak egyszer volt Budán, de a mai napig is rendszeresen megrendezik, hisz a rendőrség elsősorban ilyen módon jut előképzett kutyákhoz.

A kutyavásárokról, és az azt megelőző felkészítő időszakról a következő bejegyzésben fogok mesélni.

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!