Cel-EB rovat

A legutóbbi két bejegyzés során megtudhattátok, hogy kábítószer-kereső kutyaként szolgáltam hosszú ideig, arról azonban még nem beszéltem, hogy miként kerültem egyáltalán a rendőrség közelébe. 

A kalandos történetet a születésemmel kell, hogy kezdjem.

A kicsiny lakás, amelyben világra jöttem, a jó szagok kifogyhatatlan tárházát nyújtotta. Először is ott volt anyám, akinek édes tején hatan osztoztunk az alomtestvéreimmel, és akik teletömött hassal ugyanolyan elégedettség-szagot árasztottak magukból, mint anyánk, amikor megsimogatta őt a tenyésztő. Aztán itt voltak még a konyha felől folyamatosan áradó illatok.  Íncsiklandó sült hús, raguleves, vagy pörkölt szaga csalogatott minket folyton oda, de bemennünk nem volt szabad. 

Ez a kép csak illusztáció

Testvéreim közül mindig én voltam a legnagyobb, ezért nem okozott különösebb gondot, hogy anyám emlőihez verekedjem magam. Szerencsés sorsúnak éreztem magam egészen addig,

amíg jó hírű tenyésztőm sas szemével idejekorán felfedezte, hogy valójában egy genetikai hulladék vagyok.

Korán észrevettem, hogy sokszor árgus, gyanakvó szemekkel méreget engem, és azt is, hogy több figyelmet kaptam, mint az alomtestvéreim. Bevallom, egészen addig hízelgő is volt a kitüntetett aggodalom, míg egy szép napon a tenyésztőm megállt az alom előtt, és csípőre tett kézzel elkiáltotta magát.

• - Te Apus! Már jó ideje figyelem azt a kis görbelábút! Úgy éljek, hogy ezüstszínű lesz!

Az Apusnak nevezett kan erre felkapott, gépolaj-szagú kezében alaposan megforgatott, és még az alig pelyhedző bundámat is megcibálta.

• - Hogyaza... – sommázta észrevételeit az Apus. – És még ráadásul túlméretes is. Na ezze’ jó’ kikaptuk! Kár vót beojtani!
• - Vissza is mondom gyorsan az egyesületnél a törzskönyvét, a franc se fog fizetni a papíroké’
• - Ja. Majd azt mondjuk, hogy az egyiket közbe’ agyonnyomta az anyja. Micsináljuk vele?

A tenyésztőm aggodalmasan ingatta a fejét, majd egy olyan nagyot sóhajtott, mintha kiderült volna, hogy a pegazus-tenyészetében szárnyatlan csikók jöttek a világra.  

•  - Ezt még kiállításra sem lehet vinni – fanyalgott. – Meg rontja az üzletünket is. Még majd asziszik, hogy az alomtestvérek is selejtesek!
• - Ja. Ha vevők jönnek, majd e’ kő dugni. Nehogy meglássák.

Fenti dialógus hallatán több ponton is elbizonytalanodtam. Egyrészt sehogy sem fért a fejembe, hogy anyánk, aki alig volt nagyobb egy New- York-i patkánynál, hogyan nyomhatott volna akármelyikünket is halálra, másrészt nem értettem a probléma mibenlétét. Mi a gond velem?

Hát az ezüst nem szép szín?

Sőt, annyira ronda, hogy el kell engem dugni? Azóta persze már kiokosodtam, és sok mindent látok abból a kutyavilágból, melyet az emberek mesterségesen kiállítási kutyákra és szolgálati kutyákra szakítottak. A szakadék a két világ között szinte áthidalhatatlan. Nehéz világ mind a kettő, de én mégis nagyon hálás vagyok Ebek Urának, a nagy Kutyaistennek, hogy emígyen egyengette sorsomat. Százszor inkább ezüstszínű rendőrkutya legyek, mint egy „fajtasztenderdnek megfelelő” kiállítási darab.

