Cel-EB rovat

Erőt, Egészséget minden kedves olvasómnak!

Mai blogbejegyzésem rendhagyó lesz, hisz ezúttal nem a hőstetteimmel, vagy egyéb rendőrségi vonatkozású témafeldolgozással készültem nektek, hanem egy nagyon érdekes kut(y)atással, amit az ELTE Etológia tanszéke végez a kutyák viselkedésével kapcsolatban. Amikor meghallottam, hogy a Szerkesztőm engem is benevezett a kísérletsorozatra, kicsit zabos lettem, hisz az én véleményemet ki sem kérte. Csak azért bocsátok meg neki, mert nagyon jól éreztem magam a tanszéken, és megtisztelőnek érzem, hogy a kutatási eredményben egy kicsit az én mancsom is benne lesz.

A március 11-i nap már önmagában is érdekesen indult, hiszen nem mindennap metrózom,  villamosozom és buszozom Budapesten. 

Az utazás fáradságos volt, de a sok élmény és a rám mosolygó arcok mindenért kárpótoltak.

Amikor a Szerkesztőmmel beléptem az Egyetem ajtaján, mellbevágott a tudomány. Annyi okosság gyűlt már össze azon a helyen, hogy felsorolni is sok lenne, álljon ezért itt egy fotó, ami hű képet ad arról, mi mindennel foglalkoznak ezen a helyen. Az eligazodást segítő tábla a tanszékek neveivel olyan nagy volt, hogy alig fért el a fotón.

Az Etológia tanszék a hatodik emeleten található, ahová egy kedves kétlábú kísért fel minket. Itt nem a tudomány, hanem az előttünk itt járt kutyák szaga vágott mellbe. Megtudtuk, hogy jelenleg egy nagyon intenzív kísérleti szakasz zajlik éppen, amikor naponta több kutya is megfordul a tanszéken. Később egy kicsit monotonabb, de annál hasznosabb időszak következik, amikor a kutyákról készült videófelvételeket egyesével kielemzik, és elkészül a vizsgálati eredmény.

No de mit is kutatnak ott ennyire bőszen?

Az etológia az állatok viselkedését tanulmányozza, de ezek a kísérletek kifejezetten a kutyák magatartását vizsgálják adott szituációkban.

A kutatási eredményekkel igazolható, hogy melyek azok az ösztönös viselkedések, amelyeket a genetika határoz meg, és melyek azok a viselkedési formák, amelyeket tanulással sajátítanak el az állatok. Azt is vizsgálják, hogy az ebek képesen-e önállóan gondolkodni, terveket gyártani, vagy segítséget kérni az embertől.

Szerintem elég lett volna, hogyha engem megkérdeznek mindezekről, hisz ebtársaim nevében is határozottan kijelenthetem, hogy IGEN, a fenti feltételezések igazak! A kutatók azonban valami miatt ragaszkodnak egy reprezentatívabb mintavételhez, ezért inkább sok kutyán tesztelik az adott helyzeteket.  

Azon a szép márciusi napon három kísérletben is volt szerencsém részt venni.

Az első kísérlet arra keresett választ, hogy vajon a kutyáknál is működik-e az elfogultság, mint érzelem.

A kétlábúaknál ugyanis már beigazolódott, hogy hajlamosak előnyben részesíteni a saját csoportjukhoz (legyen az nemzeti, kulturális, vallási, szociális, stb) tartozó egyéneket. A kísérlethez egy szobába vezettek engem, ahol semmi más nem volt, csak két szék és egy szekrényke. A Szerkesztőmet megkérték, hogy vegyen fel egy kukásmellényt (?), és leültették egy székre. A kísérlet során a csuszalesőjét szorosan zárva kellett tartani, csak a segítők beszélhettek hozzám. Elsőként egy sántikáló lány lépett a terembe, és valamilyen furcsa, idegen nyelven kezdett velem játékba. Mivel az ott felkínált játékokat fanyalogva fogadtam, a saját, jól bevált és megrágcsált játékkacsámat vetették be. Jót huzakodtunk, dobálóztunk a plüssömmel. Mikor már jól kifárasztottam a kis bicebócát, egy másik lány lépett a szobába, aki magyarul folytatta a játékot. Ő is ugyanolyan kukásmellényt viselt, mint a Szerkesztőm, és nem volt sánta sem. Mondhatni, olyan átlagos, mindennapi csaj volt, mint a Szerkesztőm. Aztán mindkét lány eltűnt egy időre. Ez alatt egy harmadik segítő gonosz módon ellopta a játékomat, és a szemem láttára olyan magasra tette, hogy nem értem el. A Szerkesztőmtől nem tudtam segítséget kérni, mert őt messze tőlem egy sarokba ültették úgy, hogy ne is lásson engem, és a harmadik segítő is lelépett. Ekkor azonban megjelent a bicebóca az átlagos lánnyal együtt, és jobbról, balról mellém álltak. Utóbb megtudtam, hogy arra voltak kíváncsiak, melyiküktől kérek majd segítséget, hogy visszaszerezzem a kacsámat. Meg akarták tudni, hogy vajon elfogultan döntök majd az átlagos lány mellett, vagy nem játszik szerepet az előítélet, és a bicebóca is megfelel erre a célra.

Kijelenthetem, hogy teljes mértékig előítélet-mentesen jártam el, mert egyiküktől sem kértem segítséget. :D  Addigra ugyanis eluntam a játékot, és inkább szimatolni kezdtem a szobában. :D

Kísérleti szoba háttérben a magas párkánnyal

A második kísérlet arra kereste a választ, hogy a kutyák képesek-e az emberrel kommunikálni akkor, ha a kétlábú kizárólag a pillantását használja.

Ehhez két virágcserépbe raktak egy nagyon csábító játékot, és hagyták, hogy a játékot többször is megszerezzem, kivegyem a cserepekből, és játsszak vele. Mikor a legnagyobb hévvel játszottam volna, a virágcserepeket a magasba tették, a párkány jobb és bal oldalára. A Szerkesztőm arra bíztatott, hogy szerezzem meg a játékot, miközben folyamatosan a jobb oldali cserepet bámulta. Gondoltam, hogy akkor abban lehet az a fincsi játék, de olyan magasan volt, hogy nem értem fel. Nosza, odaültem a jobb oldali cserép alá, és hangos ugatásba fogtam. Remélem, a videó rögzítette azt, hogy igenis értjük az emberek jelzéseit, és nem csak a beszéd alapján kommunikálunk.

A harmadik kísérlet furcsa és bizarr is volt egyben.

A Szerkesztőm ugyan a kíváncsiságától hajtva megkérdezte, hogy mire keresik a választ a kísérlettel, de nem hiszem, hogy egy árva kukkot is megértett abból, amit az a kedves kutatásvezető mesélt neki. Azért megpróbálom összefoglalni. Egy szűk szobába vezettek minket, amelynek az egyik falán egy mozivásznat feszítettek ki. Azt mondták, mozizni fogunk. A Szerkesztőmet leültették egy székre, én az ölébe ülhettem. Lekapcsolták a villanyokat, koromsötét lett. A Szerkesztőmet megkérték, hogy hajtsa le a fejét, mert egy nagyon érzékeny kamera az én szemmozgásomat fogja majd megörökíteni. A vásznon pontok jelentek meg, egészen PONTosan négy világító pont. A bal sarokban a két pontocska mintha üldözte volna egymást, vidáman kergetőztek.   A jobb sarokban vetített két pont egymástól teljesen független mozgást végzett.  Az embereknél már bebizonyosodott, hogy hajlamosak különböző érzelmeket társítani egyszerű geometriai formákhoz. Így például hajlamosak üldözésként leírni két pötty mozgását, ha azok szorosan egymás mögött haladnak és látszólag befolyásolják egymás mozgását.

De hogy milyen következtetésre jutnak majd abból, hogy én melyik pöttyöt bámultam, az örök rejtély marad (bevallom, én a jobb oldali sarkot néztem J)

Egyszóval nagyon nagyon élveztem ezeket a szituációkat, hiszen játék volt az egész. Remélem máskor is eljövünk majd ide. Ugyan a beígért jutifalat a nagy kapkodásban ottmaradt (ezért egyedül a Szerkesztőmet teszem felelőssé), de majd legközelebb duplázunk. Remélem legalábbis, hogy lesz legközelebb. Erre mondjuk minden lehetőségem megvan, mert az ELTE Etológia tanszék egy Családi Kutya Program elnevezésű kutatássorozatot indított, amire várják az erre nyitott két-és négylábúak jelentkezését. Ha esetleg Titeket is érdekel a program, vagy beneveznétek a kedvenceteket, akkor itt tudtok információt kapni:

https://www.facebook.com/CsaladiKutyaProgram/?fref=ts

Kísérletre fel!

Kövess engem facebookon is. Kattints ide https://www.facebook.com/nozinaploja/

Most pedig jöjjön egy kis azonosítás elmélet. Mi a fittyfene is az az azonosítás elmélet? Az a kriminalisztika egy fontos ága, és arra való, hogy megállapítsuk, hogy ki tapogatta össze a véres kezével a csempét, hogy kié lehet az a Nike cipő, aminek a lenyomata a sárban maradt,  és hogy ki farolt be olyan fickósan a terepjárójával a gyilkosság időpontjában az áldozat háza elé.

És hogy miért is van szükségünk ezekre a tudományokra?

Mert ezek vezetnek el a tettesig.

Az ujjlenyomatuk, a cipőjük talpának lenyomata, vagy a járgányuk, amivel a tett helyszínére érkeztek. Az azonosítást pedig mindig a dolgok egyedisége teszi lehetővé. Az egyedi ujjlenyomat, az a kis repedés, amit a tettes sajátos járása hasított a cipője talpába, vagy az egyedi kopások az autója gumijának mintázatán. Na de hogyan jutunk el abből a témából a kutyákhoz? Talán az azonosítás a kutyáknál is fontos lenne? A válasz, IGEN.

Gyorsan leszögezném azonban, hogy ebtársaim azonosítása nem azért fontos, mert súlyos bűntetteket követtek volna el. Bár, ha jobban belegondolok, talán nem is olyan rossz ötlet egy bűntettesi nyilvántartás kutyák részére. Hány és hány elrágott cipő (horribile dictu a szerkesztőm kedvenc magassarkú cipője), leráncigált és meggyalázott függöny, ízekre szaggatott kanapé keresi a galád tettest, akinek még van pofája bűnbánó képpel megnehezíteni a jól megérdemelt büntetés kiszabását a kétlábú részéről.

A magam részéről például el is tudok képzelni egy alábbiak szerinti fényképes bűntettesi nyilvántartást: 

Nagyon hamar hozzátenném, hogy velem ilyen soha, de soha nem fordult elő.    

Kanyarodjunk azonban vissza eredeti témánkhoz, a kutyák azonosításához. A rendőrségen elengedhetetlen igény van arra, hogy azonosíthatóak legyenek az állományba tartozó szolgálati kutyák. Kérdezhetitek rögtön, hogy miért? Nem elég a hívónév, és a fajta megnevezése?

Nos, amíg a rendőrségen egyetlen József nevű Yorkshire Terrier lát el szolgálatot, addig mindegy.

Amint azonban német juhász kutyákból, malikból és és labradorokból több száz is szolgál, akkor már nem lehet legyinteni a kérdésre. Manapság már természetesen nem kérdés, hogy minden kutya chipet kap a bőre alá, hogy emígyen azonosíthatóvá válljék, a technika ezen vívmánya azonban a régebbi korokban még nem állt rendelkezésre. Vajon milyen módszerekkel érték el a 70-es, 80-as években azt, hogy a négylábú szimatgépek kétséget kizáróan beazonosíthatóak legyenek?

Szinte hallom, ahogy egy emberként felkiáltotok: hát a tetoválás, ami a tenyésztőknél oly jól bevált már. Ezzel részben igazatok is van, mivel azonban a tetoválás sok esetben kifakult, illetve könnyen változtatható volt, ezért a magyar rendőrségen bevezettek egy kiegészítő eljárást is, amely annyira eredeti ötletre épült, hogy nem mehettem el mellette.  Egyszerre meglepő és mulatságos, ráadásul szorosan kapcsolódik a bevezetőben emlegetett azonosítás elmélethez.

Azt eddig is tudtuk, hogy minden ember ujjának egyedi rajzolata van. Ezt a felismerést felhasználva az ujjnyomat-vétel egészen máig világszerte a legelterjedtebb azonosítási módszernek tekinthető, melyre egy komoly nyilvántartási rendszer épül. De vajon gondoltátok-e valaha, hogy ez az ötlet a kutyákon is alkalmazható?  Ugye, nem? Pedig így van. Magyar kísérletek is igazolták, hogy minden kutyának van egy olyan testrésze, amely egyedi, és azonosításra alkalmas.

Mi más is lehetne ez, mint a mi legérzékenyebb műszerünk, az orrunk, vagy ahogy a szakkifejezés említi, az orrtükör.

Kifejezetten a kedvetekért csináltattam egy saját orrtükör- képet, ahol tisztán látszik, hogy apró kicsi minták rajzolódnak ki benne. Csinos kis orrtükör, nem igaz? 

És most lássuk a mintavételi eljárást.

Az eredeti eljárás szerint, amelyet az ujjnyomatvétel analógiájára bátran nevezhetünk orrnyomatvételnek, az ebek orrát fekete festékkel bemázolták, majd hozzányomtak egy papírlapot, hogy emígyen örökítsék meg az egyedi orrnyomatot. A nyomaton aztán olyan viszonyítási pontokat használtak az azonosításhoz, mint a főbarázda, az orrsövény, és az orrlyukak. A sajátosságokat és viszonyítási pontokat akapul véve egy katalógusrendszert alakítottak ki, amely a visszakeresést könnyítette. A módszerről először az 1976-ban megrendezett II. Nemzetközi Kynológiai Kongresszuson beszélt Dr. Janza Frigyes állatorvos, majd ezt az azonosítási módszert (amelyet Nasolabioscopianak neveztek el – na jó, tudom, ezt képtelenség kimondani, úgyhogy csak ez első három betűig jutottam ) sikerrel vezették be és használták a magyar rendőrségen egészen 2005-ig.

Alább két orrtükör-lenyomat látható. 

Azért egy pillanatra gondolkodóba estem, hogy ez a bemázolós - lenyomatos dolog vajon minden ebtársamon alkalmazható-e.

Vegyük például a cuki mopszot.

Nála vajon hogyan lehetne orrtükör-lenyomatot venni? Sanszos, hogy a nyomi orra miatt sehogy, viszont a pofa-lenyomat remekül működne, lásd az alábbi képet.

Végtére is, mondjátok, nem csodálatos ez? Mi az orrunkat használjuk, hogy beazonosítsuk a zsivány kétlábúakat, a kétlábúak pedig az orrunkat használják, hogy minket beazonosítsanak. Mindebből tehát arra a következtetésre kell, hogy jussak, hogy minden út a NÓZI-hoz vezet. :)

Viszlát legközelebb

Nózi

Kövess engem facebookon is https://www.facebook.com/nozinaploja/

Azon gondolkoztam a minap, hogy milyen szerencsés is vagyok. Olyan korban élek, amikor a kitágultak a lehetőségek, kitolódtak a határok, és a társadalom fogékony arra, hogy új és új dolgokat próbáljon ki, egyszóval esélyt ad. Az új dolog annak idején én voltam, aki yorkshire terrierként is bizonyítani tudtam, hogy képességeim révén jómagam is hozzájárulhatok a haza és a jog védelméhez.

Miért is mondom mindezt?

Bejegyzéseim sorám többször is szóba került Kántor, akiről talán már mindenki hallott. Most nem az ő hőstetteiről szeretnék megemlékezni, hisz azt Szamos Rudolf a könyveiben már megtette. Kántor  olyan korban élt és szolgált, amelyet bátran nevezhetünk a szolgálati kutyák hőskorának. De milyen is volt ez a korszak? Vajon hogy viszonyult az akkori karhatalom a szolgálati kutyákhoz és a kutyavezetőkhöz? Vajon labdába rúghatott volna egy olyan eb, mint amilyen én vagyok? Ebben a bejegyzésben ezt szeretném boncolgatni.

Előre is elnézést kérek, hogyha ezt a bejegyzést egy kicsit szárazabbnak és unalmasabbnak találjátok majd, mint az akciódús előzményeket, de mikor a mancsom közé került egy eredeti, 1958-ban !!! közzéadott határőrségi belső utasítás, rögtön tudtam, hogy ezt a témát meg fogom írni. Semmi sem idézheti meg ugyanis jobban a kor szellemét, mint a jogszabályok, amelyeket alkottak.  A sorok között megelevenedett a történelem. Tartsatok velem ezen az időutazáson!

És az utasítás kinyitva:

Mint ismeretes, Kántor 1953-1964-ig, 11 éven át szolgált a határőrség kötelékében, a nyugati határvidéken. Pontosan abban az időben, amikor a fenti utasítás hatályba lépett. Mivel gazdájával együtt ők már akkor élő legendának számítottak fantasztikus eredményeik miatt, azt gondolná az ember (és a kutya), hogy az akkori kutyavezetők és parancsnokaik (jórészt az akkori őrsparacsnokok) nagyra értékelték a szolgálati kutyák teljesítményét, és egyöntetűen kiálltak azok alkalmazásának fontossága mellett.

