Cel-EB rovat

A legutóbbi két bejegyzés során megtudhattátok, hogy kábítószer-kereső kutyaként szolgáltam hosszú ideig, arról azonban még nem beszéltem, hogy miként kerültem egyáltalán a rendőrség közelébe. 

A kalandos történetet a születésemmel kell, hogy kezdjem.

A kicsiny lakás, amelyben világra jöttem, a jó szagok kifogyhatatlan tárházát nyújtotta. Először is ott volt anyám, akinek édes tején hatan osztoztunk az alomtestvéreimmel, és akik teletömött hassal ugyanolyan elégedettség-szagot árasztottak magukból, mint anyánk, amikor megsimogatta őt a tenyésztő. Aztán itt voltak még a konyha felől folyamatosan áradó illatok.  Íncsiklandó sült hús, raguleves, vagy pörkölt szaga csalogatott minket folyton oda, de bemennünk nem volt szabad. 

Ez a kép csak illusztáció

Testvéreim közül mindig én voltam a legnagyobb, ezért nem okozott különösebb gondot, hogy anyám emlőihez verekedjem magam. Szerencsés sorsúnak éreztem magam egészen addig,

amíg jó hírű tenyésztőm sas szemével idejekorán felfedezte, hogy valójában egy genetikai hulladék vagyok.

Korán észrevettem, hogy sokszor árgus, gyanakvó szemekkel méreget engem, és azt is, hogy több figyelmet kaptam, mint az alomtestvéreim. Bevallom, egészen addig hízelgő is volt a kitüntetett aggodalom, míg egy szép napon a tenyésztőm megállt az alom előtt, és csípőre tett kézzel elkiáltotta magát.

• - Te Apus! Már jó ideje figyelem azt a kis görbelábút! Úgy éljek, hogy ezüstszínű lesz!

Az Apusnak nevezett kan erre felkapott, gépolaj-szagú kezében alaposan megforgatott, és még az alig pelyhedző bundámat is megcibálta.

• - Hogyaza... – sommázta észrevételeit az Apus. – És még ráadásul túlméretes is. Na ezze’ jó’ kikaptuk! Kár vót beojtani!
• - Vissza is mondom gyorsan az egyesületnél a törzskönyvét, a franc se fog fizetni a papíroké’
• - Ja. Majd azt mondjuk, hogy az egyiket közbe’ agyonnyomta az anyja. Micsináljuk vele?

A tenyésztőm aggodalmasan ingatta a fejét, majd egy olyan nagyot sóhajtott, mintha kiderült volna, hogy a pegazus-tenyészetében szárnyatlan csikók jöttek a világra.  

•  - Ezt még kiállításra sem lehet vinni – fanyalgott. – Meg rontja az üzletünket is. Még majd asziszik, hogy az alomtestvérek is selejtesek!
• - Ja. Ha vevők jönnek, majd e’ kő dugni. Nehogy meglássák.

Fenti dialógus hallatán több ponton is elbizonytalanodtam. Egyrészt sehogy sem fért a fejembe, hogy anyánk, aki alig volt nagyobb egy New- York-i patkánynál, hogyan nyomhatott volna akármelyikünket is halálra, másrészt nem értettem a probléma mibenlétét. Mi a gond velem?

Hát az ezüst nem szép szín?

Sőt, annyira ronda, hogy el kell engem dugni? Azóta persze már kiokosodtam, és sok mindent látok abból a kutyavilágból, melyet az emberek mesterségesen kiállítási kutyákra és szolgálati kutyákra szakítottak. A szakadék a két világ között szinte áthidalhatatlan. Nehéz világ mind a kettő, de én mégis nagyon hálás vagyok Ebek Urának, a nagy Kutyaistennek, hogy emígyen egyengette sorsomat. Százszor inkább ezüstszínű rendőrkutya legyek, mint egy „fajtasztenderdnek megfelelő” kiállítási darab.