Nos, miután Ebek Ura megvilágosodást küldött a tenyésztőim szemére, mindennapos téma volt, hogy miként szabaduljanak meg tőlem. (Szerencsémre ilyen esetekben a halálbüntetés már nem alkalmazható kis hazánkban, ezért az állatorvosok el is utasítanak minden ilyen jellegű kedves kérést. Nem mint hogyha ez a megoldás felmerült volna) Fontos volt ugyanis, hogy SOHA, SEHOL ne tudódjon ki, hogy én valaha is megszülettem ettől az anyától. Ezért aztán az ötlet, hogy hirdetést adjanak fel „Yorkie kis színhibával ingyen elvihető” jeligére, egyhangúlag leszavazásra került. A Yorkie-tenyésztő társadalom ugyanis brutálisan kemény. Ebben a kegyetlen világban elég csak egy kis hibát elkövetni, rögtön rásütik a tenyésztőre a bélyeget, hogy „selejtgyáros”. Ez túl nagy kockázat lett volna, valljuk be.

Így történt, hogy csak halkan, a lépcsőfordulóban pusmogva ajánlgatott engem a tenyésztőm boldog-boldogtalannak. Gondolom, hogy sikerrel járhatott, mert alighogy leszoktam anyám csecséről, egy idegen férfi markában találtam magam. Mivel nektek, embereknek valamilyen különös okból kifolyólag nagyon fontosak a számok, ezért elárulom azt is, hogy milyen áron keltem el. Összehasonlításként mondom, hogy testvéreimért hatvanezer forintot adtak. Még úgy is fültanúja voltak a biznisz lebonyolításának, hogy engem a vevő érkezésekor a budiba száműztek. Nos, talán kitaláltátok, engem NULLA (avagy 0, zéró, semmi, zérus, nihil) forintra áraztak be a tenyésztőim. Lehet, hogy most meglepődnének, ha tudnák, hogy a kiképzésem után is beáraztak,

a rendőrség 475.000 (igen, négyszázhetvenötezer) forintos értéket állapított meg nálam.

Ez nagyrészt a rám fordított oktatást és kiképzést takarja. 

Na de ne menjünk ennyire előre!

Nos, az ismeretlen férfi mellső zsebében (tényleg!) kerültem a Dunakeszi kutyakiképző bázisra, ahol ez a jó ember (hívjuk Lajosnak) kiképzőként dolgozott.

Kiváló szakember lévén már akkoriban felfedezte a bennem szunnyadó tehetséget, és nagy gyorsan a kiképzésre váró rendőrkutyák közé vetett. Gondolta, hadd szocializálódjak. Na ott utáltam meg azokat a kutyákat, amik nagyobbak egy mosómedvénél. Hiába volt kölyök mind, a tappancsuk már akkor nagyobb volt, mint a fejem. El lehet képzelni a riadalmamat. Mintha mammutok járkáltak volna körülöttem. 

Az egyetlen, ami ebből a korszakomból megmaradt, az a játékom. Volt egy kedvenc kis plüssöm, amit kedvemre rágcsálhattam, de nagy bosszúságomra a kiképző állandóan elkeverte valahová. Meg is állapítottam magamban, hogy roppant szétszórt ember. Hol a szekrényből, hol az ajtó mögül, hol meg a függöny mögül kellett előhalásznom, hogy visszaszerezzem.

Mindig nagyon örvendezett, mikor megtaláltam. A lelkesedését viszont kissé furcsállottam, hiszen őt sosem láttam plüssjátékot rágcsálni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, ez egy játék, amit a kiképzőm eszelt ki nekem. Ő már akkor sejtette talán, hogy ez a játék fog elvezetni engem azon a rögös úton, amelynek végén rendőrkutyává avattak.

A továbbiakról majd a következő bejegyzésben, tartsatok velem akkor is!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Figyelem! A bejegyzés a tenyésztési körülményekkel kapcsolatban nem a valóságot, sokkal inkább egy jelenséget mutat be (noha tény az, hogy a kutya a színhibája miatt "csak" elajándékozható volt). Semmiképpen nem célja, hogy  megbántsa a tenyésztőt (hálásak vagyunk neki Jociért), de az igen, hogy görbe tükröt mutasson a pedigré-mániás társadalomnak.  - a szerk.