Ez sajnos nem így volt.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 1958-ig a szakágazat vezetői nemigen törődtek azzal, hogy átfogóan szabályozzák a szolgálati kutyák képzésével és alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket. Abban az évben a BM Határőrség Országos Parancsnokság által kiadott „A szolgálati kutyák kiképzésére, gondozására és továbbképzésére” c. belső utasítás kísérelte meg először, hogy ezen terület minden aspektusát egyetlen dokumentumon belül szabályozza, nevesül olyan kérdésköröket, mint a kutyavezetők kiválasztása, a kutyák képzése, továbbképzése, alkalmazása, ápolása és utánpótlása.

Az utasítást elolvasva elénk tárul az 50-es évek mai szemmel nézve különös világa, és az akkori karhatalom viszonya a kutyás szolgálati ághoz és a kutyákhoz. Néhol elismerően bólogattunk, látva az akkor előrehaladó gondolkodásnak számító nemes törekvéseket,

néhol azonban elborzadva olvastunk olyan dolgokról, amelyek manapság már, hála Ebek Urának, a rendőrségen nem történhetnek meg. Az utasítás ugyanis részletesen szabályozza a vizsgán megbukott növendék kutyák kiirtásának módozatait is  :(  

(Mivel a dokumentum a rossz minőség miatt szkennelt változatban nehezen olvasható, ezért az egyes szemelvényeket külön legépelte nektek a szerkesztőm)

És most lássuk az utasítást.

A kutyaszolgálat terén az elmúlt évek során igen sok hiba merült fel, melyeknek ismerete azért fontos, hogy a hibákból okulva tökéletesebben lehessen megszervezni a kutyaszolgálatot.

A legtöbb hiba abból adódott, hogy az őrsparancsnokok nem ismerték a szolgálati kutyákkal szemben támasztható követelményeket. Voltak olyan esetek, amikor a szolgálati kutyát nem vették igénybe azért, mert nem bíztak benne. A kutya iránti bizalmatlanság még a kutyavezetőknél is gyakran megmutatkozott. Pl. a kutyavezető nem engedte a kutyát a nyomon, hanem letérítette az általa vélt irányba, arra gondolva, hogy az ő elgondolása helyes, a kutya rossz nyomon halad. Számtalanszor bebizonyosodott azonban, hogy a határsértő abban az irányban volt, amerre a kutya akart menni. 

Gyakran találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor a kutyától túlzott, lehetetlen feladatok megoldását követelik. Természetesen sikertelenség esetén semmitérőnek mondják és a továbbiakban is úgy bánnak, illetve gondoskodnak a kutyákról. Ilyen esetek lehetnek pl. amikor a határsértő nagyforgalmú útra ért, itt megszakadt a nyom, vagy olyan esetekben, amikor a látható nyomot körüljárják, összetapossák, és a kutya nem tudja a határsértő nyomait kivenni.

Gyakran volt arra is példa, hogy olyan határőröket küldtek kutyavezetőnek, akitől az őrsparancsnok valamilyen ok miatt meg akart szabadulni. Vagy olyan eset, amikor a kutyavezető a tanfolyam idejének nagy részét betegeskedéssel, orvosi kezelésre való járással töltötte.

A szerkesztőm egyébként nagyon dicséretesnek tartotta azt a fajta kritikus hozzáállást, melyben a szakma elismerte a hiányosságait. Szerinte ez sok esetben ma is hasznos lehetne. Az utolsó mondat pedig különösen mulattatta. Azt mondta, van, ami ezek szerint azóta sem változott. Kummantók voltak, vannak és lesznek :)

A kummantás kiküszöbölését a kor a kutyavezetők kiválasztásában látta.

1. Kutyavezetőnek önkéntes jelentkezés alapján nyugodt, határozott, magabiztos határőröket kell kijelölni az elsőéves harcosokból.

2. Csak olyan határőrök kerülhetnek kutyavezetői tanfolyamra, akik a fizikai fáradalmakat jól bírják, és teljesen egészségesek.           

 Az utasítás kétféle típusú szolgálati kutyát különböztetett meg, és behatóan szabályozta a felelősségi köröket. A kutyák ezek szerint járőrkutyák lehettek, vagy nyomozókutyaként szolgálhattak.

Külön érdekesség, hogy az akkori nyomozókutyákat arra is használták, hogy több gyanúsított esetén beazonosítsa, vagyis kiválassza az elkövetőt. Ez ma már elképzelhetetlen, hiszen ez a szagazonosító kutyák feladata, akik kizárólag ezzel foglalatoskodhatnak, egyéb nyomozati tevékenységekben, vagy kutatásban nem vehetnek részt (lásd részletesebben a szagazonosító kutyákról szóló részt itt http://cel-eb.reblog.hu/igazsagugyi-kutyavakkantas  ). 

A fenti kettős felosztás ugyan – más elnevezéssel - napjainkra is fennmaradt, mindazonáltal az ágazatokon belül egy nagyfokú specializálódás ment végbe. A közrendvédelmi kutyákat (járőrkutya, terrorelhárító kutya, robbanóanyag-kereső kutya) és a bűnügyi kutyákat is (nyomkövető, szagazonosító, személykereső, tetemkereső, kábítószerkereső, stb) az irányultságuknak megfelően képzik az ORFK Dunakeszi kutyakiképző bázisán. 

Az utasítás már-már mulatságos precizitással szabályozta a kutyák gondozásával, ápolásával kapcsolatos kérdésköröket is, ügyelve minden apró részletre az etetéssel, itatással, kenneltisztítással kapcsolatosan. 

„Az elkészített kutyatápot tisztára mosott etető edényben testmelegen kell a kutyának adni. Etetés után az etető edényt azonnal tisztára kell mosni, hetenként 1-2 alkalommal hamuval ki kell súrolni. „

Napjainkra a legnagyobb és talán legüdvözítőbb változás a szolgálati kutyák utánpótlásával kapcsolatban következett be. Utánpótlás alatt azt értjük, hogy a kiöregedett, vagy szolgálatra már alkalmatlan kutyák helyett új kiskutyák kerüljenek a rendszerbe. Ezt manapság leginkább a már ismertetett kutyavásár intézményével éri el a rendőrség, amellett, hogy saját tenyészállománya is van. Ha kíváncsi vagy a kutyavásárokról szóló bejegyzésemre, akkor kattints ide: http://cel-eb.reblog.hu/post-008

Az utasításból kiderül, hogy bizonyos okok miatt a határőrség a vásárlásról áttért a saját tenyésztésre (Kántor is saját tenyészetből származott). A tenyésztés egyes elemeivel kapcsolatban azonban enyhén szólva más elveket követtek, mint amit mi Magyarországon a 21-ik században megszoktunk (legalábbis szeretném azt hinni, hogy a tenyésztők már más módszereket alkalmaznak )   

Íme a szomorú valóság az utasítás tanúsága alapján:

...a kerületeknék állapítsák meg, hogy melyek azok a kutyák, amelyek küllemileg, emberelleni gyakorlatokban, szimatmunkában és munkaszeretet tekintetében alkalmasak a tenyésztésre.

Egy anyakutyának egy évben csak egy alkalommal lehetnek kölykei. A szaporulat helyes és sikeres felnevelése érdekében általában a tavaszi kölyköket kell megtartani.

A kölyökkutyákat a kerületi kutyaügyi előadó és a kerületi állategészségügyi szolgálatvezető 5-8 napos korukig felülvizsgálják (alombírálat),  és csak azokat a kölyköket hagyják meg további tartásra, amelyek hibátlanok, szépen fejlettek.

A kölyökkutyákból 4, esetenként 5 db-ot lehet meghagyni. Az alombírálatnak az alábbiakat kell figyelembe venni:

• - Lehetőleg kan ivarú kutyák maradjanak meg

• - Ne legyenek a kölykök tarkák, jegyesek (fehér körmök, fehér papucsok, fehér mellfoltok)

Az alombírálatnál nem megfelelőnek tartott kölyköket ki kell irtani. Ilyen kölyköt az anya alatt tovább tartani, vagy elajándékozni szigorúan tilos.

Az őrsökről bevonult anyakutyák a kölykök elválasztásáig (kb 8-10 hét) maradnak a kerületnél, majd visszamennek eredeti szolgálati helyükre.

Azt a kölyköt, amelyik a 6. hónapi korban való felülvizsgáláskor alkalmasnak mutatkozott, a kapott névhez kell szoktatni, esetenként szolgálatba kell vinni, folyamatosan meg kell tanítani a fegyelmi, ügyességi, és ember elleni gyakorlatokra, meg kell tanítani a terepkutatásra, és a saját nyom követésére.

A felülvizsgálások alkalmával nem megfelelőnek minősített kölyköt vagy kölyköket ki kell irtani (agyonlövés, keserűsó-oldat). Alkalmatlannak minősített kutyát tovább tartani vagy valahová kiadni szigorúan tilos. 

Nem tudom, hogy milyen is lehet az a keserűsó oldat, de lehet, hogy inkább az agyonlövésre szavaztam volna. Belegondolni is borzasztó, hogy min mehettek keresztül azok a kicsit, az pedig különösen érthetetlen, hogy egy hat hónapos koráig képzett, kézhez szokott négylábúval hogy tehettek ilyesmit.

Az azonban megnyugtató, hogy ez manapság már nem történhet meg. Néha muszáj ismernünk az elborzasztó múltat, hogy a jelent a valós értékén tudjuk mérni.

Fentiek után könnyű belátni, hogy abban a korban nem rúghattam volna labdába. A szolgálati kutyáktól ugyanis ugyanannyira elvárás volt, hogy nagy termetükkel és erős izomzatukkal lefegyverezzék a támadót, mint hogy a nyomot kilométereken át követve ráleljenek a bűnözőre, vagy adott esetben ki is válasszák több személy közül a gyanusítottat. Mindehhez társult még egy olyan szigorú küllembeli elvárás, amelyet a legkegyetlenebb kiválasztási eljárással kívántak elérni az utánpótlásért felelős személyek. Mindezek ellenére csodálattal nézek arra a korra sok szempontból. A merev, mai szemmel talán kíméletlen kiválasztás és kiképzés olyan eredményeket hozott, amelyet a mai korban, amikor csak részfeladatokra specializálják a kutyát, szinte lehetetlen elérni.  

Tartsatok velem legközelebb is!

Nózi

Kövess engem facebook-on is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Az előző bejegyzésben megtudhattátok, hogy alakult az első látogatásom a győri börtönben, ahol egy csomagátvizsgálás során újra lebuktattam azt a fogvatartottat, aki egy kicsit nekem is köszönhette a börtönlétét. Ha kíváncsi vagy az előzményekre, kattints ide. http://cel-eb.reblog.hu/mit-keres-dobi-a-hazimano-a-bortonben

Most folytatjuk virtuális barangolásunkat a rácsok közt.

Gyanús...nagggggyon gyanús... azt hiszem, ez a hely cuccot rejt

A kokó-gyanús csomag elszállítása után utunk a csomag címzettje, L. Róbert zárkájába vezetett, hogy ott is körülnézzünk egy kicsit. Mire odaértünk, emberünket már visszakísérték „ideiglenes otthonába”, a 34-es zárkába. Viszonylag világos helyiség volt, hiszen az ajtóval szemben egy nagyméretű, rácsos ablak nyílt. 

A helyiségben két emeletes ágy állt egymással szemben a hosszabbik falon, míg az ajtó melletti szabad területet egy mosdó foglalta el, fölötte tükörrel. A zárka lakói az ablak előtt sorakoztak arccal az ablak felé fordulva. Hátulról is könnyen megállapítható volt, hogy ki a zárkamenő, és kik tartoznak a "zárkafalka" alsóbbrendű tagjai közé. L. Róbert fizikai fölényéhez nem fért kétség, és ezt minden alkalommal ki is mutatta. Még abban a helyzetben is flegmán, kidüllesztett mellel tudatta mindenkivel a pozícióját. A többiek hozzá képest behódolóan, alázatosan viselkedtek.

A zárkába lépve azonnal megcsapta az orromat a kokó szaga. Legerősebben az egyik alsó ágy takarójából áradt, ezért ezt azonnal jeleztem is a Gazdának. Még a párnát is megcibáltam, holott tapasztalatból tudtam, hogy ez csak az izzadságból kioldódott drogszag, ami sajnos mérlegen nem mérhető, így nem is számít eredménynek az emberek szemében. Nem lepett meg senkit, hogy ki fekszik azon az ágyon. Természetesen L. Róbert.

A Gazda egy jegyzőkönyvben így próbálta megörökíteni a kutatásom eredményeit:

Miután a találtam-is-meg-nem-is eredmény nem elégítette ki kis közönségemet, végigszimatoltam a szekrényeket a falak mentén, a radiátor réseit, és a falhoz rögzített mosdót is, hátha találok valamit, amit az emberek is mérni tudnak. A mosdó fölé szerelt tükör (valójában nem tükör, hanem csak egy fényes fémlap – a szerk) felől gyanús szagfoszlányok értek az orromba. Nem, nem kábítószer volt az, mégis határozottan éreztem, hogy ott lennie kell egy rejtekhelynek. Igen, nem kell csodálkoznotok. A rejtekhelyeknek is van saját szaguk, még akkor is, hogyha épp semmi sincs bennük. Ha már elég tapasztalatot gyűjtöttünk, akkor képesek vagyunk ezt felismerni. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy szolgálati ebtársam olyan illegális dolgot talál, amire nem is volt kiképezve. Lupo például egyszer – a Gazda döbbent tekintetétől kísérve - fegyvert talált egy rejtekhelyen, pedig kizárólag kábítószerre képezték. A rejtekhelyeket az őket körüllengő titok teszi különlegessé. Azoknak a helyeknek teljesen más a rezgése. 

Nos, visszatérve a börtönre, pontosan éreztem, hogy a tükör mögött lennie kell valaminek. A Gazda gyorsan felismerte, hogy fel kell emelnie engem ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni. Vad kaparásba kezdtem a tükör egyik szélénél, ezért a smasszerek nekiálltak, hogy leszereljék a tükröt. Mögötte egy tenyérnyi helyen a falat mintha frissen vakolták volna. Tisztán látszott, hogy itt korábban eldugtak valamit, aminek még a helyét is eltüntették. A börtönőrök nem lepődtek meg annyira, mint a Gazda. 

Tőlük tudtuk meg, hogy a fogvatartottak néha lyukat kaparnak a falba, a lehulló vakolatot pedig gondosan összegyűjtik. A lyukat használhatják mobiltelefon elrejtésére, de akár a börtönvalutának is hívott rivotril nyugtató biztonságos tárolására is alkalmas lehet, hogy adott esetben a zárkamenő „átutazhassa az időt”. Ha épp semmi sincs, amit elrejtsenek, akkor a lyukat visszafalazzák. Ehhez a korábban összegyűjtött vakolatot vízbe áztatott kenyérrel és fogkrémmel keverik, hogy az így kapott masszával elsimítsák a falat.    

Azt hiszem, hogy a rejtekhely felfedezése nem maradt büntetés nélkül. 

A kép illusztráció

Az emberek szemszögéből, és összességében véve a zárkaátkutatás nem járt eredménnyel. Csak én tudtam biztosan, hogy emberünk még mindig hozzájut valamiféleképpen a cucchoz. Bíztam benne, hogy a kétlábúak legalább a csomagban megtalálják a drogot. Akkor ugyanis senki sem kérdőjelezné meg a szaktudásomat. 

Sajnos később nem kaptunk egyértelmű visszaigazolást arról, hogy mi lett a csomagból előkerült gyanús porkávé laborvizsgálatának eredménye, és ez zavart. Persze érthető is egyben, hiszen mi nem a nyomozásért, csak a kutatásért voltunk felelősek, és a mi munkánk itt véget ért. Ilyenkor egy kicsit irigykedve gondolok Rexre, aki minden ügyet az elejétől a végéig végigkísérhet, és maga is fürdőzhet a sikerben, melyhez hozzájárult. Tudom jól, hogy az csak mese habbal, mégis jó rágondolni. Ilyenkor azonban gyorsan figyelmeztetem magam. Ez itt a való világ, öcsi. 

Tartsatok velem legközelebb is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

A mai bejegyzésben egy régi ismerőst látogatunk meg a börtönben. Emlékeztek még a kétajtós szekrény barátunkra, akit a fogdában ismertünk meg? Ha nem, az sem baj, a történeten mit sem változtat. Ha azonban nem tudnál élni az előzmények ismerete nélkül, akkor kattints ide http://cel-eb.reblog.hu/post-011 . 

Alábbi képen úgy tűnhet, mintha én lennék bebörtönözve, de mindenkit megnyugtatok, ez csak egy speciális kutyautánfutó. Mivel ehhez a poszthoz saját készítésű belső képeket nem tudtam felhasználni, ezért be kell érnetek most ezzel :)

Izgatottan vártam az első látogatásomat a Győri Büntetés-végrehajtási intézetben, magyarul a börtönben. A Gazda beszélgetéseiből ugyanis azt szűrtem ki, hogy izgalmas hely lehet a kereséshez. Ekkorra ugyan már elég sok tapasztalatot gyűjtöttem össze a bűnözőkkel kapcsolatban, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az, ha összezárják őket. Az első látogatás óta tudom, hogy a börtön a legnyomasztóbb hely a világon. Az a nehéz vasajtó, amin át beléptünk, két különálló világot választ el. A szabad világhoz képest, ahol ezernyi színben, szagban és hangulatban tobzódhatunk, a börtön mindenből csak egyet kínál. Nincs választási lehetőség. Színek tekintetében a szürkét (és annak ötven árnyalatát) . A szürke falak és szürke rácsok közt élő, szürke rabruhát viselő elítéltekre szürkéskék egyenruhás smasszerek vigyáznak. Még szerencse, hogy ebtársaimmal együtt mi nem a színek nyomán tájékozódunk, mert azt hiszem, itt rögtön eltévednék. Ami a szagokat illeti, egy furcsa egyveleg vágott mellbe, amint beléptem ide, ami aztán uralta a börtön teljes területét a folyosóktól elkezdve a zárkákon át a dühöngőig. 

