Interjú sorozatunk második része következik Bill Wynne-nal, az amerikai veteránnal, aki a kis háborús yorkie, Smoky gazdája volt.

 Az eredeti sztoriért katt ide:http://cel-eb.reblog.hu/smoky-a-haborus-yorkie

Az interjú első részét itt találod: http://cel-eb.reblog.hu/post-016

Bill Wynne Smoky emlékműve mögött

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Amikor Smoky elpusztult, megjelent egy újságcikk róla. Ezek után felhívott az ausztrál Katonai Kórház egyik nővére, és elmondta, hogy 1943-ban kapott egy kis yorkie-t az akkori jegyesétől karácsonyra. A nővér, Mrs Heidenreich magával vitte a kiskutyát egy fesztiválra az új-guineai Dobodurába, de a kutya elszökött tőle, és eltűnt a forgatagban. Smokyra később egy bajtársam,  Ed Downey talált rá, amikor egy távoli, dzsungelt átszelő úton vezetett 200 mérfölddel arrébb. Elakadt a dzsippel, ezért kiszállt az autóból, felnyitotta a motorháztetőt, hogy megnézze a vezetékeket. Ekkor lett figyelmes egy nyüszítő hangra a közeli, utat szegélyező fák alól. Egy aranyszínű szőrrel borított kis fejecskét látott meg, amint próbál kibújni egy elhagyatott rókalyukból. Ed ugyan nem volt különösebben oda a kutyákért, de megmentette a kis állatot, és a dzsip hátsó ülésére tette. Ed visszament a dzsippel a telepre, és átadta őt az ügyeletes tisztnek. A következő napon én megvettem tőle 2 ausztrál fontért, vagyis 60.5 amerikai dollárért. Smokynak neveztem el.

A háború miatt a yorkie-k rendkívül ritkák voltak. Az Angol Kennel Klub 1944-es adatai szerint Angliában csupán 22 kölyköt regisztráltak. Ausztráliában ez a szám 10 volt, míg 1945-ben az USA-ban 67 yorkie-t tartottak számon. Szinte a csodával határos, hogy Smoky megmenekült, hisz néhány órán belül elpusztult volna a trópusi hőségben.

Azt, hogy ő yorkie fajta, négy hónappal később tudtam meg, amikor az egyik katona bajtársamnak küldtek egy példányt a National Geographic magazinból, amely az akkori számában kutyafajták fotóit tette közzé.

Nemrégiben rátaláltam Smoky tenyésztőjére is, aki az ausztráliai Brisbane-ben lakik. Az ő története egybevág azzal, amit nekem a nővér elmondott a vásárlás körülményeivel kapcsolatban. A tenyésztő arról is tudott, hogy a kutya annak idején eltűnt.  

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat?  

Mielőtt szolgálatba álltam volna a II. világháborúban, beiratkoztam egy kutyakiképző tréningre, ott Clevelanben, 1942. novemberében.

Az órákat Cleveland főterén tartották, ezzel szerették volna felhívni a lakosság figyelmét arra, hogy a háborúban szükség van a négylábúakra, és ösztönözni az embereket arra, hogy adományozzanak kutyákat a hadseregnek. Nagytestű ebekre volt elsősorban szükség, németjuhász kutyákra, dobbermanokra, vagy nagytestű keverékekre.

A tanfolyam tíz hetes volt ugyan, de engem 1943. január 12-én, amikor még csak hat hét telt le a kurzusból, szolgálatba hívtak.

Amikor 1944 márciusában Smoky hozzám került, azonnal elkezdtem a kiképzését.  A fegyelmező gyakorlatokat póráz nélkül végrehajtotta már a második napon. Hamar megtanult „fütyülni” is, és azt, hogyan tettesse halottnak magát. Tulajdonképpen a tíz hetes tanfolyam elvárásait sikerült néhány nap alatt elérni vele.

A kiképzést rövid etapokban, naponta 30X 5 percben folytattam le. Szerencsére abban az időben sok szabadidőm volt, mert áthelyezési megbízásra vártam.

A clevelandi kiképzői tanfolyam során megtapasztaltam, hogy azok túl hosszú kiképzési idővel dolgoztak, így a kutya hamar elfáradt. Biztos voltam benne, hogy sűrűbb, de rövidebb képzési időkkel többre megyek. 

Mindig pórázon dolgoztam vele, és mindig jutalomfalat nélkül, hisz arrafelé semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésre. Folyamatosan a frontzónában voltunk, és élelem csak nagyon szűkösen jutott, sokszor meg is romlott az Egyenlítőhöz közeli területetekre jellemző trópusi hőségben. Az ő jutalma mindig az én lelkesedésem volt, és az, hogy huzakodtuk a zoknimmal. Később megtanítottam őt olajoshordón járni, „robogózni”, létrát mászni, és bekötött szemmel egyensúlyozni egy kifeszített kötélen. 