Miután befejeztem a naplóírás okainak boncolgatását, be is mutatkoznék, hiszen az előzőekben erre nem teljes körűen került sor. Álljon hát itt néhány sorban egy kis biográfia.

A nevem József, fajtám szerint yorkshire terrier vagyok. Igen, jól láttátok a képen, egy kicsit furcsa színű yorkshire terrier, nem éppen a fajtasztenderdnek megfelelő. Erre még később  kitérek. 2008-ban láttam meg a napvilágot, és mire az egy éves születésnapomat ünnepeltem, 2009. júliusában már kábítószer-kereső végzettséget szereztem ( A teljesség kedvéért megemlíteném, hogy ez egy igazi OKJ-s szakma, úgyhogy tessék komolyan venni :). 

2015-ig álltam a biztonság és a jog szolgálatában, majd nyugdíjba mentem. Jelenleg családi körben, jól megérdemelt pihenéssel töltöm időmet.

2009-2012-ig „területen” szolgáltam a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányságon, majd 2012-2015 –ig az Országos Rendőr-főkapitányság Dunakeszi kutyakiképző bázisán folytattam áldásos tevékenységemet.

A szolgálati időm első felét az aktív nyomozási cselekmények és a folyamatos készenlét jellemezte. Ebben az időszakban szinte minden napra jutott egy jó kis házkutatás, autó –vagy csomagátvizsgálás, sőt, nagyon gyakori vendégek voltunk a Győri Büntetés-végrehajtási Intézetben is, ahol a rosszfiúk zárkáit rendszeresen átnéztük. Utóbbi helyen gyorsan terjedt a hírem, miután az egyik tiszteletreméltó rab úr arcára ráfagyott a termetemen gúnyolódó mosoly.

A szolgálati időm második etapját Dunakeszin töltöttem, ahol tudtam egy kicsit szusszanni, hiszen itt főként a felnövekvő generáció okításán és az iskolai drogprevenciós előadásokon dolgoztam, és csak egyszer egyszer vettem részt bevetéseken. Utóbbiak közül talán a Sziget fesztivál, vagy az Ozora fesztivál érdemel említést, ahol a drogmentes környezet fenntartásához én is hatékonyan hozzájárulhattam. Mindezek után nem csoda, hogy az érdekesebb akciók és bevetések a pályám elején történtek, amikor a „területen” bizonyíthattam. Ezekről később mesélni is fogok, mindezt természetesen a személyes és különleges adatok védelmére vonatkozó előírások maximális szem előtt tartásával (hú, de hivatalos – a szerk). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a csatolt jegyzőkönyvekről és egyéb dokumentációkról mindennemű személyes adatot töröltük. A szakzsargonban ezt úgy hívják, hogy anonimizálás.   

Mielőtt azonban megvenném kilóra a tisztelt publikumot néhány sikeres és hangzatos történettel, szeretném, hogyha egy kicsit bepillantanátok a kulisszák mögé. Így ugyanis sokkal kerekebb képet kaphattok arról, hogy milyen kemény munka áll a rendőrkutyák mögött. És azt hiszem, hogy ezt fajtától függetlenül mindannyiunk nevében kijelenthetem.

Mivel a keresőkutyák erőssége a szimatmunkában rejlik, ezért először is néhány szót ejtenék a kutyaorr-ról, arról az érzékeny műszerről, amely képessé tesz minket arra, hogy segítségére legyünk a szaglásban erőteljes hendikeppel rendelkező kétlábúnak.