Olyan töménységű volt a keverék, hogy szinte rabul ejtette nazális szenzorjaimat. Először meg sem tudtam állapítani az összetevőit, ám ahogy érzékelőim lassacskán hozzászoktak a koncentrációhoz, orrbatűnővé váltak az alkotóelemek. Az enyhe fertőtlenítő szagú, állott felmosórongy szaga keveredett mindenütt az emberi kipárolgás és testnedvek szagával. Az izzadságban egyetlen komponens lüktetett: a bukott ember szaga, ami különös egyvelege a szomorúságnak és a tehetetlen dühnek. Ennek a hangulatnak ilyen dózisban megrendítő ereje van. 

Az egyetlen felüdülési pontot talán csak az az irodahelyiség jelentette, ahová az elítélteknek küldött csomagokat helyezték, a dobozokból ugyanis – jobb esetben - dohány, kávé és tea szaga áradt. A hozzátartozók akkoriban havonta két alkalommal élhettek a csomagküldés lehetőségével, de mielőtt átadták volna a pakkot a címzettnek, a rab jelenlétében kibontották, és ellenőrizték a tartalmát. Egyes esetekben, amikor gyanú merült fel arra, hogy esetleg kábítószert is rejthet a küldemény, a bv-sek drogkereső kutyát hívtak a rendőrségtől. Így kerültem képbe én is azon a – számomra – emlékezetes napon, amikor újra szemtől szembe találtam magam azzal az emberrel, akihez egy korábbi bejegyzésben már lehetett szerencsétek. Az a tetovált kétajtós szekrény egy kicsit nekem is köszönheti a rács mögötti életet, mert noha annak idején a házkutatással elkéstünk, később mégiscsak sikerült őt a nyomozóknak összefüggésbe hozni egy kábítószerbandával. Pedig eredetileg nem is drogterjesztés miatt, hanem kerítésért került a fogdába.

Nos, amint a csomagszobába léptünk, ott állt ő. Ha egyáltalán ez lehetséges, még nagyobbra gyúrta magát, testét pedig még annál is több tetkó borította, mint amennyire emlékeztem. Két másik rab is állt mellette, akik, amint megpillantottak, halk kuncogásba kezdtek. Elítéltünk azonban egyáltalán nem nevetett. Ehelyett furcsa módon a külső helyszínekről oly ismerős félelem szagát kezdte el ontani. Talán emlékezett arra, ahogy a legutóbb lebukott nálam. Most már tényleg kíváncsi voltam a neki küldött csomagra. Miután a Gazda váltott néhány szót a smasszerekkel, azok intettek a fogvatartottaknak, hogy tegyék a csomagokat a földre. Kis idő múlva jó néhány zárt doboz sorakozott a padlón. Ekkor jött el az én időm. Egyenként végigszimatoltam a dobozokat, keresve a jól ismert és keresett szagok valamelyikét. Az első háromból csak dohány, kávé és teaillat kunkorodott ki, ezért hamar továbbléptem. A negyedik dobozba a dohány mellé szalámi került, melynek eredményeképpen csorogni kezdett a nyálam. Gyorsan továbbálltam innen is, és hozzáfogtam az ötödik csomag ellenőrzésének. Beigazolódott, amit halványan már korábban is éreztem, a csomag kokót rejtett. Egyértelmű jelzéssel adtam mindenki tudomására a kutatásom eredményét, és a szokásos kaparást még néhány vakkantással is megtoldottam. Nem volt nagy meglepetés, hogy kinek jött a csomag. A tulajdonosa L. Róbert, a kétajtós szekrény még erősebben kezdte el ontani magából az izgatottság szagát. A Gazda megdicsért ugyan, de tudtam, hogy ezzel még nincs vége.  Mivel valamilyen furcsa okból kifolyólag a csomagátvizsgálásnál nem szabad elsőre hinni a képzett rendőrkutyáknak, azért a Gazda összekeverte a pakkokat, és újra indított. Mintha csak itt-a-piros-hol-a-pirosat játszanánk. Kicsit dühített, hogy háromszor is próbára tett, de persze nem fogott ki rajtam.   

Végre az őrök kinyitották a dobozt, amiből – mint ahogy az a fenti jelentésben is áll -  cigaretta, csokoládé egy 3 zacskónyi porkávé került elő. Hogy végül mi lett a doboz sorsa, nem tudom. A smasszerek elvitték további vizsgálatra. Annyit azonban tudok, hogy a porkávé, és minden „por alakú készítmény (pl.: cappucino, leves por, 2in1, 3in1 instant kávé, üdítőital por, mosópor stb” - részlet BV tájékoztatóból)  eleve tiltott terméknek minősül, ugyanis könnyen összevegyíthetőek olyan kábítószerekkel, mint a kokain, ami szintén por alakú. Ha sikerül bejuttatni a csomaggal, már csak szét kell válogatni. Porszemenként, mint Hamupipőke! Néhány csicska eldolgozgathat rajta egy pár hétig, de végül is ráérnek.

Furcsa módon a másik fogvatartott dobozából is elkoboztak valamit. Egy doboz nyugtató tea nem ment át a szűrőn. Hogy miért, azt később a Gazda telefonbeszélgetéséből tudtam meg. Kiderült, hogy vannak olyan teák, amelyekből könnyedén készíthető bódító hatású szer. Elég, hogyha egy liter vízbe 30-40 filtert lógatnak. Ezt odabent úgy hívják, hogy dobi (a hívásra azonban a házimanó nem jelenik meg, vagy csak akkor, ha eleget ittál a teából!).

A csomagátvizsgálást követően utunk L. Róbert zárkájába vezetett, ahol további érdekes felfedezéseket tettem, de ez maradjon a következő bejegyzés titka. Várlak vissza titeket. 

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Azt ismered, amikor nem a kutya megy a bűnügyi helyszínre, hanem a bűnügyi helyszín megy a kutyához? Brrr. Mi van? Ez elsőre biztosan zavarosan hangzik, pedig egyáltalán nem az. A találós kérdés megfejtése a szagazonosító kutya. Ebben a bejegyzésben róluk szeretnék egy kicsit mesélni. Erre két nyomos okom is van. Az egyik ok egy elvarratlan szál egy korábbi bejegyzésemben írt bűncselekménnyel kapcsolatban (szigetközi marihuána-ültetvény), a másik, nyomosabb indok pedig az, hogy a szagazonosító helyiség hűvös padlóján jókat lehetett szunyálni, amíg a Gazda a papírmunka fölött görnyedezett. 

 Felmerül azonnal a kérdés, hogy mivel is foglalkozik a szagazonosító kutya? Miben más, mint a sima nyomkövető kutya? Talán mindenki látott már olyan filmet, amikor egy álcázott tükörfal előtt 5 embert állítanak sorba, akik közül a sértettnek, vagy a tanúnak a tükörfal másik oldalán állva ki kell választania, hogy szerinte ki volt a tettes. Na pont ugyanezt csinálja a szagazonosító kutya is. Nem, nem áll két lábra a tükörfal előtt, hogy jobban lásson, és elvakkantja, hogy jobbról a negyedik, hanem a szagokkal csinálja ugyanezt.  Kap öt szagot, és azok közül megmutatja, hogy melyik azonos a gyanúsított szagával. Mindezt egy speciálisan felszerelt helyiségben teszi úgy, hogy el sem hagyja a rendőrség területét. Emiatt mindig is sajnáltam szegény Dodót, a győri szagazonosító kutyát, aki soha életében nem járt a rendőrségi falakon kívül. Ő hallomásból sem ismerte a bűnügyi helyszínek zsongását, a keresés eufórikus örömét, és soha nem érezte a félelem szagát, amit a bűnözők csak úgy árasztanak magukból.

Ennek ellenére borzasztóan fontos, amit csinálnak, főleg azóta, mióta a bíróság önálló bizonyítékként fogadja el az azonosítás eredményét. Dodó legnagyobb eredménye egy véres fejsze nyeléről vett szagnyom beazonosítása volt a fejszét tartó kéz tulajdonosával.

A bíróság a gyilkosság kimondásakor bizonyítékként értékelte az igenlő kutyavakkantást is.

Azt gondolom, hogy igencsak büszkék lehetünk arra, hogy a kétlábúak ilyen szintre emelték az ebekkel való együttműködést.

Persze ez nem volt mindig így. Kántor korában a szagazonosítást még ugyanaz a kutya csinálta (ha csinálta egyáltalán), aki a nyomkövetést elkezdte. Akkoriban az azonosítás kb. annyit jelentett, hogy Kántor a füstös kiskocsmába érve jól seggbe harapta a vendégek közül azt, akinek a szagát addig követte. Ez a megközelítés azonban nem volt tartható sokáig.  Ahogy az urbanizáció begyűrűzött, a bűnözők sem gyalog menekültek már, hanem autóval, ahol a nyom sajnos megszakadt… 

Addigra azonban már oly mértékben megnőtt a bizalom ebtársaim teljesítménye iránt, hogy tudományosan is foglalkozni kezdtek a szagok birodalmával. Noha az embernek mind a mai napig nincs a leghalványabb fogalma sem a szagok világáról, arra azonban kilyukadt, hogy minden kétlábúnak saját, különálló, rögzíthető és azonosítható szaga van. Az, hogy ez a marha nagy felfedezés miért tartott évtizedekig, nem tudhatom. Miután erre rájöttek, célirányosan elkezdték gyűjteni a bűnöző által a helyszínen hagyott szagnyomokat (mindezt persze még azelőtt, mielőtt a fél világot összeporozták volna az ujjnyomok utáni keresésben). 

Hogy a gyakorlatban hogyan is zajlik ez, azt egy igazi, életből vett példával fogom szemléltetni, méghozzá azzal az esettel, amikor a Gazdával egy szigetközi marihuána-ültetvényt sikerült lefülelnünk.  Aki bővebben is kíváncsi az előzményekre, az olvassa el a kettővel korábbi bejegyzésemet.

Nos, a gyanúsított keményen tagadta, hogy bármi köze lett volna az indiai kender termesztéséhez. Az inkriminált ház nem az övé volt, és furmányos módon még arra is gondolt, hogy kesztyűben ápolgassa szeretett növényeit, mert a technikusok egyetlen árva ujjlenyomat-részletet sem találtak a helyiségben. Még szerencse, hogy a porozás megkezdése előtt a Gazda gondosan szagmintát vett minden olyan tárgyról, amelyhez az elkövető hozzáérhetett. A szagok ugyanis egy bőr – vagy textilkesztyűn keresztül is remekül áramolhatnak.

Volt ott például egy kis kanna, amivel emberünk minden bizonnyal magában dudorászva locsolgatta kedvenceit. A Gazda ezzel kezdte. Kinyitotta a fémből készült kincses bőröndjét, és – miután gumikesztyűt húzott - elővett belőle egy zacskót, amiben pelenkák voltak. Nem, nem volt senkinek sem szüksége tisztacserére, a szag levételéhez használnak mind a mai napig Ágnes pelenkát. Ez annyira jól megtartja a szagot (akár évekig is), hogy külföldi rendőrök is Magyarországról importálják ezt a fontos szagrögzítő eszközt. 

A Gazda egy csipesszel kiszedett egy pelenkát, majd néhány percig a kanna fogantyújához rögzítette. Miután levette, a pelenka egy befőttes üvegben landolt, amit jó erősen lezártak, és felcímkéztek. Ugyanezt a műveletet elvégezte még egy kislapát nyelén, és egy vizespalackon is. Csakhamar az asztalon sorakoztak a teli üvegek. Hm.. jó kis desszert, mi?  Ezek a különleges „befőttek” mennek majd a szagbankba, ahol addig tárolják a különböző bűncselekmények helyszínéről összegyűjtött szagokat, amíg az elkövető beazonosítására sor nem kerül, vagy amíg le nem jár a szavatosságuk (vagy ahogy a lánykölyök mondja, a zamatosságuk).  

Szagbank

No de mi történt ezután?

Az első rendes kihallgatása alkalmával emberünket a vizsgáló tiszt megkérte, hogy néhány percig szorongassa Ágnesünket, így hiába is tagadott makacsul a szája, a szaga szebben dalolt, mint egy énekesmadár. A megszorongatott Ágnes ezúttal is egy dunsztos üvegbe, a dunsztos üveg pedig a Gazda kezébe került. Nem volt hátra más, mint a gyanúsított szagának összehasonlítása a helyszínről vett szagokkal.

A Gazda azonnal szólt a szagazonosító kutya, Dodó gazdájának, hogy kezdődhet a móka, ő maga pedig, kezében a pár perccel azelőtt levett szagokkal, elindult a szagazonosító helyiségbe, hogy előkészítse azt az eljárásra. Mint korábban azt említettem, ez a helyiség kizárólag erre a célra van fenntartva, de mivel nem egész álló nap dolgoznak itt négylábú társaim, sokszor kihasználom az alkalmat, hogy errefelé ejtőzzek. Meglepően üres, hosszú és keskeny helyiségről van szó, nincs itt semmiféle berendezés, a talajon is csak öt, egymástól egyforma távolságra felállított, karácsonyfa-talpnak kinéző kis állvány árválkodik.  Azt az üveget, amely foglyul ejtette gyanúsítottunk szagát, az első kis talpacskában helyezte el a Gazda, majd a többi állványba is kerültek üvegek. Azokban más emberek szagnyomai voltak, olyanoké, akiknek semmi közük az ügyhöz. Lehet, hogy korábbi, már lezárt bűncselekményből maradt szagok azok, de pl. ebben az azonosításban még maga a Gazda is megszorongatott egy Ágnest, és az utolsó állványban álló üvegbe tette. 

Ebből is látható, hogy mennyire megbíznak bennünk már az emberek, a Gazdában fel sem merült, hogy Dodó majd az ő szaga mellett dönt. (Egyszer azért a vicc kedvéért ráveszem Dodót, hogy csináljuk meg ezt a balhét J Kerekednének a szemek, azt hiszem.)

 A marihuána-ültetvényről korábban szerzett szagokat a Gazda kihozta a szagbankból, és a terem sarkába, a földre tette.

A terep mostantól Dodóé volt, én pedig izgultam, hogy minden rendben menjen. Végül is magam is felelős voltam ezért az ügyért. Dodó az őt vezető rendőrrel együtt jött be a terembe, mi pedig a Gazdával egy üvegajtón keresztül néztük végig az összehasonlítási műveletet. Szegény Dodó nagyon izgatott volt, ami nem csoda, hisz az ő életébe az hozza a fényt, hogyha a kennelből az azonosító helyiségbe viszik.

Alig várta már, hogy dolgozhasson, úgy nyomta bele az orrát a földre tett befőttes üvegbe, mintha csak gyulai kolbásszal lett volna tele.

Ezután az állványokhoz sietett, és egyesével beleszimatolt a „befőttekbe”. Mondanom sem kell, az elsőnél már le is feküdt, és döntését még egy türelmetlen vakkantással is kifejezésre juttatta.

Ezzel azonban nem volt vége. Valami furcsa okból kifolyólag a kétlábúaknak nem kell elsőre elhinni a kutya választását, ezért az állványokba tett üvegek sorrendjét megváltoztatva még négyszer megismételték a műveletet.  Senkit sem lepett meg, hogy Dodó mindig az ültetvényes szaga mellett tette le a voksát.        

A sikeres azonosítást aztán jegyzőkönyvbe vették, no meg videóra is rögzítették. Ezek után merje azt mondani az a fiatalember, hogy nem ő palántázott meg szüretelt!

Sajnos ezúttal sem tudok megnyugtató részleteket szolgáltatni arról, hogy milyen ítélet született. Az esetet szem elől tévesztettük, miután ügyészségi szakaszba került. Azért bizakodó voltam, hogy a bíróság ezúttal is figyelembe veszi, és bizonyítékként értékeli Dodó vakkantását. Mindig is szilárdan hittem, hogy az igazság győzedelmeskedik, hiszen enélkül nem tudtam volna olyan lelkesen dolgozni én sem. 

A mostani bejegyzésemet Lupo emlékének szentelem. Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, tudhatja, hogy méretei miatt nem szívlelhettem őt, és folyton azon járt az agyam, hogy miként birtokolhatnám egyes egyedül a Gazda szeretetét. Halála után azonban el kellett, hogy ismerjem, remek kutya volt,  aki szolgálati ideje alatt elképesztőbbnél elképesztőbb kábítószer - rejtekhelyeket fedezett fel. Itt és most az egyik talán legmegdöbbentőbb történetet osztom meg. Tudom, hogy Lupo, ha élne, sokkal részletesebben és érzékletesebben tudná szemléltetni a szituációt, de úgy gondolom, hogy a megszerzett fényképes dokumentációk és az elbeszélések alapján talán nekem is sikerülhet rekonstruálnom a sikeres akciót. 

