Ez az első blogbejegyzésem, úgyhogy egy kicsit izgulok. Remélem nem okozok csalódást azzal, hogy nem igazi celebekkel, hanem csak ebekkel találkozhattok ebben a blogban.
Talán nem is baj, hiszen mostanság sokan rossz színben tüntetik fel azokat, akiket celeb néven emlegetnek. Sőt, már-már szitokszóvá avanzsált ez az egyszerű szó, ami pedig semmi egyebet nem jelent, mint „híresség”. Nekem tetszik ez a szó. Igen, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy egykoron nekem is részem lehetett abban, amit ez a szó takar, hiszen magazinok, napilapok és tévécsatornák adták egymásnak a kilincset, és egyeztettek folyton a gazdámmal, hogy megismerhessenek.
Ha semmit sem tudsz rólam, kedves olvasó, mindössze annyit, hogy ebben az írásban egy rendőrkutya fog mesélni a kalandjairól, bizonyára önkéntelenül beugrik egy kép rólam, így ismeretlenül is. A képzeletedben azonnal megjelenik Ő, a vérbeli szolgálati eb. Okos, szolgálatkész tekintetét mindig a gazdira szegezve várja a parancsot. Ha a mocsárba, vagy egy égő erdőbe küldik Őt, Ő visszavakkantás nélkül bemegy, hiszen a parancs megkérdőjelezhetetlen. Német precizitással deríti fel orrával a terepet, erős csontozatának, ruganyos testfelépítésének meg sem kottyan, hogyha egy összedőlt ház romjaira küldik őt kutatni. Felálló fülei radarként fognak fel minden neszt, hogyha a rabló nyomában jár, és könnyűszerrel védi meg az imádott embert a támadótól, hiszen őrző-védő kiképzésben is részesült. Mit neki a durrogó fegyver, csak megy előre az ostromba, hogy teljesítse küldetését. Sosem lazít, még akkor is szorosan láb mellett halad, és feszülten várja a parancsot, hogyha a gazdával csak egy fagyizós sétára mennek. Ilyenkor sem veszi észre, hogyha a járókelők megbámulják őt, dicsérik vörösesbarna – fekete rajzos bundáját, fegyelmezett lépteit, markáns pofáját, erős állkapcsát.
Ugye eltaláltam? Ilyennek képzeltek engem is.
Álljon is itt egy kép, melyen négylábú kollégáim társaságában engem is lencsevégre kaptak. Kitaláljátok, hogy melyik is vagyok én?
Nos? Németjuhász kutya? Belga Juhász? Vagy netalántán Magyar Vizsla?
Nagyon sajnálom, hogyha most kiábrándítalak téged. Ha azt várod, hogy egy olyan munka vérvonalú németjuhász fog itt mesélni, aki apai-anyai ágon nyolc ősre tudja visszavezetni a pedigréjét, akkor nagyot fogsz csalódni. Én nem ilyen vagyok. Sem kívül, sem belül, sajnos. Én nem erősítem azt a sztereotípiát, amit Rin-Tin-Tin és Rex olyan sikeresen elültetett a fejekben. Ezért, hogyha erre vágynál, kedves olvasó, akkor azt tudom javasolni, hogy menj vissza REX-et nézni, mert benne nem csalódhatsz. Bár halkan megjegyezném, hogy a Rexet még egy filmen belül is legalább öt kutya játszotta, és egyikük sem volt önmagában szuperhíró. És én sem vagyok az.
Most álljon itt a fenti kép eredetije, ahol a sort jobbról egy yorkshire terrier zárja.
Nos, az a kakukktojás, az én vagyok.
József, a kábítószerkereső rendőr-eb.
Igen, most lehet nevetni. Nem érdekel, hozzászoktam már.