Tudjátok ti azt, hogy milyen nagyszerű a kutyaorr? Honnan is tudnátok? Sejtelmetek sem lehet róla, hiszen még a témát sem helyes módon közelítitek meg. Higgyétek el, tudom, miről beszélek, hiszen pályafutásom alatt nagyon sok tudományos témafeldolgozással találkoztam, és a gazdám által tartott drogprevenciós előadások anyagát is kívülről fújom. Amikor az emberek a kutya orráról és a szimatmunkáról kezdenek el beszélni, akkor rögtön olyanokkal jönnek, hogy

„a kutyák orra töméntelen információt képes felfogni, szaglógumója negyvenszer nagyobb, és körülbelül milliószor érzékenyebb az emberénél. Egyes kutyafajták, például a vérebek orra akár 100 milliószor is érzékenyebb lehet az emberinél. A kutyák agyában 125-220 millió idegsejt végzi a szaglószervi ingerek feldolgozását. A kutyák orrának érzékenysége a szaglóhám megnövekedett felületének, illetve a fejlett agyi feldolgozásnak köszönhető. Egy átlagos kutyánál ennek a felületnek a nagysága 130 cm², míg az embereknél csak 3 cm².” (forrás: wikipédia)

Brrrrr. Mi van?! Számok, számok és számok. Benneteket, embereket, úgy tűnik, hogy csak a számok érdekelnek, pedig ezek semmit, de semmit nem mondanak el arról, hogy miért is olyan különleges a kutyaorr. Legalábbis ti, emberek, különlegesnek tartjátok, és jómagam is rájöttem, hogy az emberi orrhoz bizony még csak nem is hasonlítható. Hamar észre kellett, hogy vegyem, hogy az emberi orr csak nagyon korlátozottan képes arra, hogy különválassza a szagokat, és azok közül is csak a legerősebbet képes érzékelni. Mi viszont egy sokkal teljesebb világot érzékelünk, ahol a szagok nem oltják ki és nem írják felül egymást, ezért helyzettől függően akár száz különféle illatból is tudunk következtetni arra, hogy épp mi folyik a környezetünkben. És még egy fontos különbség. Az emberek szerint csak a tárgyaknak lehet szaga, vagyis olyan dolgoknak, amelyek materiális önmagukban léteznek. Így a banánnak banán illata van, a tökfőzeléknek tökfőzelék szaga, a szomszéd család által égetett műanyagnak meg büdös füstszaga.

Talán el sem hiszitek, hogy nemcsak a tárgyaknak, de az általatok csak fogalomként emlegetett érzelmeknek is van szaguk.

Sőt, nagyon sokszor ezek a legerősebbek. A szomszédék csivavája például időről időre az őrületbe kerget a szerelem édes-fűszeres bódító illatával. Ilyenkor még a ruhaválasztását is képes vagyok megbocsátani neki. Bátran kijelenthetem, hogy a szerelem szaga a legerősebb. Második helyen végzett nálam a félelem szaga. Nem volt olyan házkutatás, ahol a bűnözők ne ontották volna magukból azt a kesernyés, fanyar szagot, ami szinte zakatolt a levegőben, és egyértelműsítette számomra, hogy mennyire izgatottak, és félnek a lebukástól.

A düh szaga olyan, mint a poshadt mocsár, magába húz és el akar nyelni, a szomorúságé pedig lassan örvénylő, savanyú, hasonló a betegség romlott szagához. Azt, hogy a betegség szagát is megérezzük, nemrég jöttek rá a kétlábúak. Azóta klinikai tesztekkel is igazolták, hogy a daganatot olyan korai stádiumban is kiszagoljuk, amikor egyéb tesztek még nem alkalmazhatóak, de számos fajtársam dolgozik már epilespsziás emberek segítőjeként, mint rohamjelző kutya.

A legjobban a vidámság illatát szeretem. A lánykölyök nagyon sokszor áraszt ilyet magából, ezért is viselem el tőle, hogyha az énkicsipónim helyett néha énkicsijózsim-at játszik velem, és ruhákba öltöztet. A vidámság szaga olyan könnyű és friss, mint a nyári szellő. Egyszerűen felvidít. 

A szagok világába tett utazással le is zárom ezt a bejegyzést. A következőkben majd a rendőrkutyák kiválasztásáról szeretnék beszélni, hiszen a hosszú kiképzést egy szigorú válogatás előzi meg. Egy igazi casting, mondaná az, aki a show bizniszben nyomul. Na de hogy kerültem én egy ilyen castingra? Ki volt az a bátor versenyző, aki  komoly arccal elment a rendőrségi válogatóra, és benevezett engem is a német juhászkutyák és a malik mellett? A következő bejegyzésből kiderül.