Már estére járt az idő, mikor a rendőrök megállították azt az autót. Drága járgánynak tűnt, belül bőrülésekkel, fedélzeti számítógéppel és rózsafabetétes műszerfallal. Természetesen nem véletlenül bökték ki az autót az egyenruhások, mégis úgy tettek, mintha csak általános közúti ellenőrzést hajtottak volna végre. Néha ebben a szakmában is színészkedni kell. Persze a megállított férfi hamarabb rájöhetett volna az ellenőrzés valódi okára, ha megpillantotta volna azt a fekete-szürke német juhászkutyát, aki ’POLICE’ feliratú hámjában türelmesen várakozott gazdája lábánál. Ők ketten csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy lecsapjanak. Amikor kollégái intettek nekik, Lupo türelme hirtelen eszeveszett izgatottságba és munkavágyba csapott át. Mindig így volt ez, amikor együtt dolgoztak.  A feltartóztatott férfi azonban láthatóan meghökkent, amikor Lupo birtokba vette az autót. 

- Mit képzelnek, kérem? Mi ez az egész? – kérte számon az intézkedést a férfi.

- Rutinellenőrzés, kérem, ne akadályozza a rendőri intézkedést – válaszolt neki az egyik egyenruhás.

Ekkorra Lupo már végzett az első ülések vizsgálatával, körbeszimatolta a kesztyűtartó környékét és a kárpitot is. Itt ugyan semmi gyanúsat nem talál, mégis kitartóan folytatta tovább a keresést, hiszen a drog szaga mégiscsak jelen volt a levegőben. Lupo a hátsó ülésre ugrott, ott folytatta a kutakodást. A célszag mintha az ülés alól szivárgott volna, de olyan gyenge volt, hogy Lupo hosszan szimatolt, mielőtt kaparni kezdte volna a kárpitot. Akkor azonban olyan hevesen jelzett, hogy a bőrkárpit két helyen is kihasadt.

Az egyértelmű jelzés miatt a rendőrök a hátsó ülést ott helyben, az út szélén kiszerelték. Persze a kocsija mellett ácsorgó sofőr nem nézte ezt túl jó szemmel. Folyamatosan megjegyzéseket tett, hogy a rendőröknek nincs ehhez joguk, meg hogy a kutya kaparása tönkretette a bőrülést, amit majd a rendőrségnek kell megfizetni. Magabiztossága akkor csapott át igazi fenyegetőzésbe, amikor kiderült, hogy nincs semmi az ülés alatt. Hiába szedték ki a rendőrök az ülést, hiába rángatták fel az autó szőnyegét, és hiába csavarozták szét még a kárpitot is, semmi sem volt ott. Az ellenőrzés alá vont férfi karba tett kézzel, gúnyos arccal nézett rájuk.

• - Panaszt teszek – jelentette be nemes egyszerűséggel. – A rendőrség megállítja az autómat, feltartóztat, és minden indok nélkül kábítószert keres nálam. Ez tűrhetetlen. Tönkretették a 20 milliós autómat, amiért önök a felelősek és meg is fizettetem magukkal a kárt az utolsó forintig! – hadonászott indulatosan a sofőr.

 A rendőrök tehetetlenül bámultak egymásra. Semmit sem értettek, hiszen a kutya jelzése mellett a felderítési információ is arról szólt, hogy az autóban nagy mennyiségű kábítószert rejtettek el.

- Vigyük be a kapitányságra az autót – javasolta Lupo gazdája. -  Ha kell, csavarjaira bontom a kocsit, hogy megtaláljam a cuccot, de ehhez több szerszám kell. Sőt, lehet, hogy egy autószerelő is. 

A rendőrkapitányság szinte üres volt már azon az éjszakai órán, mikor nekiláttak, hogy az autót még jobban szemügyre vegyék. Mindenki a fejét vakarta, hiszen már a csupasz fémig lebontották a járgányt, mégsem találtak semmit. Ha ez így marad, akkor jelentős kártérítésre számíthatnak. A hátsó ülés alatt csak az üzemanyag- tartály szivattyújának műanyag fedele volt az egyetlen, ami még mozdítható volt. 

Egy csavarhúzóval megszabadították a fedelet a rögzítéstől, amely alatt elektromos vezetékek kesze-kusza hálóját találták. 

Az egyik egyenruhás ekkor közbeszólt.

 - Szerintem rossz nyomon járunk – legyintett. - Ismerem ezt a típust, a szivattyú közvetlenül a benzintartályhoz csatlakozik, alatta nincs semmi más, csak a benzin. Kötve hiszem, hogy ott rejtettek volna el bármit is – vonogatta a vállát, majd cinikusan megjegyezte. – Eléggé abszurdnak tűnik, hogy a benzin átható szaga mellett a kutya megérezze a drogot. Esküszöm, ha mégis neki van igaza, akkor nyomok egy cuppanós csókot a pofájára.

 - Akkor kezdheted is – válaszolta a Gazda a benzinben matatva. Néhány másodperc múlva felemelte a kezét, és felmutatta a zsákmányt, egy fél literes műanyag palackot telis tele tablettával, melyet még egy követett. Gumikesztyűit a benzin jócskán megtépázta. 

A műanyag palackok egyenként ezer ecstasi tablettát rejtettek. A sofőr ekkorra már cseppet sem tűnt magabiztosnak, de főleg akkor esett kétségbe, amikor a kezén kattant a bilincs. Késő bánat.

Ennyi lett volna Lupo története. Arról nem szól a fáma, hogy miként sült el a beígért csók, de mivel Lupo is elég nehezen viselte, hogyha idegenek tutulgatják, ezért gyanítom, hogy végül nem történt meg. Szakmai körökben azonban máig emlegetik ezt az esetet, amikor arra a kérdésre keresik a választ, hogy vajon meddig terjed a kutya szaglóérzékenysége.

Miként lehetséges az, hogy egy keresőkutya képes a benzinben úszó, műanyagpalackba rejtett tablettát kiszimatolni a fém padozaton, szőnyegen és ülésen keresztül is. 

Hát nem egy csodálatra méltó eb volt az én szolgálati társam? Ez az eset csak egy volt a több száz eredményes akciójából, amelyet rövidke élete megengedett számára, de azt hiszem, hogy az „örökös rendőrkutya” cím birtokosaként méltón viszi tovább Kántor dicsőséges örökségét. 

Kántoron kívül egyedül Lupo az "örökös rendőrkutya cím birtokosa"  

Az előző bejegyzésben egy valóságos marihuána-ültetvényre csaptunk le a gazdámmal, és megtudtuk, hogy a termést egy környékbeli teaház veszi át rendszeresen. A Gazda valószínűleg azonnal sejthette, hogy melyik üzletről van szó, mert az akció utáni napokban sűrűn megfordultunk egy bizonyos teaház előtt. Nagyon csinosan festett kívülről a belvárosi épület, az ablakait gyönyörű, a templomokra jellemző színes ábrák borították.  Akkoriban még kifejezetten különcségnek számított, hogyha egy bolt négylábúakat is beengedett a területére, de nagy meglepetésünkre ez a teaház igen előrehaladott gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, ugyanis a kirakatán ott díszelgett, hogy „kutyabarát üzlet”. A Gazda nem sokat teketóriázott hát, hanem azonnal a tettek mezejére, és a teaházba lépett.

Felfoghatatlanul töménytelen mennyiségű szag iramlott az orromba, amitől kissé meg is szédültem. Ennyiféle illattal még sohasem találkoztam. Ami különösen bosszantó volt, hogy a szagok erdejében alig akadtam olyanra, amelyet ismerősként üdvözölhettem volna. Ennek okát akkor értettem meg, amikor a Gazda elkezdte félhangosan felolvasni a teaház kínálatát, miután elfoglaltuk helyünket egy kényelmes fotelban (pontosabban a Gazda egy kényelmes fotelban, én pedig az Ő ölében). 

Az itallapon indonéz bourbon vanília, fahéj, lichee, gyömbér, különféle fekete és zöldteák és még ki tudja, milyen kellemetlen szagú füvek sorakoztak, amelyeket soha nem szagoltam korábban, sőt, a nevüket sem hallottam. Azt viszont kifejezetten éreztem, hogy az illaterdő forrása az egész falat beborító polcokon sorakozó dobozokban keresendő, amelyek mindegyike különböző teafüveket rejtett. Érdekes módon azonban időről időre a pult alól is kerültek elő olyan kis vászonzsákok, melyekből kiszolgálták a vevőket, akik nem csak helyben fogyaszthatták el a kiválasztott teát, de elvitelre is rendelhettek belőle.  Miközben a Gazda elkezdte szürcsölni a mentateáját, egy kicsit tüzetesebben is szemrevételeztem a teaházat. Mondanom sem kell talán, a Gazda is épp ezt tette. Különös helyiség volt, ahol mintha felcserélték volna a padlót a falakkal, ugyanis utóbbit nehéz szőnyegek takarták, miközben fával borított padlón járhattunk. A kis kör alakú asztalkák majd’ mindegyikén egy hosszúkás, üvegvázának látszó tárgy állt, amelyből néhány vendég füstöt szívott egy csövön keresztül. Ezekből is zavaróan ismeretlen, azonosíthatatlan szagok orgiája áradt mindenfelé. Az egyik sarokban asztalok helyett súlyos párnákra ülhettek a vendégek, és nevetségesen alacsony, kicsiny asztalkákról fogyasztották az italaikat. 

A teaházban egyébként kitüntetett figyelemnek örvendhettem, sok vendég nem állhatta meg, hogy ne simítson végig a bundámon, miközben elhaladtak mellettem. Egyébiránt teázó vendégből nem akadt sok azon a délutánon, ami viszont a Gazdának is feltűnt, hogy elég nagy forgalmat bonyolított a bolt az „elvitelre” vásárlók körében. Sokuk csak egy kicsiny papírzacskóban vitt magával valamilyen különleges teafüvet. Az viszont a Gazdának nem tűnhetett fel, hogy jó néhány esetben a vásárlók a bűnözőkre jellemző félelem-szagot árasztották magukból vásárlás közben, mintha attól féltek volna, hogy lebuknak.

Amikor távozni készültünk, az egyik ilyen vásárló ruhájából marihuánával terhelt izzadság szaga kanyarodott az orromba. Dühösen vakkantottam, és még a kérdéses ember cipőjére is megkíséreltem rákaparni, de a Gazda kíméletlenül kiráncigált a helyiségből. Semmit sem értettem. Abban a bűzkavalkádban végre rábukkantam a keresett szagra, és ez a hála? 

Ez a kép csak illusztráció

Sokáig nem történt semmi, és már szinte el is feledkeztem a helyről, amikor újra megjelentük a teaház ajtajában. Időközben talán felderítési módszerekkel támogatták meg az információt, de az is lehet, hogy az ültetvényes barátunk dalolt el mindent a kihallgatása alatt. Mindenesetre a teaházban visszatérő vendégként üdvözöltek minket, sőt, a felszolgáló még kedvesen meg is simogatott.

Nem sokáig tartott az öröme, a Gazda ugyanis egy házkutatási paranccsal érkezett, amelyet azon mód át is adott a tulajnak.

Hirtelen mindenki hűvösen kezdett velem viselkedni, és a pánik szaga is kezdett burjánzani körülöttem, de akkor ez engem már nem foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy a korábban már megtapasztalt, kibírhatatlanul összetett és bonyolult illatfelhőben rátaláljak arra az egy szagra, amely a Gazdát mindig olyan elégedetté teszi.

A pult mögé mentünk, ahonnan már előző alkalommal is hívogatóan tekeredtek elő a vászonzsákba csomagolt füvek különleges aromái. Most egyesével meg is szimatolhattam valamennyit. Ennyi zavaró szag közt sosem dolgoztam még, de nem foghattak ki rajtam. Elfedni ugyanis a szagok nem tudják egymást. Legalábbis nálunk, kutyáknál nem. Az ember talán hajlamos rá, hogy csak a legerősebb szagot érzékelje egy illatfelhőben, de a mi szaglásunk más.

A Gazda nagyon szemléletesen ezt úgy szokta magyarázni embertársainak, hogy a kutyák úgy észlelik a szagokat, ahogy a kétlábúak a színeket.

Az ember egy fotón vagy festményen az ezernyi különféle szín közül is könnyedén ki tudja választani a pirosat (vagy zöldet, kéket, stb), hiszen láthatóak, felismerhetőek. Lassacskán én is ráismertem a pult alatt sorakozó vászonzsákok közül arra, ami engem érdekelt. Dühösen kaparni és ugatni kezdtem az egyiket, mire a Gazda leemelte azt a polcról, és a tulaj felé mutatta. Amaz vörös képpel kezdett dadogni, miközben hitetlen képpel bámult rám. Talán ő nem hallott a fenti elméletről, és balga módon azt hitte, hogy a teafüvek közé rejtett indiai kendert soha senki nem fedezheti fel.

A tulaj kezén azonmód kattant a bilincs. A kiképzés elméleti órái során elsajátított szerény jogi ismereteim birtokában tudtam, hogy a tulajnak nagy mennyiségű kábítószer kereskedelme miatt kell majd felelnie a bíróság előtt, de természetesen csak akkor, hogyha a laboratóriumi vizsgálatok ugyanúgy megerősítik a drog jelenlétét, mint ahogy azt én a kaparásommal megerősítettem.  Csak remélni tudtam, hogy így is lesz.

A következő történet nem az én történetem lesz, hanem Lupoé, akinek az Országos Rendőrfőkapitány posztumusz „örökös rendőrkutya” címet adományozott. Lupo előtt ennek a címnek egyedül a híres Kántor volt a birtokosa. Nos a történet egészen egyszerűen elképesztő lesz, és jó igazolása annak, amit fentebb a szagokról és a színekről írtam. Ezek után senki sem gondolhatja majd komolyan, hogy a keresőkutyákat meg lehet téveszteni néhány zavaró fedőszaggal. Tartsatok velem legközelebb is. 

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Következő bevetésünk helyszíne egy kicsiny szigetközi falucska volt. Szép község az, egykor gyakran jártunk arrafelé kirándulni, vagy csak sétálgatni az ódon hangulatú, mégis takaros kis utcácskákban, amely hemzsegett a gazdag osztrák vendégeknek fenntartott vendégházaktól. Alig akartam hinni a fülemnek, amikor a Gazda fülest kapott, hogy a falu egyik háza valóságos marihuána ültetvényt rejt. Az informátor sajnos nemcsak a házat, de még az utcát sem tudta belőni, ezért ha nem volt jobb dolgunk, akkor „járőröztünk” egy kicsit a faluban, és eljátszottuk a bécsi turistát, aki az elkényeztetett yorki kutyájával üdülni jött a faluba. 

Sétáink alkalmával a Gazda folyamatosan engem figyelt, és próbált a jelzéseimből következtetéseket levonni. Hetekig nem történt semmi, mígnem egy alkalommal, amikor már hazafelé tartottunk az autóval, valami különösen ismerős szagra lettem figyelmes, amely az autó szellőztető rácsain keresztül áramlott befelé. Noha az én helyem általában a hátsó ülésen van, most úgy döntöttem, előreugrom, hogy az orromat a kesztyűtartó fölött lévő rácsokhoz nyomva jobban analizálhassam azt a szagot. Kétség kívül a marihuána átható, fűre emlékeztető aromája terjengett a levegőben. Különös, gondoltam magamban, hiszen már elhagytuk a kérdéses falut.

Belemorogtam a szellőztető nyílásba, és még egy kicsit rá is kapartam, mire a Gazda padlófékezett.

Milyen gyors a felfogása – állapítottam meg a kárpitra kenődve, ahonnan egyenesen az anyósülés előtti lábtérbe csúsztam. A Gazda eközben már ki is pattant az autóból, és körbenézett az októberi szürkületben. Egyetlen ház árválkodott csak látótávolságon belül, amolyan tanyaféle. Innen úgy tűnt, mintha az út menti szántóföldek túloldalán épült volna. Mivel a ház a műútról megközelíthetetlennek bizonyult (legalábbis a szolgálati Suzukival), egészen vissza kellett mennünk a falu határáig, mire megtaláltuk azt a töltést, amely a Duna egyik holtágát követve elvezetett minket a célig. Addigra szinte teljesen besötétedett. A Gazda egyre idegesebb szagokat eregetett felém, de nem tudtam megállapítani izgatottsága okát. Talán éppen egy hihető legendát gyártott, amivel majd be lehet kopogtatni az ismeretlen ház ajtaján, vagy azt latolgatta, hogy mihez kezd majd egy túlerőben lévő bűnbandával szemben. Az okokon nem volt túl sok időm gondolkodni, mert közben megérkeztünk. A Gazda a torkát köszörülve kopogott az ajtón, míg én nemtetszésemnek néha hangod adva álltam mellette. Itt már olyan töménységűvé vált a bűz, hogy bizonyos voltam benne, hogy még a hendikeppes szaglású kétlábú is érzi.

Nem kellett sokat várni, kinyílt a sötétben is láthatóan öreg, rossz állapotú ház ajtaja. A Gazda kikerekedett szemekkel nézett az ajtó túloldalán álló fejkendős asszonyra, aki állapotát és korát tekintve is nagy hasonlatosságot mutatott a házával.

- Jó estét kívánok – szedte össze magát a Gazda, majd a minden bizonnyal fejben már jó előre kidolgozott legenda szerint folytatta a mondandóját. Még a rendőrigazolványát is megvillantotta egy pillanatra, vigyázva arra, hogy a Rendőrség felirat takarva maradjon.  -  Az árvízvédelmi hatóságtól érkeztem, felmérést végzünk az árvízvédelmi töltésekkel kapcsolatban. Szánna egy kis időt rám?