Na jó, tudom, hogy sokan egyáltalán nem nevetnek ki engem, sőt, talán elismerően csettintenek az ujjaikkal. Talán valakinek ismerős ez a kissé görbe láb és az ezüst bunda. Mert jó néhányatokkal már biztosan találkoztam valamelyik iskolában, a számtalan drogprevenciós órák egyikén. Akinek pedig esetleg az ábrázatom láttán tikkelni kezdene a szeme, illetve apró idegrángások jelennének meg a szája szegletében, attól elnézést kérek, hogyha a régi emlékekkel felzaklattam volna. Velük biztosan nem egy iskolában találkoztam, drogprevenciós órán. Sanszosabb, hogy egy házkutatáson, netalántán egy börtöncellában.
Azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e ennél nagyobb hendikeppel indulni a rendőri pályán, mint hogy a kutya yorkshire terriernek születik. Olyan yorkshire terriernek, akinek ráadásul még törzskönyve sincs, mert színhibás.
Milyen furcsa is az élet. A tenyésztőm azért lökött ki az alomból, mert rontottam volna a tökéletes, fajtasztenderdnek megfelelő szőrszínű testvéreim esélyeit az eladáskor. Hat hetes koromban egy olyan embernek ajándékoztak oda, aki csakhamar továbbadott engem a gazdámnak. Új gazdám rendőr őrnagy volt, és a rendőrségi kutyakiképzőknél dolgozott. Amikor magához vett, talán rögtön sejtette, hogy nem egy Fradi-Újpest meccsen fognak engem bevetni a keménymag ellen, de tekintettel arra, hogy a rendőrkutyák alkalmazásának milliónyi terepe van, ezért azt gondolhatta, hogy valamire én is jó leszek. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy így is lett, de mielőtt az izgalmasabbnál izgalmasabb bevetéseimről mesélnék, egy pár szóban szeretném elmondani, hogy miért is fogtam ennek a naplónak a megírásába (azon túl, hogy nyugdíjasként már van időm egy kicsit a múlton merengeni, és számot vetni).
Az egyik oka az, hogy az egész életemet végigkísérte egyfajta szirupos „cukimukizás”. Pedig hogy gyűlölöm! Sőt, ahogy idősödöm, egyre jobban agyamra megy, ha valaki makogva közeledik hozzám (oda is kaffantok, ha kell). Fiatal koromban nem érdekelt ennyire, meg aztán időm nagy részét helyszíneken töltöttem, ahol az eljárás alá vont személyek nem igazán foglalkoztak azzal, hogy cuki vagyok-e vagy sem. Ők nem nagyon szólítottak sehogy, csak bamba, hitetlen-kérdő szemeket meresztettek rám egészen addig, míg elő nem került az eldugott szajré. Szóval aktív koromban még volt bennem egyfajta tartás a cukimukizás ellentételezésére, de most, hogy nyugdíjassá „degradálódtam”, már nincs kompenzáció. Simán egy cukimuki kutyus vagyok, pont olyan, mint a szomszédék csivavája, aki kutyaruhát hord, és még a saját ugatását se érti. Na nem mondom, a gazdám lánykölyke néha velem is játszott beöltöztetőset, melynek eredményeképpen úgy néztem ki, mint a fentebb említett tiszteletreméltó fajtárs, de azt legalább nem látta senki. Igaz, tudomásom van róla, hogy a lánykölyök nem átallott fényképezőgéppel megörökíteni néhány pillanatot megaláztatásaim alkalmával, de a szerkesztőmnek, aki a blog vezetéséért, és a szöveg gondozásáért felelős (udvariasságból itt megemlítem a nevét, Katának hívják) szigorúan megtiltottam, hogy bármilyen beöltöztetős, cukimuki képet tegyen az anyagba. Hiszen végül is egy komoly rendőrkutya visszaemlékezéseiről beszélünk.
Nyolc évesen mentem nyugdíjba, ami emberi léptékkel számolva kb. 50 év. Sajnos nem élem meg jól a megváltozott élethelyzetemet, de amióta tudom, hogy a nyugdíjas depresszió normális jelenség (még tudományos szakkönyvek is foglalkoznak vele), azóta egy kicsit lazábban kezelem a saját heppjeimet. No meg kitaláltam magamnak ezt a naplóírást, ahol egy kicsit újraélhetem a sikereimet, és tehetek a cukimuki skatulya ellen. Írói álnevet is választottam.