Tartsatok velem!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Nózi

Ez az első blogbejegyzésem, úgyhogy egy kicsit izgulok. Remélem nem okozok csalódást azzal, hogy nem igazi celebekkel, hanem csak ebekkel találkozhattok ebben a blogban. 

Talán nem is baj, hiszen mostanság sokan rossz színben tüntetik fel azokat, akiket celeb néven emlegetnek. Sőt, már-már szitokszóvá avanzsált ez az egyszerű szó, ami pedig semmi egyebet nem jelent, mint  „híresség”. Nekem tetszik ez a szó. Igen, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy egykoron nekem is részem lehetett abban, amit ez a szó takar, hiszen magazinok, napilapok és tévécsatornák adták egymásnak a kilincset, és egyeztettek folyton a gazdámmal, hogy megismerhessenek.

Ha semmit sem tudsz rólam, kedves olvasó, mindössze annyit, hogy ebben az írásban egy rendőrkutya fog mesélni a kalandjairól, bizonyára önkéntelenül beugrik egy kép rólam, így ismeretlenül is. A képzeletedben azonnal megjelenik Ő, a vérbeli szolgálati eb. Okos, szolgálatkész tekintetét mindig a gazdira szegezve várja a parancsot. Ha a mocsárba, vagy egy égő erdőbe küldik Őt, Ő visszavakkantás nélkül bemegy, hiszen a parancs megkérdőjelezhetetlen. Német precizitással deríti fel orrával a terepet, erős csontozatának, ruganyos testfelépítésének meg sem kottyan, hogyha egy összedőlt ház romjaira küldik őt kutatni. Felálló fülei radarként fognak fel minden neszt, hogyha a rabló nyomában jár, és könnyűszerrel védi meg az imádott embert a támadótól, hiszen őrző-védő kiképzésben is részesült. Mit neki a durrogó fegyver, csak megy előre az ostromba, hogy teljesítse küldetését. Sosem lazít, még akkor is szorosan láb mellett halad, és feszülten várja a parancsot, hogyha a gazdával csak egy fagyizós sétára mennek. Ilyenkor sem veszi észre, hogyha a járókelők megbámulják őt, dicsérik vörösesbarna – fekete rajzos bundáját, fegyelmezett lépteit, markáns pofáját, erős állkapcsát.

Ugye eltaláltam? Ilyennek képzeltek engem is.

Álljon is itt egy kép, melyen négylábú kollégáim társaságában engem is lencsevégre kaptak. Kitaláljátok, hogy melyik is vagyok én?

Nos? Németjuhász kutya? Belga Juhász? Vagy netalántán Magyar Vizsla?

Nagyon sajnálom, hogyha most kiábrándítalak téged. Ha azt várod, hogy egy olyan munka vérvonalú németjuhász fog itt mesélni, aki apai-anyai ágon nyolc ősre tudja visszavezetni a pedigréjét, akkor nagyot fogsz csalódni. Én nem ilyen vagyok. Sem kívül, sem belül, sajnos. Én nem erősítem azt a sztereotípiát, amit Rin-Tin-Tin és Rex olyan sikeresen elültetett a fejekben.  Ezért, hogyha erre vágynál, kedves olvasó, akkor azt tudom javasolni, hogy menj vissza REX-et nézni, mert benne nem csalódhatsz. Bár halkan megjegyezném, hogy a Rexet még egy filmen belül is legalább öt kutya játszotta, és egyikük sem volt önmagában szuperhíró. És én sem vagyok az.

Most álljon itt a fenti kép eredetije, ahol a sort jobbról egy yorkshire terrier zárja.

Nos, az a kakukktojás, az én vagyok.

József, a kábítószerkereső rendőr-eb.

Igen, most lehet nevetni. Nem érdekel, hozzászoktam már.