A nő gyanakvóan bámulta először a gazdát, aztán meg engem. A Gazda gyorsan kapcsolt.

- Kutyákkal derítjük fel a töltés oldalában megbújó ürgéket, ezért tartott most ő is velem. Holnap jönnénk ki a kollégákkal a terepre, de ha megengedi, feltennék néhány kérdést. Ön minden bizonnyal megkönnyíthetné a dolgunkat abban, hogy például vannak-e buzgárok a töltésoldalban.

Úgy tűnt, hogy a buzgár szó kimondása, jelentsen bármit is, hatásos volt. Ki sem néztem a gazdámból, hogy ilyen tájékozott az árvízvédelem terén. Nem telt bele néhány pillanat, már a dohos, pinceszagú konyhában ücsörögtünk. Itt nem nagyon tudtam már véka alá rejteni az ösztöneimet, és dühösen támadni kezdtem a konyhából nyíló helyiség ajtaját, amelynek hatalmas rései közül csak úgy dőlt kifelé a jellegzetes szag. Nem igazán értettem a Gazda reakcióját, aki visszaparancsolt láb mellé. A Gazda néhány általános, semmitmondó kérdés után a házra terelte a szót, amelyről kiderült, hogy nyolcvan évvel ezelőtt építették sárból és agyagból. Az ártérben már többször is áldozatául esett a víznek, de eddig még mindig sikerült megmenteni, újjáépíteni. A Gazda ekkor végre a tárgyra tért.  Először teátrálisan a levegőbe szimatolt, majd ártatlan szemekkel megkérdezte.

- Az agyagból készült falak okozzák ezt a különös szagot, ugye?

A válaszon a Gazda láthatóan megdöbbent.

- Nem, aranyoskám, a kisunokám az egyik szobában indiai teafüvet termeszt. Én úgyse használom azt a szobát. Nagyon kényes kis növényke ez a fű, de van egy teaház, amelyik nagyon jó áron átveszi. A kisunokámék panelban laknak, ott semmire sincs hely. Tudja, jól jön az a kis mellékes a fiataloknak.

- Értem – válaszolt a Gazda szemrebbenés nélkül. – Sose láttam még ilyen növényt, esetleg megnézhetném? Csak kíváncsiságból.

- Persze, aranyoskám, de az ajtót majd gyorsan be kell csuknunk magunk után, mert hamar megfáznak a kis cserjék. Az unokám külföldről hozatta a fűtőberendezést, meg a szellőztetőt.

Innentől kezdve gyorsan odabent találtuk magunkat. A Gazdának szó szerint leesett az álla. Az asszony szólalt meg először.

- No, hát mit mondjak? Én nem szeretem ezt a szagot, de az unokámé’ kibírom. Állítólag most ennek van nagy divatja. Ki tudja mán ezt követni, aranyoskám.

Míg engem szó szerint fojtogatott az indiai vadkender ültetvény szaga, a Gazda láthatóan próbálta feldolgozni a látottakat. 

Ezek után nem volt mit tenni, borítani kellett a lapokat.

- Asszonyom, hallott ön már a marihuánáról? Az egyfajta kábítószer.

- Nem hallottam róla – ingatta fejét a néni.

- Nos, ez itt minden bizonnyal pedig az, és ennek a növénynek a termesztése nagyon súlyos bűncselekmény. Nézze, és nem mondtam igazat. Valójában rendőrtiszt vagyok, itt a jelvényem. Bejelentést kaptunk, hogy faluban van egy ültetvény, és úgy tűnik, hogy ezt most meg is találtuk. Mikor jön az unokája, hogy…hogy gondozza a növényeit?

A nő eközben szinte hátratántorodott, úgy ült le egy ócska székre. Kezével reszketve igazgatta a fejkendőjét.

- Majd’ minden nap jön, úgy tíz körül – válaszolta a nő szinte suttogva, rémült szemeit a növényeken tartva. – Becsapott engem – kapkodta a levegőt – azt mondta, hogy ez tea.

- Jöttek ide kuncsaftok? Vagy mindig az unokája vitte el a leszüretelt termést? – a Gazda kitámogatta az asszonyt a konyhába, ahol visszaültek a kredenc elé. Végre én is rendesen vehettem a levegőt. Azt hittem, már sosem szabadulok ki abból az orrfacsaró bűzből

- Soha nem járt itt senki az unokámon kívül. Nincs is senkim rajta kívül. A lányom meghalt, az unokám apját meg évek óta nem láttam – törölgette a szemeit egy rongyzsebkendővel.

A Gazdából a sajnálat szaga áradt, amibe érthetetlen  módon a harag örvénylő büdössége keveredett.

- Nagyon sajnálom – mondta a Gazda – de most el kell kérnem az unokája elérhetőségeit. Még ma visszajövünk vele, hogy tisztázzuk ezt a helyzetet.

A nő szomorúan bólintott, és remegő kezeivel kihúzta a kredenc egyik kis fiókját. Egy kis papírlapot adott át, rajta egy telefonszámmal és címmel.

- Mennyit kaphat az unokám? – kérdezte.

- Ezt nagyon nehéz lenne megmondanom. Ezért kell megvizsgálnunk az ügyet, hogy kiderüljön, kinek milyen szerepe volt a kender termesztésében.

- Akkor még engem is megbüntethetnek? – hangzott a jogos kérdés.

- Nézze, ez egy nagyon bonyolult helyzet, alaposan ki kell vizsgálni mindent. Hogyha azonban kiderül, hogy valóban egy csalás áldozata, akkor természetesen nem büntethető.

Lassacskán visszaindultunk a városba. A Gazda még az autóban leadta drótot az ügyeletnek, akik azonnal járőrt küldtek a férfihoz. Mint kiderült, az unoka közben értesült a történtekről, és épp szökni próbált, amikor a járőrök lefülelték. Hiába, a nagyanyai szeretet nem ismer határokat. Aznap még egyszer megjártuk a terepet nyomozókkal és bűnügyi technikusokkal, na meg persze a bilincsbe vert unokával, hogy a nyomozás megindításához szükséges dokumentációt elvégezzék. Fenti képek is eközben készültek.

A fiú persze mindent tagadott, állítva, hogy nem is tudott az ültetvény létezéséről. Na persze, a Nagyi a díler, mi? Azért egy kicsit izgultam emiatt. Ha nem lesz elegendő bizonyíték ellene, akkor hiábavaló volt minden igyekezetünk.

Éppen ezért örültem, amikor láttam, hogy a Gazda egy Ágnes pelenka segítségével (tényleg!) szagnyomokat rögzít az összes olyan tárgyról, amit emberünk megfoghatott. A szagazonosítással egyel több bizonyíték lesz majd ellene. 

Természetesen a teaházról szerzett információknak is utánajártunk, és hogy miként végződött az a sztori, a következő bejegyzésből kiderül. Persze nem maradtok le a szagazonosítás eredményéről sem, a továbbiakban majd arról is beszámolok. 

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésemben megtudhattátok, hogy alakult az első éles bevetésem. Utólag belátom, tizenkettő-egytucat helyszín volt, nekem mégis különleges. Mindennaposak voltak az ilyen jellegű történetek, ezért hasonlókkal nem fárasztanálak benneteket, inkább azokat osztom meg, amelyeket valami miatt érdekeseknek vagy szokatlannak tartottam. Az alábbi történet például ilyen.  

Lupo elvesztése után sok minden megváltozott. A Gazdám magához vett egy másik drogkereső kutyát, egy fekete spánielt, aki korábban egy soproni rendőrhöz tartozott. Cipfernek hívták, és nem sok vizet zavart. Még a méretével is elégedett lehettem, hiszen az általam felállított mosómedve mércén belül maradt.  

Az a bizonyos nap unalmasan kezdődött, délelőtt tíz órakor még egyetlen hívás sem jött be a rendőrkapitányságokról, hogy menjünk házkutatni, autót lekutatni, csomagot átvizsgálni, vagy egyéb módon hasznosítani az előzőekben már ismertetett, nehezen megszerzett tudásomat. Ilyen esetekben a Gazda mindig besegít a rabosítást végző egyenruhásoknak, és ő is rendületlenül ujjlenyomatol meg DNS mintát vesz az újdonsült gyanúsítottaktól, hogy egy kicsit tehermentesítse a vizsgáló tiszteket. Általában szívesen elkísérem őt a rabosító helyiségbe, különösen hogyha aznapra már végeztem a túlméretes szolgálati ebtársaim kötelező napi leigázásával. Természetesen ők továbbra is meglehetősen zabossá váltak, amikor megjelentem az udvarban, hogy megmutassam nekik, ki a király.

Azon a bizonyos napon is így kezdődött minden. Unottan baktattam a Gazda lábánál, hogy elkísérjem őt a rabosítóba. Utunk a kutyások zárt udvarán át vezetett a megyei rendőr-főkaptányság fő épületébe, ahol az alagsori fogda mellett alakították ki az ujjnyomat-vételre szolgáló helyiséget. Nem csíptem a fogda folyosójáról áradó dohos szagot, amit egy állandó feszültség-szag tett még büdösebbé. Csakhamar megjelent a folyosó végén az ujjnyomat-vételre váró delikvens.

Azt hiszem, a kétlábúak erre mondják azt, hogy „az embernek tátva marad a szája”.

Soha nem láttam még ekkora hegyomlást. Két őr kísérte, akik együtt sem adtak ki olyan szélességet, mint amekkorára ez a kétajtós szekrény megnőtt. Duzzadó karizmai és széles háta miatt úgy tűnt, mintha folyamatosan felemelt karral járt volna. Nemcsak a felsőteste volt televarrva színes tetkókkal, de szinte teljesen beborították a bőrredőkből álló tarkóját és a kopasz fejét is, amit félig egy különös, katonai barettsapkához hasonló fejfedő takart. Furcsa látvány volt, mondhatom, csupasz felsővel, sapkában. 

Ez a kép csak illusztráció

Már a folyosó végéről hallani lehetett ideges méltatlankodását, amit azonban jóval megelőzött a bőréből áradó, mindent átható bűz. Harag és kokain. Ezek voltak parfümjének fő összetevői, melyek közül az utóbbi különösen felingerelt. Már akkor félhangosan morogni kezdtem, amikor az őrök a rács előtt rátették emberünkre a bilincset, aki a morgásomra egy szúrós tekintettel válaszolt. Az őrök egészen a rabosítóig kísérték az őrizetest, aki folyamatosan mondta a magáét.

- Milyen jogon tartanak itt? Ehhez nincs joguk! Beszélni akarok az ügyvédemmel! – hajtogatta immár a Gazdának címezve, aki vetett egy pillantást a delikvens aktájára.

- Itt az áll, hogy kerítés bűncselekmény miatt lett őrizetbe véve, de semmit sem tudok az ügyéről, én csak ujjlenyomatot és DNS mintát fogok venni öntől. Az ügyével foglalkozó vizsgáló fogja kihallgatni, ott mindent kérdését felteheti.

- Mi van? Miféle kerítés? Mi az, hogy kerítés? – kiabált fröcsögő nyállal az őrizetes.

- Hát az annyit tesz, hogy lányokat futtatott – válaszolta higgadtan a Gazda, miközben gumikesztyűt húzott, előkészítette a fényképezőgépet, a DNS-vételre szolgáló pipettát és ecsetet, valamint az ujjlenyomatos papírokat.

A hallottakon egy pillanatra elgondolkoztam.

Az őrizetes egész lényét áthatotta az erőszakosság, a szaga és az aurája alapján egy rablást vagy súlyos testi sértést simán megelőlegezem neki, erre kiderül, hogy csak edzősködött?

Mióta bűncselekmény az, ha valaki sportos életre neveli a lányokat? Értetlenségemet betudtam annak, hogy még egyelőre zöldfülűnek számítok a szakmában, és sokat kell tanulnom. Annyit mindenesetre már most megállapítottam (hála az elvégzett kábítószerkereső szaktanfolyamnak), hogy a férfi kábítószerfogyasztó, abból is a legkeményebb ipart űzi, kokózik. Droggal átitatott izzadságszaga folyamatos vicsorgásra késztetett, a Gazda azonban nem igazán nézte jó szemmel buzgóságomat, és folyton csendre intett.

- Kérem, vegye le a sapkáját, le fogom fényképezni – mondta a Gazda, de az őrizetes meg sem mozdult, csak állt ott kihívóan, mint egy óriási troll. Megunván a várakozást, az egyik őr közelebb lépett, és lekapta a fejéről a barettsapkát, amit aztán a földhöz csavarozott priccsre dobott. Azonnal megcsapott a belőle áradó kábítószer izgató szaga. Nem bírtam tovább az ösztöneimmel, és felugrottam a priccsre. Közben csak halványan érzékeltem, ahogy emberünk mély hangon fenyegetőzik.

- Tessék csak, vegyétek le a bilincset is. Anélkül nem tudtok ujjlenyomatot venni tőlem!

A barettsapkából olyan őrjítően erős kokószag áradt, hogy azonnal beindultak az iskolában elsajátított beidegződések. Teljes erőmből kaparni és ugatni kezdtem a sapkát, sőt, még meg is ráztam, mintha csak egy igazi zsákmány lett volna. A gazda elképedte bámulta a jelenetet.

- Van Önnél bármiféle kábítószer, vagy fogyasztott mostanában drogot? – szegezte a kérdést az őrizetesnek a Gazda, de az nem válaszolt, csak idegesítően bárgyú vigyorral meredt vissza rá. 

A Gazda tüzetesen átvizsgálta a sapkát, de semmit sem talált. Ez persze nem meglepő, hiszen a drogosoknak az izzadságszaga is ugyanolyan erős számunkra, mint maga az anyag. Szerencsére ezt a kutyavezetők is jól tudják, úgyhogy a gazdám ennek megfelelő döntést hozott. Lehúzta a gumikesztyűt, majd az őrökhöz fordult.

- Vigyétek vissza a cellájába. Egyedül nem vállalok érte felelősséget. Egyelőre felfüggesztjük a rabosítást, amíg kitaláljuk, mi legyen. Nem akarok semmi bonyodalmat. Amúgy is változott a helyzet. Ha jól tudom, nemsokára indulnak a kollégák ebben az ügyben házkutatni, és valahogy az az érzésem, hogy nekem is csatlakoznom kellene a kutyámmal.

Nem telt bele sok idő, már Abda felé robogtunk. Mivel úgy tűnt, igazi nehézfiúval volt dolgunk, Cipfer is ott lihegett mellettem. Még sohasem láttam bevetés közben, igazán kíváncsi voltam a teljesítményére.

Bár a házkutatásaim során addigra jó néhány házat láttam már, ez a kecó mindegyiken túltett. Kívülről kastély, belülről labirintus. Hirtelen azt is megértettem, hogy miért is jöttünk ketten Cipferrel. Ezt a hatalmas házat, benne a 10 szobával és egyéb helyiségekkel lehetetlenség lett volna egyedül lekutatnom. Ahogy beléptünk, majdnem hasra estem a csúszós márványon, ami nemcsak a padlót, de a falakat is beborította. Ugyanaz a bűz vágott orrba, ami a kopasz őrizetesből is töményen áradt, itt azonban dohány és mesterséges illatosító szerek egyvelege is jutott a keverékbe. Egy hatalmas előcsarnokból kezdtük a munkát, ahonnan egy széles márvány lépcsősor vezetett az emeletre.   

Kicsit nehezen viseltem, hogy a Gazda Cipfert indította elsőnek, engem pedig leültetett a csarnok egyik sarkába. Bíztam benne, hogy azért később nekem is jut aktív szerep, és nem csak kontroll-ebként kívánják hasznosítani megszerzett tudásomat. Cipfer azonnal a lépcső aljában kialakított gardrób-szekrényhez rohant, és dühösen kaparni kezdte az ajtaját. Milyen kis mohó – állapítottam meg magamban azzal együtt, hogy a mahagóni fából készült ajtókon nem mutatnak jól Cipfer karmolásának nyomai. Ha ezek után nem találunk semmit, akkor megnézhetjük magunkat. Mindazonáltal azt el kellett ismernem, hogy a szekrény felől valóban töményebben szivárgott a drogszag. Amikor a Gazda kinyitotta a hatalmas szekrényajtót, koromfekete fajtársam azonnal berontott. Izgalmamban én is előrekúsztam egy kicsit, vigyázva arra, nehogy lelepleződjön fegyelmezetlenségem. A Gazda azonban most nem velem volt elfoglalva. Egy hatalmas, kék színű szemeteszsákot húzott ki a gardróbhelyiségből, amire Cipfer jelzést adott. Elkerekedtek a szemeim.

Ugyanaz a kék nejlonzsák, mint amilyennel az első bevetésem alkalmával a garázsban találkoztam.

Úgy tűnik, ez valamiféle íratlan szabály, hogy a drogot ilyen zsákokba rejtik – állapítottam meg magamban. Sajnos azonban hiába áradt a kokó szaga ebből a zacskóból, itt is csak maradékokat találtak a kétlábúak. Az elővigyázatosság itt különösen jól jött, mert a zsákból egy fecskendő és a hozzá tartozó tű is előkerült. Még jó, hogy Cipfer nem szúrta meg magát vele. 