Minden kiképzési eszköz kezdetleges volt, gyakorlatilag repülőgépek roncsaiból épült. A „robogó” például egy narancssárga faláda néhány deszkája volt, amire kerekek gyanánt egy repülőgép roncsaiból „kikukázott” csigákat szereltem. Ezek nagyon jó minőségű, könnyűfém csigák voltak, melyeknek eredeti funkciójuk az volt, hogy a kontroll kábeleket tartsák a vezérlőben.

A háború alatt csaknem 200 parancsot és trükköt tanult meg. Mindig az osztag tagjai, vagy a kórházba került katonák és tengerészek előtt gyakoroltunk. Végül a produkció zenei aláfestést is kapott, ahol a zene minden trükknél változott. A háború után 10 évig a show-business-ben dolgoztam vele. 1950 –ben egy élő TV show vendégei voltunk, ahol 42 héten át szerepeltünk, és a trükkök sosem ismétlődtek.  

Smoky ki tudta betűzni a saját nevét. Hogy tanította meg rá?  

 Az, hogy sokáig tartott őt megtanítanom a nevének kibetűzésére, az én tudatlanságomnak köszönhető. Ez egy teljesen új kísérleti terep volt számomra. Meg akartam tudni, hogy

megtanítható-e a kutya arra, hogy kibetűzze a saját nevét a betűk felismerése által?

Kiürült A3 nyomtatópapír dobozokat használtam arra, hogy kivágjam belőle egyesével a betűket : S M O K Y. A betűk kb. 25 cm magasak voltak, és még egy kis talppal is elláttam őket, hogy fel tudjam őket állítani egy sorba.

Amikor ezzel megvoltam, Smokyt a kezembe vettem, és az egész testével „leírtam” minden egyes betűt, követve azok vonalát. Az orrocskáját külön- külön bedugtam a betű „réseibe”, hogy még jobban rögződjön nála a betű alakja. Aztán fizikailag összekevertem a betűket, és újra és újra „leírtuk” őket, mindig vigyázva azonban arra, hogy a leírás sorrendében a betűk mindig kiadják a S M O K Y szót.   

Ezután letettem őt a földre, és egyenként, parancsszóra leültettem a betűk előtt, vigyázva megint a megfelelő sorrendre : S M O K Y.  Ezt sokszor gyakoroltuk, mielőtt legyártottam még négy készletet a nevének betűiből. Ezeket aztán egymás utáni sorokban elhelyeztem úgy, hogy minden sorban másképp kevertem össze a nevének betűit. Így az első sorban a betűk azt adták ki, hogy S M O K Y, a második sorban K O M Y S, a harmadikban Y M S O K , és így tovább. A sorok közt haladva egyesével leültettem őt a betűk előtt, ismét vigyázva a megfelelő sorrendre. Eleinte nagyon zavaró volt, hogy Smoky semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy megértette volna a feladatot. Két hétig gyakoroltam ezt vele, minden eredmény nélkül. Végül el is raktam a kivágott betűket a barakkban, és nem foglalkoztam vele többet. Ez 1945 áprilisában volt. Július végén a századot áthelyezték Okinawa-ra, ahol egy rettentő sok áldozatot követelő összecsapásban vettünk részt a Japánokkal szemben. Mikor végül vége lett a háborúnak, és hazafelé készülődtünk, összeszedtük azt az egy táskára való holmit, amit hazavihettünk. Ekkor kerültek elő újra a kivágott betűk. Akkor már nem sátrakban, hanem a korábban Japán hadsereghez tartozó barakkokban voltunk elszállásolva. Hét társam előtt csak úgy szórakozásból kitettem a betűket (összekeverve) , és mondtam Smoky-nak: betűzd ki a neved! Én lepődtem meg a legjobban, amikor odasétált az S betűhöz, és leült előtte. Következő! – mondtam neki, mire odasétált az M betűhöz, és leült, és így tovább. Mindezeket csak egy dologgal magyarázhattam. A kiskutya nem szerette ezt a trükköt, mert a betanítás során fizikailag kényszerítettem arra, hogy a fejével lekövesse a betűk vonalát, és hogy dugja bele az orrát a betűk nyílásába. Ezt ő egyáltalán nem szívlelte, és talán úgy döntött, hogy nem árulja el nekem, hogy megértette a trükk lényegét. Az is lehet, hogy már az első pár napban megértette, de nem hozta ezt a tudomásomra. Az évek során, amikor bemutatókra jártunk, mindig is vonakodva csinálta meg ezt a trükköt, sőt, sokszor vissza is utasította, noha jól tudom, hogy pontosan értette, mit szeretnék tőle. A többi trükknél ilyesmi sosem fordult elő.

Bill Wynne-tól még az alábbi kérdésekre kapunk választ a következő bejegyzésben:

Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebookon is, kattints ide:https://www.facebook.com/nozinaploja/