Na jó, tudom, hogy sokan egyáltalán nem nevetnek ki engem, sőt, talán elismerően csettintenek az ujjaikkal. Talán valakinek ismerős ez a kissé görbe láb és az ezüst bunda. Mert jó néhányatokkal már biztosan találkoztam valamelyik iskolában, a számtalan drogprevenciós órák egyikén.  Akinek pedig esetleg az ábrázatom láttán tikkelni kezdene a szeme, illetve apró idegrángások jelennének meg a szája szegletében, attól elnézést kérek, hogyha a régi emlékekkel felzaklattam volna. Velük biztosan nem egy iskolában találkoztam, drogprevenciós órán. Sanszosabb, hogy egy házkutatáson, netalántán egy börtöncellában.

Azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e ennél nagyobb hendikeppel indulni a rendőri pályán, mint hogy a kutya yorkshire terriernek születik. Olyan yorkshire terriernek, akinek ráadásul még törzskönyve sincs, mert színhibás.

Milyen furcsa is az élet. A tenyésztőm azért lökött ki az alomból, mert rontottam volna a tökéletes, fajtasztenderdnek megfelelő szőrszínű testvéreim esélyeit az eladáskor. Hat hetes koromban egy olyan embernek ajándékoztak oda, aki csakhamar továbbadott engem a gazdámnak. Új gazdám rendőr őrnagy volt, és a rendőrségi kutyakiképzőknél dolgozott. Amikor magához vett, talán rögtön sejtette, hogy nem egy Fradi-Újpest meccsen fognak engem bevetni a keménymag ellen, de tekintettel arra, hogy a rendőrkutyák alkalmazásának milliónyi terepe van, ezért azt gondolhatta, hogy valamire én is jó leszek. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy így is lett, de mielőtt az izgalmasabbnál izgalmasabb bevetéseimről mesélnék, egy pár szóban szeretném elmondani, hogy miért is fogtam ennek a naplónak a megírásába (azon túl, hogy nyugdíjasként már van időm egy kicsit a múlton merengeni, és számot vetni).

 Az egyik oka az, hogy az egész életemet végigkísérte egyfajta szirupos „cukimukizás”. Pedig hogy gyűlölöm! Sőt, ahogy idősödöm, egyre jobban agyamra megy, ha valaki makogva közeledik hozzám (oda is kaffantok, ha kell). Fiatal koromban nem érdekelt ennyire, meg aztán időm nagy részét helyszíneken töltöttem, ahol az eljárás alá vont személyek nem igazán foglalkoztak azzal, hogy cuki vagyok-e vagy sem. Ők nem nagyon szólítottak sehogy, csak bamba, hitetlen-kérdő szemeket meresztettek rám egészen addig, míg elő nem került az eldugott szajré. Szóval aktív koromban még volt bennem egyfajta tartás a cukimukizás ellentételezésére, de most, hogy nyugdíjassá „degradálódtam”, már nincs kompenzáció. Simán egy cukimuki kutyus vagyok, pont olyan, mint a szomszédék csivavája, aki kutyaruhát hord, és még a saját ugatását se érti. Na nem mondom, a gazdám lánykölyke néha velem is játszott beöltöztetőset, melynek eredményeképpen úgy néztem ki, mint a fentebb említett tiszteletreméltó fajtárs, de azt legalább nem látta senki. Igaz, tudomásom van róla, hogy a lánykölyök nem átallott fényképezőgéppel megörökíteni néhány pillanatot megaláztatásaim alkalmával, de a szerkesztőmnek, aki a blog vezetéséért, és a szöveg gondozásáért felelős (udvariasságból itt megemlítem a nevét, Katának hívják) szigorúan megtiltottam, hogy bármilyen beöltöztetős, cukimuki képet tegyen az anyagba. Hiszen végül is egy komoly rendőrkutya visszaemlékezéseiről beszélünk. 

Nyolc évesen mentem nyugdíjba, ami emberi léptékkel számolva kb. 50 év. Sajnos nem élem meg jól a megváltozott élethelyzetemet, de amióta tudom, hogy a nyugdíjas depresszió normális jelenség (még tudományos szakkönyvek is foglalkoznak vele), azóta egy kicsit lazábban kezelem a saját heppjeimet. No meg kitaláltam magamnak ezt a naplóírást, ahol egy kicsit újraélhetem a sikereimet, és tehetek a cukimuki skatulya ellen. Írói álnevet is választottam.