A csarnokból egy különösen berendezett szobában folytattuk a kutatást. A Gazda megjegyezte, hogy ez lehet a futtatós szoba. Úgy tűnt, hogy az emberünk komolyan vette a lányok sportteljesítményét, mert a vörösre mázolt falakon ostorok, szíjak, sőt egy furcsa bilincs is lógott. Kényelmesebbnek tűnt, mint a gazdámé, mert ezt puha szőrrel borították. Mindenesetre azért furcsállottam a kiképzési módszereit. Ebben a szobában rendszeresen drogozhattak, a kokó szaga itt szinte a falakból is áradt, de anyagot itt sem találtunk. Rejtekhelyként egy kiszuperált hangszórót használtak, de a drogot nemrégiben elvitte innen valaki, aki nem sokkal előttünk érkezhetett. Izgatottságának szaga még szinte tombolt a levegőben. Úgy tűnt, nagyra nőtt őrizetesünk még a fogdából is képes volt uralni a helyzetet, és megtette a megfelelő óvintézkedéseket. Vajon ki segíthetett neki?

A többi szoba átkutatása nem vezetett eredményre, viszont a konyhában végre a kétlábúak által is felfogható, értékelhető, és főleg, mérlegen is mérhető cuccot jeleztünk Cipferrel. A kábítószert a rendőrök bűnjelzacskókba tették, majd nem sokkal eztán el is hagytuk a bűnbarlangot.

És hogy mi lett a sorsa a két ajtós szekrénynek? Pontosan nem tudom, hogy milyen ítélet született a bíróságon, de évekkel később a börtönben találkoztam vele, egy zárkakutatás alkalmával (a győri börtönben rendszeres vendégek voltunk, sokszor hívtak kábítószerkereső kutyákat csomag- vagy zárkaátvizsgálásra). Nem mondhatnám, hogy az együttműködő készségének jót tettek volna a múló évek és a börtön-lét. Arról majd egy külön bejegyzésben mesélek.  

Tartasatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy egy négy hónapos tanfolyam után, 2009 júniusában sikeres vizsgát tettem, mint kábítószerkereső kutya, és készen álltam az első bevetésemre.

Fentiek ellenére első éles akciómra csak majd két hónappal később, 2009. szeptember 04-én került sor. Kérdezhetnétek, hogy miért tartott ilyen sokáig, hogy a haza szolgálatába álljak. Nos, ez előttem sem teljesen világos, de azt tudom, hogy ezt a köztes időszakot súlyos tragédiák árnyékolták be, melyeknek a Gazda volt az elszenvedője. A tragédiák sorozata Lupo hirtelen és érthetetlen halálával zárult, amire mindig lelkiismeret-furdalással gondolok vissza, hisz nem egyszer ábrándoztam arról, hogy egyedül birtoklom a Gazda szeretetét. Mivel nagyon sokat tanultam tőle, és méretei ellenére nagyra tartottam, szentelek majd néhány bejegyzést az ő hőstetteinek is. Biztosan nem tudjátok, hogy Kántor mellett Lupo az egyetlen rendőrkutya, akinek az Országos rendőr-főkapitány örökös rendőrkutya címet adományozott.

A köztes időszak mindazonáltal nyugodtan telt. Miután mancshoz vettem a diplomámat, újra a Győri Rendőr-főkapitányság kutyás részlegén találtam magam, bevetésre készen. A plecsnimmel és a tudásommal felvértezve immár még peckesebben tettem meg a kötelező tiszteletkörömet a nagyra nőtt győri rendőrkutyák kenneljei előtt, akik valamiért nem repestek az örömtől, hogy újra láthatnak, és továbbra sem tűrték jól, hogy kívülről megjelöltem a rácsos ajtajaikat. Egyszóval ott semmi sem változott, míg én távol voltam. 

Egyébiránt a napjaim nagyrészt gyakorlatozással és pihenéssel teltek, és már szinte bele is törődtem ebbe az állapotba, amikor egyik éjszaka különös zajra ébredtem. A Gazda járkált fel-alá a lakásban, és idegesen telefonált. Izgatottságának a szaga hamar bekúszott az orromba, amitől végképp kiment a szememből az álom.

• - Nem tudom, hogy képes-e rá – beszélt a telefonba.. – Lupo megcsinálta volna, de József még nem dolgozott ennyit egyhuzamban, fogalmam sincs, hogy bírni fogja-e végig. Azért akárhogy is vesszük, egy autó, egy garázs és egy hatalmas családi ház lekutatása egyszerre nem kis munka. Még egy tapasztalt, nagytestű kutyának is legalább négy óra.       

Nem teljesen értettem, hogy miről van szó, de az ösztöneim azt súgták, hogy eljött az első igazi bevetésem ideje. A felismeréstől a gyomrom tájékára egy enyhe kis remegés kúszott. Sokat ábrándoztam már arról, hogy milyen fantasztikus élmény lesz élesben keresni, az örömömet azonban beárnyékolta az, ahogy a gazdám rólam beszélt. Úgy tűnt, Lupo még halála után is visszajár, hogy itt kísértsen körülöttem. Tudtam, ez mindaddig így is marad, amíg nem bizonyítok. 

Eljött hát az idő, most megmutathatom, mit tudok.

Kis idő múlva már a rendőrautóban ülve hallgattam a fejleményeket. Kiderült, hogy a Csornai Rendőrkapitányság rendőrei kábítószer-gyanús anyagot foglaltak le egy autóból, amiben úgy sejtették, hogy további rejtekhelyek lehetnek kialakítva. Na itt jöttem én a képbe. És ha már elindult a nyomozás, akkor szerették volna átnézni a tulaj garázsát és családi házát is. Miközben utaztunk, megpróbáltam magam elé képzelni azt a bűnözőt, akivel majd minden bizonnyal szembetalálom magam. Az első igazi bűnöző az életemben. Vajon hogy nézhet ki?

A kiképzés alatt mutatott képektől megfertőzve a gondolataimba bekúszott Ő, a drogos.

Ápolatlan, borostás alak lehet, aki a hosszú, zsíros haját állandóan a füle mögé tűrögeti. Vagy talán csimbókokban áll a sérója, mint a kubai rasztás csávóknak. A bőrét mindenfelé heges tetoválások csúfítják, és a ruhája is bűzlik a szennytől s a mosdatlanságtól. Fel kell készülnöm, hogy majd törni zúzni fog, ha leleplezem a rejtekhelyét.

Gondolati kalandozásaim közepette észre sem vettem, hogy megérkeztünk Csornára. Itt a Gazda gondosan és egyfajta ünnepélyességgel rám tette a “rendőrség” feliratú hámot, mielőtt kiterelt volna engem a csillagfényes szeptemberi éjszakába. Egy garázssornál álltunk meg.

Egy különös, addig sohasem érzett szag kerített a hatalmába, ezért nyomban a szagforrás irányába fordultam, és szimatolni kezdtem.

Egy kesernyés aroma töltötte be a levegőt, ami szinte zakatolt a levegőben. Egy fiúból áradt, aki lehajtott fejjel ácsorgott egy autó mellett, több rendőr társaságában. Nem mozdult, de én éreztem, hogy reszket a félelemtől.  Csendes pánikjának különös, izgató szaga volt, ami üldözésre ösztönzött. Természetesen nem támadtam meg, hiszen nem ezért voltunk ott, de ebből az izgatottságból hihetetlen erőt tudtam meríteni a kereséséhez. Ezen kívül még egy tapasztalással okosabb lettem. Képzelményem a DROGOS emberről teljesen használhatatlannak bizonyult. Most már azt is tudom, hogy ezt a jelenséget úgy hívják, előítélet. A kiképzés során látott elborzasztó képeket ráhúztam mindenre és mindenkire, holott a valóság sokkal árnyaltabb, emiatt sokkal aggasztóbb. A fiú egyáltalán nem volt ápolatlan, vagy borostás. Szája körül alig pelyhedzett valami bajuszka-féle, és nagyon fiatal szaga volt. Hajára és a bőrére kenőcsöket és illatszereket kent, amivel azonban nem tudta elkendőzni az izgatottság és a félelem szagát. Nagyon együttműködően viselkedett, teljesen behódolt a rendőröknek, akik mindenféle kérdéssel bombázták.

- Kié az autó? – hangzott a kérdés.

- Anyámé – válaszolt a fiú halkan.

- Akinek, gondolom, fogalma sincs arról, hogy a fiacskája elkötötte az autót – fűzte tovább az egyenruhás.

A fiú lehajtott fejjel nemet intett, mire a rendőr egy nejlonzacskót lengetett meg a fiú orra előtt.

- Ezen kívül van-e még elrejtve kábítószer az autóban? – kérdezte. A fiú megint csak ingatta a fejét.

- Figyelmeztetlek, hogy nincs értelme tagadni, mert egy profi kábítószerkereső kutyát hozattunk, aki úgyis megtalálja a rejtett szajrét. 

A fiú ekkor rám nézett, egy pillanatig egymást bámultuk. Talán csak én láttam, hogy egy kutyavakkantásnyi időre átsuhant az arcán egy mosolyféle. Nem lenéző mosoly volt az, hanem olyan szeretetteljes. Örömét lelte abban, hogy rám nézett. Nem mondom, hogy levett a lábamról ezzel a mozzanattal, de meg kellett, hogy állapítsam, hogy nem egy mindenre elszánt, elvetemült gazemberrel van dolgom. Már-már kezdtem megsajnálni a fiút, mikor a gazdám felszólított, hogy ugorjak be az autóba. 

Azonnal megéreztem a marihuana szagát. Könnyű dolgom volt vele, hiszen ennek van az egyik legáthatóbb aromája. Vad keresésbe fogtam, egyik ülésről a másikra ugrottam, bemásztam az ülések alá, beszimatoltam a kesztyűtartóba és a kárpit alá, de sehol semmi. Bevallom, rossz érzéssel fejeztem be a kutatást, hiszen eredménytelenül zárult. Teljes elkeseredésemre még a játékomat sem kaphattam meg. Mindezeket a Gazda jegyzőkönyvben is rögzítette,

A keresés után a Gazda a fiúhoz lépett, így én is közelebb kerültem a delikvenshez. A fiú nem nézett a Gazdára, engem bámult szomorú szemekkel.

- Szeretnéd megsimogatni a kutyát? – hangzott a váratlan kérdés a Gazda szájából.

A fiú válasz helyett leguggolt, és reszkető kézzel simogatni kezdett.

A Gazda is leguggolt mellénk.

- Hol vannak a szüleid? Tudják, hogy merre jársz?  - kérdezte a Gazda.

- Anyám vendégségben van. Vele élek. Apámról semmit se tudok.

- Jól van. Van még nálad cucc? Akár a garázsban, akár a házban.

- Nincs, de ezt már mondtam.

- Oké. Rendben. Ennek ellenére át kell kutatnunk ezeket a helyiségeket. Édesanyád a tulajdonos igaz?

A fiú bólintott, közben folyamatosan éreztem a simító kezét.

- Értesítenünk kell őt, hogy a házkutatási engedélyt átadjuk neki.

A fiú keze egy pillanatra megállt a hátamon, majd még jobban reszketni kezdett. Most már nemcsak annyira a félelem szaga borította be, hanem a szomorúságé.

- Nagyon ki lesz borulva – válaszolt.

- Mióta vagy fogyasztó?

- Csak néhányszor próbáltuk ki a haverokkal, nem élek vele rendszeresen.

- És elárulod majd, hogy kiktől vetted a cuccot? Ez enyhítheti a büntetésedet is.

- És akkor nem kell börtönbe mennem? – ebben a pillanatban a fiú a tekintetét levette rólam, és a Gazdára szegezte.

- Nagy eséllyel el sem jut az ügy a bíróság elé. Általában az ügyészég megrovást szab ki, hogyha kis mennyiségről van szó, és bizonyítottan nem kereskedtél vele.

A fiú megint bólintott.

- Elmondok majd mindent.

- Rendben – válaszolta a Gazda – Úgy hallom, hogy a kollégák már édesanyáddal beszélnek, gondolom a forgalmi alapján megtalálták. Úton van ide.

Meg sem kellett várnunk a fiú anyját, nekiláthattunk a garázs kutatásához, ami közvetlenül a lekutatott autó mögött nyílt. Rendezett kis helyiség volt egyébiránt, telis tele polcokkal, szekrényekkel. Az egyik polcon végtelen hosszúságban kicsiny műanyagfigurák sorakoztak. Ismertem őket jól, a Gazda gyereke ezeket a kis játékokat egy csokitojásból szokta elővarázsolni. Ezek itt biztosan a fiúé voltak, néhány évvel ezelőtt talán még ezekkel játszott. A figyelmem ekkor az egyik sarokban álló szemeteszacskók irányába terelődött, mert innen szinte ömlött a kábszerszag.

Odaszaladtam, és egy utolsó biztonsági szimat után hevesen kaparni kezdtem a zacskókat.

A Gazda erre úgy megijedt, hogy fölkapott az ölébe. Nem értettem, mi lehet a probléma.

- Gyorsan, a zsákokat ürítsétek ki! Óvatosan, tű is lehet benne! – figyelmeztetett, majd egy időre pórázra kötött, hogy ne tudjak közelebb kerülni a zacskókhoz. A kutatást akkor folytathattam, amikor minden zsák a garázson kívülre került, ahol a Gazda kollégái átvizsgálták a tartalmát. Engem persze nem értesítettek arról, hogy mit tartalmaztak a szemeteszacskók, de az eredményes kutatásom ellenére meglehetősen elégedetlenek voltak. Ezt a véleményt annak ellenére fenntartották, hogy a garázsban az egyik polcon is kábítószert jeleztem. Igaz, nem kaparással, mert túlságosan magasan volt, de a Gazda az ugatásomból is megértette, hogy hol kell kutakodni. Én a magam részéről, és összességében véve büszke voltam a teljesítményemre (amiben a Gazda is megerősített), és eredményesnek ítéltem meg az akciót. A kétlábúak azonban csak fanyalogtak, és ez egy kicsit dühített. Azt hajtogatták, hogy ezt a mennyiséget még mérlegen sem lehet mérni. Semmit nem értettem. 

Mire végeztem a kutatással, befutott az anya is. Kint ácsorgott a fia mellett, és könnyeit törölgetve, elcsukló hangon válaszolgatott a rendőrök kérdéseire. Olyan szomorúságszag kavargott körülötte, hogy azt hittem, engem is behúz az örvénye. A fia, ha lehet, ezúttal még mélyebbre hajtotta a fejét.

Nemsokára együtt indultunk a családi ház felé, amelyben a nő a fiúval lakott. Jó pár percet autóztunk, és még a várost is elhagytuk, mire odaértünk. A ház ugyanolyan takaros és tiszta volt, mint az autó, vagy a garázs. Ki tudja, milyen okokból, de csak a fiú szobáját kellett átkutatnom. A keresésemet a szipogó anya és a lógó orrú fiú asszisztálta végig. Szerencsétlenségemre (és a fiú szerencséjére) itt sem került elő olyan mennyiség, aminek a nyomozó urak – a gazdámon kívül, persze, aki nagyon megdicsért -  őszintén örülni tudtak volna. Itt is csak annyit állapíthattak meg, hogy az általam megtalált cigarettapapírok és alufólia-galacsinok kábítószer fogyasztására utalhatnak. A bizonyítékok egy bűnjelzacskóba kerültek, amit a nyomozók el is tettek.  

A keresés végén a Gazda az ágyon kucorgó fiú mellé ült, én pedig az ösztöneimre hallgatva felugrottam a fiú ölébe. Egyszerűen éreztem, hogy mindazok ellenére, amit tett, ő jó ember.  Mit ember, még gyerek, alig idősebb, mint a Gazda lánya. Szerettem volna megvigasztalni a fiút, ezért arcon nyaltam, erre ő félhangosan felnevetett. Még az anyja is elmosolyodott.

- Maga fog kihallgatni? – kérdezte a fiú a Gazdát.

- Nem, én csak a kutyával dolgozom. De aki majd kihallgat, ugyanazt fogja neked mondani, amit én is. Ha együttműködsz, akkor sokkal kevesebbel is megúszhatod. És ha tanácsolhatok valamit, azonnal szakíts meg minden kapcsolatot a dílerekkel és a drogos barátokkal. Nem jó úton jársz, ha velük barátkozol.

A fiú halványan bólintott, a Gazda pedig felállt, jelezve, hogy indulunk. Én is leugrottam a fiú öléből, és követtem a Gazdát az autója felé.  A többi rendőr még maradt, amiből arra következtettem, hogy még hosszú éjszaka vár rá a fiúra. 

Az autóban a Gazda az egyik kollégáját hívta. Büszkén számolt be az eredményekről, külön kihangsúlyozva, hogy jól bírtam a majd’ négy órás kutatást, és hogy még a kábszermaradványokat is képes voltam kiszimatolni. Éreztem, hogy őszintén büszke rám. Abban a beszámolóban Lupo neve egészen más kontextusban került elő, amikor a Gazda azt mondta:

„Még Lupónak is becsületére vált volna ez a teljesítmény”.

Nos, fentiekből mindenki láthatja, hogy nem egy mexikói drogkartellt számoltam fel az első bevetésem alkalmával, nekem mégis emlékezetes marad.

