Sajnos kis hazánkban egyre súlyosabb probléma a sintérre és a menhelyre kerülő kutyák számának növekedése. Átérzem a problémát, noha jómagam szerencsére sosem találkoztam közéjük. Éltem viszont egy olyan országban, ahol egyáltalán nincsenek sintéres kutyák. Nem, sajnos nem azért, mert minden kutyus szerető gazdival él, hanem egyszerűen azért, mert nincsenek sintértelepek (és menhelyek is csak rendkívül korlátozott számban). Az állam ugyanis egyelőre nem tartja feladatának, hogy támogassa a menhelyeket, vagy a kóborló ebeket összegyűjtse. Pontosabban utóbbit  csak akkor tartja feladatának, amikor bizonyos turisztikai szempontok kényszerítik rá, pl. egy foci EB. Kitaláltátok melyik ez az ország? Igen, ez Ukrajna, ahol az 2013-as foci EB kijevi programjai miatt százával gyilkolták le kóborló fajtársaimat az utcán. Még csak be sem gyűjtötték őket, a lövedékek saját kis vackukban találták el őket.

Én szerencsére nem a fővárosban, hanem egy csodálatos Fekete-tenger parti városban, Odesszában töltöttem el huzamosabb időt, mivel a szerkesztőmet a munka oda szólította. Ment vele az egész család. Nos Odesszát csak egy paraszthajszál választotta el attól, hogy szintén foci EB helyszín legyen, de szerencsére a Csernomorec Stadion nem készült el időre, így az ide tervezett ebmészárlás is elmaradt. Ennek pedig több okból is örülök. Egyrészt sok szenvedéstől kímélték meg az ebeket, másrészt szabadon tanulmányozhattam az ottani különleges kutyavilágot, amit most nektek is sok szeretettel mutatok be.

Nos azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Odesszában hemzsegnek a kóbor kutyák. 

életkép egy buszmegállóban

Kisebb falka az erdőnek is beillő parkban

 Bár ha jobban belegondolunk a szó jelentésébe, akkor nem mondhatjuk rájuk, hogy kóborolnak, hisz mindegyiküknek szigorúan behatárolt territóriuma van. Az orosz nyelv egyébként nem is kóbor kutyának hívja őket, hanem otthontalan kutyának (bezdomnij sabaka – khmmm hát igen, egy kis orosz is rám ragadt odakint)  

Az otthontalan ebek csodálatra méltóan jól megférnek a kétlábúhoz tartozó ebekkel, akik szintén szép számban gyarapítják a kutyalétszámot.

A kóbor példányok ugyanis soha, semmilyen körülmények között nem keresik nyakörves társaik társaságát, még akkor sem, hogyha utóbbiak póráz nélkül, szabadon szaladgálnak.

De ugyanez fordítva is igaz. Soha, egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy bármilyen kontaktust próbáltak volna létesíteni velünk, ami először egy kicsit furcsa volt. Olybá tűnt, mintha nem is láttak volna bennünket.  A két kaszt vegyülése tehát tabunak számított. Persze nem bántam én ezt, hisz ki tudja miféle betegségekkel, bélférgekkel és egyéb nyalánkságokkal kellett volna számolnom egy velük való hancúrozás után, hogy a bolhákat ne is említsem.

A lakásunk melletti óriási, inkább dzsungelnek számító Sevcsenkó Parkban például 3 kutyafalka is élt, falkánként 6-8 egyeddel. Ők is jól megvoltak egymással, kivéve amikor területharcokat vívtak. Ezek a négylábúak szigorú napirend szerint élték az életüket.

Már reggel elvonult ki-ki a saját koldulós placcára, de a falka többnyire ilyenkor is együtt maradt.

Az éjszaka aztán újra a parkban találta őket, ahol mindenki a saját vackában tért nyugovóra a fák alatt, vagy a romos, használaton kívüli épületekben.  Alább egy ilyen épület látható. Bemenni nem mertünk, hisz lehetséges, hogy egy egész falka várt volna ránk. Az épület egyébként a cári időkből származik.

A napközbeni placcleosztás egyébként  az ősi törvény szerint történt, miszerint

mindig az erősebb kutya b....ik

(elnézést a trágárságért).

A legjobb helynek kétség kívül a város egyetlen plázájának bejárata számított.

Itt mindig lepottyant egy-két falat a soppingoló tömegtől, melynek eredménye az alábbi képen látható. 