Nos, miután Ebek Ura megvilágosodást küldött a tenyésztőim szemére, mindennapos téma volt, hogy miként szabaduljanak meg tőlem. (Szerencsémre ilyen esetekben a halálbüntetés már nem alkalmazható kis hazánkban, ezért az állatorvosok el is utasítanak minden ilyen jellegű kedves kérést. Nem mint hogyha ez a megoldás felmerült volna) Fontos volt ugyanis, hogy SOHA, SEHOL ne tudódjon ki, hogy én valaha is megszülettem ettől az anyától. Ezért aztán az ötlet, hogy hirdetést adjanak fel „Yorkie kis színhibával ingyen elvihető” jeligére, egyhangúlag leszavazásra került. A Yorkie-tenyésztő társadalom ugyanis brutálisan kemény. Ebben a kegyetlen világban elég csak egy kis hibát elkövetni, rögtön rásütik a tenyésztőre a bélyeget, hogy „selejtgyáros”. Ez túl nagy kockázat lett volna, valljuk be.

Így történt, hogy csak halkan, a lépcsőfordulóban pusmogva ajánlgatott engem a tenyésztőm boldog-boldogtalannak. Gondolom, hogy sikerrel járhatott, mert alighogy leszoktam anyám csecséről, egy idegen férfi markában találtam magam. Mivel nektek, embereknek valamilyen különös okból kifolyólag nagyon fontosak a számok, ezért elárulom azt is, hogy milyen áron keltem el. Összehasonlításként mondom, hogy testvéreimért hatvanezer forintot adtak. Még úgy is fültanúja voltak a biznisz lebonyolításának, hogy engem a vevő érkezésekor a budiba száműztek. Nos, talán kitaláltátok, engem NULLA (avagy 0, zéró, semmi, zérus, nihil) forintra áraztak be a tenyésztőim. Lehet, hogy most meglepődnének, ha tudnák, hogy a kiképzésem után is beáraztak,

a rendőrség 475.000 (igen, négyszázhetvenötezer) forintos értéket állapított meg nálam.

Ez nagyrészt a rám fordított oktatást és kiképzést takarja. 

Na de ne menjünk ennyire előre!

Nos, az ismeretlen férfi mellső zsebében (tényleg!) kerültem a Dunakeszi kutyakiképző bázisra, ahol ez a jó ember (hívjuk Lajosnak) kiképzőként dolgozott.

Kiváló szakember lévén már akkoriban felfedezte a bennem szunnyadó tehetséget, és nagy gyorsan a kiképzésre váró rendőrkutyák közé vetett. Gondolta, hadd szocializálódjak. Na ott utáltam meg azokat a kutyákat, amik nagyobbak egy mosómedvénél. Hiába volt kölyök mind, a tappancsuk már akkor nagyobb volt, mint a fejem. El lehet képzelni a riadalmamat. Mintha mammutok járkáltak volna körülöttem. 

Az egyetlen, ami ebből a korszakomból megmaradt, az a játékom. Volt egy kedvenc kis plüssöm, amit kedvemre rágcsálhattam, de nagy bosszúságomra a kiképző állandóan elkeverte valahová. Meg is állapítottam magamban, hogy roppant szétszórt ember. Hol a szekrényből, hol az ajtó mögül, hol meg a függöny mögül kellett előhalásznom, hogy visszaszerezzem.

Mindig nagyon örvendezett, mikor megtaláltam. A lelkesedését viszont kissé furcsállottam, hiszen őt sosem láttam plüssjátékot rágcsálni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ez egy játék, amit a kiképzőm eszelt ki nekem. Ő már akkor sejtette talán, hogy ez a játék fog elvezetni engem azon a rögös úton, amelynek végén rendőrkutyává avattak.

A továbbiakról majd a következő bejegyzésben, tartsatok velem akkor is!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Figyelem! A bejegyzés a tenyésztési körülményekkel kapcsolatban nem a valóságot, sokkal inkább egy jelenséget mutat be (noha tény az, hogy a kutya a színhibája miatt "csak" elajándékozható volt). Semmiképpen nem célja, hogy  megbántsa a tenyésztőt (hálásak vagyunk neki Jociért), de az igen, hogy görbe tükröt mutasson a pedigré-mániás társadalomnak.  - a szerk.