Ettől az esettől kezdve aztán nem volt megállás. A készenlétek alatt szinte minden napra jutott egy házkutatás, egy csomagátvizsgálás vagy egyéb nyalánkság. Ahogy egyre több tapasztalatra tettem szert, úgy vált előttem világossá, milyen sokszínű ez a világ, milyen sokféle elkövető van (tetkósból és raszta hajúból is bőven akadt, ne is beszéljünk a díler nehézfiúkról). Talán mondanom sem kell, nem mindegyikkel kerültem olyan bensőséges viszonyba, mint a mai történetben szereplő fiúval. De hát hiába, olyan jóravalónak tűnt, az első munka pedig mindig emlékezetes marad. Azóta is sokszor eszembe jut.

Hogy miként alakult a fiú sorsa, nem tudhatom. A mi munkánk a házkutatással befejeződött. Ezután a megtalált kábítószer-maradványokra még laboratóriumi vizsgálat is várt, hogy kiderítsék, valóban drogot tartalmaztak-e a megtalált anyagok, és akkor még a nyomozati szakasz vizsgálati részéről és az ügyészségi eljárásról ne is beszéljünk. 

A fiút soha nem láttam viszont. Lehet, hogy tévedtek az ösztöneim vele kapcsolatban, de remélem, hogy mostanság már nem a szomorúság és a félelem, hanem az elégedettség szaga lengi körül őt.

A következő bejegyzésben, amelyben egy másik bevetésemről mesélek, egy teljesen más bűnöző típussal találkozhattok majd, olyannal, akinek soha, de soha nem ülnék az ölébe. 

Tartsatok velem akkor is.

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésben megírtam, hogy sikeresen vettem az akadályokat a kutyavásáron, ami csak egyet jelenthetett. Be fognak iskolázni.

Az oktatásom 2009. áprilisban, egy szerelemszagú napon kezdődött, és én felkészültem, hogy a következő négy hónapot itt fogom tölteni. Nagy sajnálatomra  Lupo is velünk tartott, így a tervem, hogy kilököm őt az aranykosárból, dugába dőlt.  Rezignáltan vettem azt is tudomásul, hogy évfolyamtársaim egy kivétellel a túlméretes kategóriát erősítik. A kivétel egy bájos spaniel lányban öltött testet, akivel a tanfolyam során meglehetősen bensőséges viszonyt ápoltam.

Borbála (nekem csak Bori)

Na de ez egy másik történet lenne, én pedig inkább a képzésről szeretnék beszélni.   

Kiváltságos négylábúként a gyakorlati oktatást megelőző elméleti órákon is részt vehettem a gazdámmal, amelynek prózai oka abban állt, hogy a rendőrségen nem találtak olyan kennelt, amelynek rácsai közül ne fértem volna ki. A tantermi előadásokat ezért a gazda lába mellől, a hűvös padlón fekve hallgattam végig.  Így alkalmam nyílt arra, hogy első kézből nyerjek hasznos információkat a bűnügyi ismeretek, a kinológia vagy az állategészségügy tantárgyak oktatása során. Végre a kábítószerekkel kapcsolatos ismereteim is bővültek. Megtudtam például, hogy a drogok hasonló élvezetet nyújtanak, mint amilyenben a kutyavásár utáni orvosi vizsgálaton lehetett részem, miután azt a hirtelen szúrást éreztem a tarkóm táján. A néhány mámoros pillanat ellenére kihagynám, köszi, pláne miután az is világossá vált, hogy ezek a szerek milyen káros hatással vannak az ember és a kutya szervezetére. Az előadáson bemutatott képeket elnézve pedig elgondolkodtam (nem először) azon, hogy vajon miként hívhatja magát az ember a teremtés csúcsának, hogyha képes ilyen önpusztításra. Na de ez megint másik téma lenne. Talán egyszer ezt is megírom.

Elmondták, hogy a leendő rendőrkutyáknak öt fajta kábítószerrel kell majd megismerkedniük a tanfolyam alatt, név szerint a marihuánával, a hasissal, a heroinnal, a kokainnal és az amfetaminnal.

Csak bízni tudtam benne, hogy a megismerkedés nem abból áll, hogy azt is jól a tarkómba döfik egy szép kis injekciós tű segítségével. 

A drogokkal kapcsolatban a bűnügyi ismeretek oktatása során megtanultam, hogy ha ezek közül bármelyiket megtalálja valakinél a kutya (vagyis én), akkor azon nyomban kattan a bilincs a delikvens kezén. Még az is súlyos bűncselekménynek számít, – hangzott el az előadó szájából – hogyha valaki pusztán birtokolja ezeket a szereket.

Na ezek után felhúzott szemöldökkel konstatáltam, hogy a jelenlévő kutyavezetők, beleértve a gazdámat is, mindegyikből kaptak egy kis zacskóval. 

Nagy buli lesz itt este – futott át az agyamon egy pillanatra, de aztán hamar rájöttem, hogy a kiosztott zacskók kizárólag kiképzési célt szolgálnak, és nagyon szigorúan el kell számolni velük. Még arra is nagyon ügyelniük kellett a kétlábúaknak, hogy egy-egy hevesebb eb a keresés során a kaparásával ne hasítsa ki, mert akkor aztán ebugatta-teremtette, jelentések, jegyzőkönyvek, fenyítések egyéb nyalánkságok vártak az ebül járt rendőrre. De hát mit lehetne tenni, igazi kábítószer nélkül elég nehézkes lenne megtanulnunk, hogy milyen a szaga a kábítószernek, és azért az nem járja, hogy a rendőrnek egy dílertől kelljen cuccot venni, hogy megtanítsa erre a szolgálati ebet. Miután a kétlábú hallgatók gondosan elzárták a saját kis adagjaikat egy zárható bőröndbe, folytatódhatott az oktatás. 

első ismerkedésem a cuccokkal(itt még egy fincsi kitömött zoknit cipelhettem) 

Az első két hetemet a teljes zűrzavar jellemezte, amely nemcsak a személyemet illető változásokban, de tanfolyami szinten is megnyilvánult.

Azzal a felháborító ténnyel kezdeném az okok boncolgatását, hogy a gazda elvette tőlem a sokat látott és rágcsált kedvenc tömött zoknimat.

Szerintem ki is dobta a kukába, mert egyik reggel, amikor elhelyeztem a névjegyem a sarkon ácsorgó szemetes falán, határozottan érezni véltem a szagát, ahogy hívogatóan kanyarog elő a fedél alól.

A Gazda a játékomat egy központilag kiosztott, kincstári műanyag csővel kívánta pótolni, ami lássuk be, elég meredek.

Egy időre meg is tagadtam az apportírozást, és ülősztrájkba kezdtem. Mondanom sem kell, nem bírtam sokáig. Hiszen nekem az egész lényem maga a keresés, az apportírozás, és az okoz a legnagyobb örömet, hogyha visszavihetem a gazdámnak, amit az elhajít. Méltatlan helyzetemen felülkerekedve ezért néhány órával később együttműködésemről biztosítottam azt a műanyagcsövet. Először csak megpiszkáltam az orrommal, körbeszimatoltam, aztán a fogaim közé csippentettem. Keserű íz tolakodott a számba, ezért gyorsan kiköptem. A Gazda, felbuzdulva a békekötési szándékomon, rázogatni, meg pörgetni kezdte előttem azt a büdös csövet, majd úgy eldobta, hogy nem bírtam tovább az ösztöneimmel, és utánaeredtem. Később persze megértettem a műanyag cső fontos szerepét, de erről majd később. A tanfolyami szintű zűrzavarnál tartottam, és annak okainál. Hamar világossá vált előttem, hogy a kétlábú kollégák nagy része kutya nélkül érkezett a kiképzésre, négylábú társaikat ott helyben választhatták ki a kutyavásáron korábban beszerzett fajtársaim közül. Kutyakollégáimat elnézve ők még mindig nyalogatták a gazdájuk elvesztése után a lelkükön ütött sebeket, és sokuk kissé vonakodva fogadta az új embert. Ez aztán sok bonyodalomhoz vezetett, nyüszítéssel, vinnyogással meg morgással elegyítve (és nemcsak a kutyák vinnyogtak). Ilyen szempontból én nagyon szerencsésnek mondhattam magam, hiszen mi már egy összeszokott párost alkottunk a Gazdával. Máskülönben az a két hét semmi másról nem szólt, mint a folyamatos játék-keresésről, vegyítve a korábban már ismertetett fegyelmező és ügyességi gyakorlatokkal.

Miután lecsillapodtak a kedélyek, és mindenki megbékélt a társával, kezdődhetett a munka dandárja, a drogkeresés. Már alig vártam.

Addigra olyannyira megbarátkoztam a cső-játékommal, hogy még séta közben sem voltam hajlandó tőle megválni, és már a PVC- ízt is kifejezetten harmonikusnak ítéltem meg. Pontosan emiatt zavart kissé, hogy az egyik gyakorlat során a Gazdám egyszer csak megtömte a cső belsejét valami áthatóan büdös, fűszagú anyaggal, és így rejtette el nekem. Mint később kiderült, azt a zacskó marihuánát tuszkolta bele, amit még korábban kiosztottak neki, és ami egészen eddig a páncélkazettájában pihent.

Rögtön megéreztem, hogy a cső szagához egy másik is társult, de mivel a feladat csak annyiból állt, hogy találjam meg a játékomat, ezért továbbra is könnyű dolgom volt. Követtem a PVC semmivel össze nem téveszthető szagát, ami a szobában álló heverő ágyneműtartójából kandikált ki. 

Mivel minden áron hozzá akartam jutni a zsákmányomhoz, dühösen kaparni kezdtem az ágy szélét. Ekkor a Gazda közbelépett, és felnyitotta a heverőt. Miközben gyorsan elpakolta a kábszerrel megtömött csövet, előhúzott a zsebéből egy másikat, egy üreset, amit zsákmányul megkaphattam. Jót röhögtem magamban, ahogy megpróbálta eljátszani, hogy igazából az ágyneműtartóból került elő az üres játék, de nem akartam elrontani az őszinte örömét. Pedig elég gyenge színészi alakítást kanyarított oda. De hát megbocsátottam, mert tudom, hogy félti a zacskó marihuánát, nehogy kiszakadjon.

Heteken át folytattuk ezt a játékot, és a cső belsejébe már a többi anyagból is került. Lassan nemcsak a játékom illatát tudtam megkülönböztetni a töltelékektől, de a kábítószereket is el tudtam határolni egymástól. A legkönnyebben a marihuánát és a hasist szagoltam ki a mindent átható fanyarságuk miatt. Az amfetaminnal azonban sokszor meggyűlt a bajom. Vegytiszta laboratóriumi szaguk miatt könnyen összetéveszthetőek akár a gyógyszerekkel is. Hamar hozzászoktam ezekhez a szagokhoz, és mivel a sikeres keresést mindig játék zárta, ezért már az sem érdekelt, hogyha a csövet nem is rejtik el a drog mellé. Tudtam, hogy a végén úgyis megkapom a játékom. 

A négy hónap hamar elröpült a játékkal. Imádtam, hogy cseppet sem volt egyhangú, mindig máshol zajlott a keresés.

Lakásban, autóban, buszban, sőt, többször még a vonaton is játszhattunk. Jártunk gyógyszergyárban, a repülőtéren, iskolában, és még ki tudja, hány helyen. 

Egyik legizgalmasabb élményem a képzés során a börtönlátogatás volt, aminek majd egy külön bejegyzést szentelek.

Szóval, kedves olvasó, mostanra már biztosan rájöttél arra, hogy miben is áll a függőségünk.

Játékfüggők vagyunk, és nem drogfüggők.

A Gazda egyébként elég szellemesen szokott válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon kábítószerrel etetnek-e minket, drogkereső kutyákat.

• - Igen – szokta mondani. – Így van. A kábítószerkereső kutyát kábítószerrel etetjük , hogy keresse a drogot, a hullakereső kutyát pedig hullával etetjük, hogy megkeresse a holttestet. A legnagyobb kihívást a robbanóanyagkereső kutyák jelentik, mert sehogy se akarják lenyelni a kézigránátot.

Nos, azt hiszem, az tényleg meggyőző érv amellett, hogy mi csak a keresés öröméért keresünk. Ilyen egyszerű az egész.

A képzést záró vizsgát nem ragoznám túl, alant úgyis minden látható a jegyzőkönyvön. Nem indulhatnék a legfényesebb eredménnyel végzett rendőrkutyák versenyén, de megfelelő minősítéssel zártam minden feladatot.  

A következő bejegyzésben az első éles bevetésem élményeit osztom meg veletek. Tartsatok akkor is velem!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből kiderült, hogy egy hosszú felkészülés után készen álltam a rendőrségi válogatóra. 

Egy szép márciusi napon azon kaptam magam, hogy a Dunakeszi kiképző központ felé autókázom a gazdámmal. A kutyavásárra készültünk. Vártam már a találkozót az első kiképzőmmel, de a többi kutyával való találkozás lehetősége valahogy nem dobott fel. Reméltem, hogy ezúttal nem lesz hozzájuk szerencsém. A kocsikázás közben büszkén játszottam vissza a felkészüléssel telt hetek eredményét, legfőképp az eldugós játékban nyújtott teljesítményemet, amelyről bátran állíthattam, hogy az egyik legnagyobb erősségem. Bizakodó voltam tehát, hogy minden a tervek szerint alakul, és a nap végén kijelenthetem, hogy a magyar rendőrség állományába tartozom. Ez volt minden vágyam.

A pozitív gondolatokba mindazonáltal befurakodott egy gonosz kisördög, amely nem hagyott nyugodni.

A kutyavásár szó jelentésén kezdtem el gondolkodni, noha ilyesmin korábban nem töprengtem.

Jártam már vásárban a gazdámmal, aki úgy gondolta, hogy a kiváló szocializációhoz az is hozzátartozik, hogy a tömegben viselkedni tudjunk. Emiatt számos alkalommal bolyongtunk a zsibvásáron, ahol a kétlábúak jórészt a földre terített pokrócokról árulták a portékáikat. A portékák aztán gazdát cseréltek, adták vették őket (a Gazda például rendszeresen vásárolt kiszuperált régi rádiókat, ami nélkül szerinte nem lehet élni). Na itt megakadt a gondolatmenetem. Logikusan szemlélve ha mi most egy vásárra megyünk, ahol én lennék a portéka, akkor a tulajdonoscserének is be kell következnie a végén. Nem is akartam tovább fűzni a gondolatot. Ez nem történhet meg.   

Dunakeszire érve a legpeckesebb járásommal igyekeztem palástolni rossz érzéseimet és ignorálni ama tényt, hogy rajtam kívül kizárólag csak a mosómedve mércét jócskán meghaladó fajtársak jelentek meg.  Német juhászkutyák, malik és hasonlóan nagy testű ebek ácsorogtak szolgálatkészen a gazdájuk lába mellett.

A kiképző telep füves pályáján kikészítve álltak a kínzóeszközök, melyekhez a felkészítésem alatt ugyan volt már szerencsém, ennek ellenére először egy kicsit elveszetten álldogáltam ott, várva, hogy rám kerüljön a sor.  

A gyakorlatok megkezdése előtt egy pisztolylövés dördült, amellyel a túl félős, vagy a túl agresszíven reagáló fajtársakat kívánták kiszűrni. Nem ért váratlanul a dolog, a Gazda rajtpisztolyával ezt már unásig gyakoroltuk. Reméltem, hogy ezek után elsőként léphetek pályára. Jó lett volna minél előbb túl lenni a dolgon. 

Nem tudom, kinek lehetek hálás a döntésért, amelynek köszönhetően az összes túlméretezett eb fegyelmező és ügyességi produkcióját végig kellett néznem, mielőtt sorra kerültem, mindenesetre sikerült elérnie, hogy az amúgy is ingatag önbizalmamtól teljesen megfosztva induljak neki az akadályoknak. Elnéztem a kolléga-jelölteket, ahogy szinte átrepülnek az akadályokon, és ugyanaz az igazságtalanság-érzés kerített hatalmába, mint amikor Mr Tökéletetes Lupo gyakorlatát kellett megtekintenem. Hát hol van itt az esélyegyenlőség?  Alacsonyabb akadályokat az alacsonyaknak!

Persze senki sem törődött velem és fenti antidiszkriminációs téziseimmel, úgyhogy a Gazda végül engem is felvezetett a pályára. Azt hiszem, tulajdonképpen egészen jól működtek a korábban megtanult beidegződések, mert végigcsináltam a pályát, és a fegyelmező feladatsor is egészen tűrhető eredménynel zárult. Lehet, hogy nem a legfényesebb eredménnyel, de megcsináltam. Most már csak az eldugós játék van hátra – gondoltam magamban boldogan – abban pedig egyenrangú vagyok bármelyik jelenlévő négylábúval.  

Legnagyobb döbbenetemre azonban nem az eldugós játék következett, hanem valami egészen más, amire nem számítottam. 

Méltóságom utolsó szikráját ekkor sikerült elveszítenem. A fegyelmező és ügyességi feladatok elvégzése után ugyanis a túlméretes ebtársaimat az alábbi gyakorlat elvégzésére bíztatták a gazdák:  

Elhűlve néztem a jelenetet, és valahogy akaratlanul is elképzeltem magamat a védőkaron csüngve. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Immár sehogy se fért a fejembe, hogy kerülök ide, a kutyavásárra. A Gazdának tudnia kellett erről a gyakorlatról, és mégis elhozott. Miért? – vakkantottam kétségbeesetten a Gazda felé, aki erre csak lehajolt, és nyugtatólag megvakargatta a fülem tövét. Most már végképp nem értettem. Talán szándékosan akar ilyen megalázó helyzetbe hozni a Gazda, vagy csak megártott neki a lefülelt marihuána ültetvények súlyos levegője?