 Nóziként fogom a naplóbejegyzéseimet tenni. 

(a József név amúgy is elég béna). A Nózi kifejező név. Nem nagyzoló, nem sejtelmes, nem trendi, csak simán kifejező. Benne van minden, ami vagyok. Hiszen az orrommal értem el, hogy mostanra a világ nemcsak néhány bűnözővel lett kevesebb, de számtalan olyan gyerekkel lett több, akik kutyás rendőrök szeretnének egyszer lenni, ugyanis megszámlálhatatlan iskolai kutyás bemutatón vettem részt, ahol a gyerekek mindig őszinte rajongással fogadtak  :) .

Az írásaim legfőbb üzenetének azt szánom, hogy

nem a pedigré, és nem a termet a lényeg.

Természetesen én is nagy tisztelője vagyok a németjuhász kutyák szolgálatkészségének, de Tisztában kell lenni például a nagy testtel járó hátrányokkal is. Amíg például „Mr Példaszerű Rex” óriási károkat tud okozni egy autóátvizsgálás során a kaparásával, és ráadásul nehézkesen mozog a szűk térben, addig én a kesztyűtartóban is megfordulok. Így pontosan be tudom határolni a rejtekhelyet úgy, hogy minden tiszta és sérülésmentes marad.  És ez komoly szempont lehet egy esetleges „lyukra futásnál”. Nincs is ugyanis annál rosszabb, mint egy eredménytelen kutatás után (pl. ha üres a rejtekhely) unottan kuksolni az irodában, amíg a gazdám az eljárás alá volt személy panaszlevelével kapcsolatos kivizsgáló jelentést írja, amelyben próbálja kimagyarázni a kiszakadt bőrkárpitot meg a szétkapart gyöngyházas fényezést. Mert ilyenek ezek a bűnözők. Még nekik áll feljebb. Erről is lesz néhány történetem. Ott vannak továbbá a titkos bevetések. Ha azt hiszitek, hogy egy körszakállas kopasz nyomozót küldenek előfutárnak egy drogdílerhez a Rex kutyájával, akkor tévedtek. Azért a dílerek sem teljesen hülyék. Hiába vannak civilben a rendőrök, egy ilyen párosról messziről ordít, hogy kinek az oldalán állnak.

Na de kinek tűnne fel egy yorkie-t sétáltató férfi?

Meggyőző az érvelésem, ugye?  

Végül, de nem utolsó sorban a naplóírás mellett szólt az a sok butaság, ami a  kábítószerkereső kutyák képzésével és alkalmazásával kapcsolatban terjedt el a köztudatban, állítva, hogy függők vagyunk. Természetesen mindezekről szót fogok ejteni, és bízom benne, hogy a naplóm sok mindent tisztázhat a függőségünk mibenlétéről.

Mert azt nem tagadom, hogy valóban függők vagyunk.

Sajnos elfecsegtem a karakterszámot, és az igazi bemutatkozást meg sem tudtam ejteni. Mindazonáltal bízom benne, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődésedet a rendőrségi szolgálati kutyák iránt, úgy általában a kutyák iránt, vagy csak simán jómagam iránt, és igyekszem majd, hogy a következőkben minél teljesebb képet adjak erről a világról. Aki nem tudná kivárni a következő bejegyzést, és információéhségben szenved, annak álljon itt néhány hivatkozás, ahol jobban is megismerhet engem.

RTL Klub Fókusz 

TV2 Napló

Bors

Egyébiránt úgy tervezem, hogy a bejegyzések során bemutatom majd a kiválasztás, majd a képzés menetét, mesélek a legizgalmasabb bevetéseimről (sőt, néhány jó barátom akciójáról is), és ha nem untatlak vele, akkor a mindennapjaimba is bepillantást nyerhettek.

Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!