Szerencsés kóbor ebek a pláza előtt – kajára nem volt gondjuk

 A turistáktól hemzsegő tengerpart is előkelő helyek listájának elejét fogalta el. Voltak akik a homokos parton kéregettek (úgy tűnt, hogy ott minden strand kutyás strand :)

 

… és voltak, aki a  tengerpartra vezető köves úton strázsáltak, hiszen ez a hely tele volt éttermekkel, büfékocsikkal, jószívű kétlábúakkal.  Alábbi képen a falka négy tagja épp pihenget.

Mint látható, nem gyötri őket az éhség.

Az is előfordult, hogy az elhízás miatt eltunyult ebekből álló falka új kihívókra akadt, akik egy masszívabb verekedés után átvették a jó helyeket, így a dagadtak megverve odébálltak, és csak abban bízhattak, hogy zsírpárnáik még egy jó ideig elég tartalékot biztosítanak a túléléshez egy kevésbé forgalmas helyen is. Ott tartózkodásom alatt számos ilyesfajta területfoglalásra került sor.   

Fajtársaim azonban nem csak falkában tudták elképzelni az életüket.

A „szingliséget” választó egyedek benzinkutaknál, élelmiszerüzleteknél (különös tekintettel a hentesüzletekre ) és fagyisbódéknál vállaltak állandó őrző-védő szolgálatot néhány falatért cserébe. 

Ahogy telt múlt az idő, mi is lassan megismertük őket, hisz nap mint nap találkoztunk velük.

Az alábbi képen szereplő kutyust Jucusnak neveztük el. Délutánonként nem hiányozhatott kedvenc kanapéjáról. Ő egy közepesen jó helyet tudhatott magáénak.

A kanapét még évekkel korábban dobta ki egy kétlábú az utcára, hogy aztán hosszú időre Jucus vackává váljon. Jucus később két kölyköt is szült a fotelba, de csak a lánya maradt vele felnőttként, a fia a parki falkák egyikéhez csatlakozott. Jucus és a lánya a kép hátterében látható hentesüzlet kis patronáltjaként élte életét. 

Ez a fajta hozzáállás egyébként általános volt az emberek részéről. Nem űzték el a kutyákat a házak elől, vagy az üzleteik közeléből, hanem megpróbáltak gondoskodni róluk. Ezen a hozzáálláson persze lehet vitatkozni.

És akkor lássuk a hierarchia alján álló területeket.

Itt sajnos sokszor ínséges idők jártak a kutyákra.

Az alábbi fényképen az általunk Cookie-nak elnevezett kutyus látható. Ő nem volt olyan szerencsés, mint fenti társai, bár valaki még egy nyakörvvel is megajándékozta. Egy parkoló őrbódéja mellett szobrozott, és a folyton cserélődő őröktől próbált meg kunyerálni, több-kevesebb sikerrel. Amikor a parkolót felszámolták, Cookie eltűnt. Sokáig azt hittük, hogy valami végzetes történt vele, de aztán hosszú-hosszú hónapokkal később a város másik végén álló szupermarket parkolójában újra találkoztunk vele....és négy kölykével.  

A szupermarket környékén más kutyák is meghúzták magukat, egy pittbull forma eb pl. az üzlet mögötti romhalmaz alá kölykezett. 

Ez a kis szerencsétlen pedig már az anyja nélkül próbált megélni az utcákon. Szerencsére azért ételre nem volt gondja, mindig akadt valaki, aki vigyen neki. 

 Azt hiszem, zárszóként elmondhatjuk, hogy nehéz és küzdelmes élet vár az Odesszában született otthontalan ebekre, mégis van valami a létezésükben, ami miatt egyáltalán nem sajnálatra méltók. Szabadon élnek, és ha valamiben, akkor ebben minden bizonnyal szerencsésebbek, mint azok a magyar fajtársak, akik másfél méteres láncra kötve vannak fagyhalálra vagy hőgutára ítélve a sok „gondoskodó ember” közt.

Ez a bejegyzésem talán egy kicsit komorabb hangulatúra sikerült, mint szerettem volna, de ezzel együtt talán elgondolkoztatóra is egyben. A következő bejegyzésben még mindig maradunk Odesszánál. Egy húspiacra fogunk ellátogatni. És hogy ez hogy függ össze a kutyákkal? Maradjatok velem, és kiderül. 

A facebookon minden nap újdonságokkal várlak. Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/