Miután az összes kétlábú kolléga-jelölt végzett az őrző-védő gyakorlatokkal, felkészültem életem legnagyobb megaláztatására. Most rajtam van a sor – gondoltam, ám mégsem történt ilyesmi. Ehelyett egy furcsa dolognak voltam szemtanúja. A kutyák gazdái, miután átadták versenytársaimat a zsűriző rendőröknek, leléptek. A kutyáik nélkül elhagyták a telepet. Azt is hallottam, hogy pénzt kapnak majd a leadott ebek után. Ez csak egyet jelenthetett.

Helyesnek bizonyult a logikám a vásárokkal és a portékákkal kapcsolatban.

Ezek szerint engem is elvesznek majd a gazdámtól – futott át a gondolat a fejemben. Értetlenkedve néztem a Gazdára. Hát ennyit jelentettem csak neki? Nem voltam egyéb, mint egy pénzszerzési eszköz? Olyan, mint a szomszéd utcában a disznó, amit levágnak majd, ha elég kövérre hízott?   Miközben a Gazda az utolsó gyakorlatom helyszínéhez vezetett, a fülembe zúgtak az elhagyott ebtársak fájdalmas vonyításai a gazdáik után. Ekkor már nem akartam megfelelni. Már az sem nyugtatott meg, hogy nekem nem kell a védőkaron csüngve bizonyítani, mert minden bizonnyal felém ez nem elvárás. Már csak az eldugós játék volt hátra, de én már nem akartam rendőrkutya lenni, csak a gazdával akartam maradni.

Döntést hoztam. Szándékosan elrontok mindent, hadd lássák csak, hogy nem vagyok rendőrnek való. Akkor talán van esélyem, hogy a Gazdával maradjak.  

De nem sikerült a tervem. A Gazda olyan jó és alapos munkát végzett a felkészítés alatt, hogy az eldugós játékot maximális pontszámmal teljesítettem. A gyakorlások során szinte lételememmé vált ez a játék, és nem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Akármilyen magas fűbe dobták az apportot, mindenhol megtaláltam. 

És akkor bekövetkezett az elkerülhetetlen. A Gazda közömbös arccal odaadott egy igen nagy embernek, és hagyta, hogy az elvigyen. Igaz, nem adtam könnyen magam, mind a négy lábammal ellentartottam, és fájdalmas nyüszítéssel adtam tudtára a Gazdának, hogy vele szeretnék maradni. Minden eszközt bevetettem, de hiába, az a nagy ember elvitt.

Egy csempével kirakott helyiségbe kerültem, amely erős hasonlóságot mutatott egy orvosi rendelővel. Csakhamar a középen álló vizsgálóasztalon találtam magam, ahol az az ember minden testnyílásomba bekukkantott, és végig tapogatta az egész testemet, a mogyoróimmal bezárólag. Már épp kezdtem volna élvezni a helyzetet, amikor egy fájdalmas szúrást éreztem a tarkóm táján. Ezek után furcsaságok sorozatára lettem figyelmes. Arra még emlékszem, hogy a szemközti falon hullámozni kezdett a csempe, de közvetlenül azután, hogy kígyóvá változott, és rám támadt a falból kiálló csaptelep, kéjes álomba szenderültem.  

A kocsiban tértem magamhoz, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy még mindig a Gazdával vagyok. Félálomban hallgattam végig a telefonos beszámolóját (állandóan telefonál) a sikeres kutyavásárról, és arról, hogy az egészségügyi vizsgálaton is megfeleltem. Megtudtam azt is, hogy a gyakorlatok után az orvos vitt magával, és orvul elaltatott, hogy el tudja végezni a vizsgálatot, amely megállapította hogy nem vagyok diszlexiás…vagy diszgráfiás…vagy diszpláziás (üzenet a szerkesztőnek: a megfelelő szó kiválasztandó).  Ekkorra már mindent megértettem. Engem nem adott le a Gazda.

Ezek szerint együtt maradunk, és együtt fogunk szolgálni a haza és a jog védelmében!

Tudtam, hogy fantasztikus csapat leszünk, és már alig vártam, hogy elkezdjük a tanfolyamot, hogy igazi, képzett rendőrkutya váljon belőlem. Hamarosan be is iskoláztak minket. Hogy mi történt a képzés négy hónapja során, melynek végén kábítószer-kereső kutya vált belőlem, a következő bejegyzésből kiderül.

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Sziasztok! Az előző bekezdésben megtudhattátok, hogy rendőr gazdám meglátta bennem a lehetőséget, és elhatározta, hogy egy rendőrségi válogatón, vagyis egy kutyavásáron tesz engem próbára. Ehhez azonban jócskán bele kellett csapni a lecsóba, már ami a kiképzésemet illeti. Oda ugyanis felkészületlenül nem lehet menni.

A kutyavásár előtti felkészítő időszakban úgy éreztem, hogy minden rólam szól. Persze teljesen jogosan, hiszen tényleg így volt. Amikor azonban visszagondolok azokra az időkre, nem csak felhőtlenül boldog pillanatok jutnak eszembe. A gazdám ugyanis a kezdeti buksisimogatós korszak után furcsa elvárásokat kezdett támasztani irántam. Legnagyobb bosszúságomra szinte teljesen felhagyott az eldugós játékkal, és helyette mindenféle haszontalan feladatokkal traktált.

Fussak a lába mellett, hirtelen üljek le, maradjak egy helyben, és mindezt pontosan akkor, amikor ő ezt kéri.

Hát mire való ez? – gondoltam. - Tiszta időpocsékolás, hiszen ehelyett játszhatnánk a plüssömmel is! Ráadásul a gyakorlópályán vonyító hideg volt, amikor még a kutyát sem küldik ki, nemhogy engem!

Bizony volt, hogy könyörgőre vettem a figurát, de nem használt

Bezzeg a túlméretes fajtársam,  Lupo, ő nem fázott. Vagy ha fázott is, nem reszketett, talán mert nem kapott rá parancsot. Bosszantó volt, ahogy a fegyelmező feladatsor tökéletes végrehajtása után még akkor is a Gazdát bámulta, amikor ő már rég velem foglalkozott. Minek fixírozza állandóan? Azt hiszi, hogyha lemarad egy parancsszóról, akkor összedől a világ? Én sosem tudtam az utasításokat ennyire komolyan venni. Sőt, még az is előfordult, hogy fellázadtam a sorsom ellen, amit persze a Gazda azonnal megtorolt. Néha még kiabált is velem, meg azt hajtogatta, hogy a kutyavásáron majd elkaszálnak. Na itt tanultam meg azt a szót, hogy kutyavásár. A kaszát már korábbról ismertem, de hogy a kettő hogy kapcsolódik egymáshoz, azt fel nem foghattam.

Egy szép tavaszi napon, amikor már nem fáztam annyira, a Gazda egy másik pályára vitt, ami tele volt különféle kínzóeszközökkel.

Miután megtekinthettem Mr Tökéletes Lupo előadását a palánkon, a létrán, a sövényen és a többi akadályon, belém nyilallt a felismerés, hogy talán nem véletlenül vagyunk itt. Talán mindezt nekem is el kell sajátítanom. 

Nem mondom, hogy nem reszketett a lábam, amikor a lépcsősor elé vezettek. Egészen ki kellett csavarnom a fejem, ha látni akartam a tetejét, olyam magasra építették. Nem szégyellem bevallani, hogy először egy kis segítséggel tudtam csak leküzdeni a tériszonyomat. Amikor azonban a tetején egy kicsit megpihentünk, jóleső érzés fogott el.

Megcsináltam – ujjongtam magamban, és a tekintetemmel Lupot kerestem, aki innen felülről megnyugtatóan kicsinynek tűnt. Vajon látta-e, hogy én is képes vagyok arra, amire ő? Lupo azonban természetesen rám se hederített. A gazdán csüggtek szolgálatkész szemei. 

A lépcsőzés után a palánk következett.

Első ránézésre leküzdhetetlennek tűnt ez az akadály, de néhány sikertelen próbálkozás után azt is kipipálhattam. Bevallom, bíztam benne, hogy azért a palankmászást nem fogják olyan komolyan venni a kutyavásáron, mert ez a versenyszám sem tartozott az erősségeim közé. 

Úgy éreztem, hogy már összerogyok a fáradságtól, de akkor még hátravoltak az ugróakadályok, és egy óriási gödör is, amit meg kellett másznom.

A nap végére már nem voltam olyan biztos benne, hogy tényleg ezt akarom, de választásom nem igen akadt, tennem kellett a dolgomat.

Hetekkel később, amikor már a gazdám megítélése szerint is elég jól teljesítettem a fegyelmező és az ügyességi feladatokon (na jó, sose várjatok egy terriertől olyan szintű fegyelmet, mint egy németjuhásztól) , végre testhezálló gyakorlatokat talált ki nekem. A plüssömet rejtette el nekem a legkülönfélébb helyekre, és pedig szófogadó, okos kutya módjára megtaláltam. Jó kis huzakodással zárult minden egyes rejtés, ezt imádtam az egészben a legjobban. 

Itt épp egy autóban sikerült megtalálnom a játékomat

Nagyon úgy tűnt, hogy ezzel végére is értünk a felkészítésnek, mert az eldugós játék után már csak a fenti feladatsorok ismétlődtek. Lélekben fel is készültem, hogy a kutyavásáron is kiálljam a próbát. 

Hogy miként zajlott a kutyavásár, a következő bejegyzésből megtudhatjátok. Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!

Az előző bejegyzésből megtudhattátok, hogy rendőri pályafutásom indulása finoman szólva nem mindennapi módon indult. Az, hogy egy kifutóba kerültem növendék rendőrkutyákkal, inkább csak a vakszerencsének, vagy a véletlennek volt köszönhető, noha egyesek a sors kezét, vagy az isteni gondviselést is láthatják benne. Én utóbbiban hiszek.  

Ki tudja milyen indokok játszottak közre, de nem volt sokáig maradásom az első kiképzőmnél, akiről az előző bejegyzésemben szóltam. Egyik nap egy szimpatikus fiatalemberrel találtam magam egy autóban, aki Dunakesziről Győrbe szállított az otthonába. Ott lakott ennek az embernek egy kicsiny lánykölyke is, aki ott folytatta a gyomrozásos szocializációmat, ahol a nagytestű fajtársaim Dunakeszin abbahagyták. Mindezek ellenére nagyon megszerettem őt, és az egész környezetet.

Sőt, egy idő múlva elfogott az a jóleső érzés, hogy talán ez a ház az én otthonom is, és hogy az a szimpatikus fiatalember, aki szintén kutyakiképző, a gazdám.

Ő akkor egy másik kutyával dolgozott, akit a méretei okán nem igazán tudtam a szívembe zárni. Lupo egy szürke-fekete németjuhász volt, a legnagyobb, akit valaha láttam. Hamar kiderült, hogy ez a megállapítás nemcsak testileg, de szellemileg is igaz. Persze ezt a gondolatot sokáig elutasítottam, és mindent megtettem, hogy a gazdám rám is annyira büszke legyen, de soha nem sikerült. Bármennyire is fájdalmas volt, Lupo korai halála után el kellett, hogy ismerjem, hogy fényévekkel jobb volt, mint amilyen én bármikor is leszek. Róla, és azokról a hőstettekről, amelyek méltóvá tették őt a rendőrség által adományozott „örökös rendőrkutya” cím viselésére, külön bejegyzésben fogok beszélni. 

No de térjünk vissza a gazdámhoz. Először csak azért csatlakoztam hozzá munkába menet, hogy ne unatkozzam otthon olyan sokat. Nem is unatkoztam, az már biztos. Nagy örömömre szolgált a mindennapi utazás a negyven kilós Lupo kutyájával, aki folyton lihegett és a nyálát a fejemre csorgatta. Na és mennyivel királyabb volt a hideg rendőrségi iroda padlóján feküdni, mint otthon a puha ágyban henteregni! Természetesen meg is tettem mindent, hogy reggelenként megpróbáljam elkerülni ezeket a megpróbáltatásokat, ezért a korábbi helyen elsajátított eldugós játék saját fejlesztésű verziójával halogattam az elkerülhetetlent.

Ebben a továbbfejlesztett változatban magamat dugtam el, bízva abban, hogy az ember sosem tudja kiszimatoni a rejtekhelyemet.

Kiszimatolni tényleg nem tudta, de sajnos azonban előbb utóbb mindig lelepleződtem. Az ember ugyanis nagyon könnyen tanul, és jól idomítható. Csak egyszer kellett az ágy alatt elbújnom, hogy következő alkalommal már automatikusan ott keressen először. Így aztán mindig újabb és újabb dugihelyek után kellett néznem, hogy emígyen fűszerezzem az indulás előtti perceket. A legzseniálisabb ötletemet alant osztom meg. Hiszitek vagy sem, el sem kellett bújnom, a kétlábú mégis tíz percen át keresett. Egyéni csúcs született. Te megtaláltál volna?    

Na de nem volt mint tenni, előbb-utóbb úgyis megtaláltak, és vittek. Időközben viszont egyre inkább bepillantást nyertem ebbe a világba, és egy idő múlva már azon kaptam magam, hogy szeretek bejárni a rendőrségre. A legjobban azt csíptem, hogy szabadon mozoghattam a kutyavezetők birodalmában, amely még a rendőrségen belül is egy külön kis zárt világ volt, saját udvarral. Nagyon élveztem, hogy kényem kedvem szerint jártam-keltem az épületben, hisz minden ajtó nyitva állt előttem.

Még az udvarba is bármikor kijárhattam. Itt álltak a betonozott aljú rendőrségi kennelek azon kutyák számára, akiknek volt szerencséjük nagyobbra nőni, mint az általam korábban említett mosómedvék. Na ők nem nagyon örültek nekem, amikor nap mint nap tiszteletemet tettem előttük, és egyenként elhelyeztem a névjegyem a rácsos ajtókon. Sztokikus nyugalommal hallgattam azt az éktelen acsargást meg vonyítást, amit azok miattam csaptak.

Ilyenkor tettem még két kört az udvarban, ügyelve arra, hogy minden bokor és fa megkapja a megfelelő jelölést, majd egy teátrálisan domináns kaparás után peckes léptekkel elsétáltam lelkemben azzal a boldog tudattal, hogy ma is leigáztam őket.

Egyetlen napot sem mulasztottam el, hogy ezt megtegyem.    

Az eldugós járékhoz is mind nagyobb kedvem támadt. Sokáig nem értettem, hogy miért olyan nagy szám, hogy a Lupo névre hallgató túlméretezett eb képes megtalálni a játékát, akárhová is rejti a gazda, de aztán rájöttem, hogy nem is kell ezt megértenem. Csak utána kell csinálnom, és kész. Ez két célt is szolgált egyszerre. Egyrészt meg tudtam mutatni a gazdámnak, hogy én is képes vagyok arra, amire a nagyok túlméretezettek, másrészt pedig amíg velem foglalkozott, addig sem volt láb alatt az a mammut. Sokszor annyira belemelegedtem az eldugós játékba, hogy abba se akartam hagyni. Szinte üldöztem vele a gazdit, meg otthon is mindenkit, aki csak fogékony volt erre. Mikor rájöttem, hogy a gazdám lánykölyke kapható a játékra, onnantól nem volt megállás. Már az is mindegy volt, hogy mit dugnak el nekem.

A plüssömről hamar átszoktam a használt zoknira, mert azokat megtalálni pofonegyszerű volt.

Folyamatosan hordtam hát a kölyöknek a szennyesládából a használt zoknikat, hogy rejtse el nekem (később már a frissen mosottal is működött). Amikor pedig megtaláltam, akkor nagy huzakodós játék következhetett. 

Ez ugyan itt nem lábtyű, hanem egy kiszuperált kesztyű, de hát ne legyünk finnyásak.

Azt mondjuk azóta sem értem, hogy miért ragaszkodott a gazdám ahhoz, hogy kaparással jelezzem a játékom helyét, de túlságosan sokat nem is gondolkoztam rajta. Hamar megtanultam, hogy hiába ugatok, vagy morgok, nem jó. Ezeknek cigánykereket is hányhattam a rejtekhely előtt, akkor sem kaptam meg a játékom. Csak a kaparás. Csak az hozta lázba a kétlábút.

Aztán egyszer csak megláttam a gazdám szemében azt a furcsa, jóleső csillogást, amit - ma már tudom - a büszkeség okozott. Onnantól kezdve célirányosan foglalkozott velem. Még nem sejthettem, hogy mi a célja a palánkmászásnak, a lépcsőzésnek, vagy hogy a sötétben botorkálunk a plüssömet keresve, de így utólag már tudom, hogy ez része volt annak a  szisztematikus felkészítési időszaknak, ami a rendőrségi válogatót, vagy ahogy ők mondják, a  kutyavásárt előzte meg.

Bizony, kutyavásárra készültünk, én meg a Gazda.

Merthogy az nem csak egyszer volt Budán, de a mai napig is rendszeresen megrendezik, hisz a rendőrség elsősorban ilyen módon jut előképzett kutyákhoz.

A kutyavásárokról, és az azt megelőző felkészítő időszakról a következő bejegyzésben fogok mesélni.

Tartsatok velem akkor is!

Nózi

Kövess engem Facebook-on is! Kattints ide!