Nóziként fogom a naplóbejegyzéseimet tenni.
(a József név amúgy is elég béna). A Nózi kifejező név. Nem nagyzoló, nem sejtelmes, nem trendi, csak simán kifejező. Benne van minden, ami vagyok. Hiszen az orrommal értem el, hogy mostanra a világ nemcsak néhány bűnözővel lett kevesebb, de számtalan olyan gyerekkel lett több, akik kutyás rendőrök szeretnének egyszer lenni, ugyanis megszámlálhatatlan iskolai kutyás bemutatón vettem részt, ahol a gyerekek mindig őszinte rajongással fogadtak :) .
Az írásaim legfőbb üzenetének azt szánom, hogy
nem a pedigré, és nem a termet a lényeg.
Természetesen én is nagy tisztelője vagyok a németjuhász kutyák szolgálatkészségének, de Tisztában kell lenni például a nagy testtel járó hátrányokkal is. Amíg például „Mr Példaszerű Rex” óriási károkat tud okozni egy autóátvizsgálás során a kaparásával, és ráadásul nehézkesen mozog a szűk térben, addig én a kesztyűtartóban is megfordulok. Így pontosan be tudom határolni a rejtekhelyet úgy, hogy minden tiszta és sérülésmentes marad. És ez komoly szempont lehet egy esetleges „lyukra futásnál”. Nincs is ugyanis annál rosszabb, mint egy eredménytelen kutatás után (pl. ha üres a rejtekhely) unottan kuksolni az irodában, amíg a gazdám az eljárás alá volt személy panaszlevelével kapcsolatos kivizsgáló jelentést írja, amelyben próbálja kimagyarázni a kiszakadt bőrkárpitot meg a szétkapart gyöngyházas fényezést. Mert ilyenek ezek a bűnözők. Még nekik áll feljebb. Erről is lesz néhány történetem. Ott vannak továbbá a titkos bevetések. Ha azt hiszitek, hogy egy körszakállas kopasz nyomozót küldenek előfutárnak egy drogdílerhez a Rex kutyájával, akkor tévedtek. Azért a dílerek sem teljesen hülyék. Hiába vannak civilben a rendőrök, egy ilyen párosról messziről ordít, hogy kinek az oldalán állnak.
Na de kinek tűnne fel egy yorkie-t sétáltató férfi?
Meggyőző az érvelésem, ugye?
Végül, de nem utolsó sorban a naplóírás mellett szólt az a sok butaság, ami a kábítószerkereső kutyák képzésével és alkalmazásával kapcsolatban terjedt el a köztudatban, állítva, hogy függők vagyunk. Természetesen mindezekről szót fogok ejteni, és bízom benne, hogy a naplóm sok mindent tisztázhat a függőségünk mibenlétéről.
Mert azt nem tagadom, hogy valóban függők vagyunk.
Sajnos elfecsegtem a karakterszámot, és az igazi bemutatkozást meg sem tudtam ejteni. Mindazonáltal bízom benne, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődésedet a rendőrségi szolgálati kutyák iránt, úgy általában a kutyák iránt, vagy csak simán jómagam iránt, és igyekszem majd, hogy a következőkben minél teljesebb képet adjak erről a világról. Aki nem tudná kivárni a következő bejegyzést, és információéhségben szenved, annak álljon itt néhány hivatkozás, ahol jobban is megismerhet engem.
Egyébiránt úgy tervezem, hogy a bejegyzések során bemutatom majd a kiválasztás, majd a képzés menetét, mesélek a legizgalmasabb bevetéseimről (sőt, néhány jó barátom akciójáról is), és ha nem untatlak vele, akkor a mindennapjaimba is bepillantást nyerhettek.
Tartsatok velem legközelebb is!
Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!
Utolsó kommentek