Odessza történelméről, látnivalóiról, kultikus filmjeiről és művészetéről önálló blogot is lehetne indítani, de én most sokkal inkább azokra a furcsaságokra szeretnék hangsúlyt fektetni, amin magyar szemmel megütköztem/mosolyogtam/értetlenkedtem.
Odesszában jól megfér egymás mellett az ukrán öntudat és az orosz hagyományok, ezért az egész várost a két nemzet történelmének, tradícióinak és ünnepeinek furcsa egyvelege alkotja. Na de vajon melyik az első?
A város nyelve nem ukrán, hanem nagyrészt még mindig orosz, amely az állami iskolák tanítási nyelvét is uralja. Az ukránt egyfajta idegen nyelvként, heti néhány órában tanulják a gyerekek. A hazafias nevelés áthatja a mindennapokat is, az azonban, hogy melyik hazáról beszélünk (Ukrajna vagy Oroszország), néha nem teljesen egyértelmű. A hazafias zűrzavar a világháborúkhoz kötődő ünnepségeken csúcsosodik ki. Ilyenkor a vörös zászlók is kötelezően kikerülnek minden épület homlokzatára. A legnagyobb parádét természetesen május 9-én rendezik, hiszen a Vörös Hadsereg 1945-ben ezen a napon szabadította fel a náci uralom alól az országot. Talán vannak, akik még emlékeznek rá, hogy ezt az eseményt Magyarországon április 4-én ünnepeltük. Még fülembe cseng az úttörő nóta:
Április 4, kedves ünnepünk
Szép életet te hoztál nekünk
Zengjük a dal édes örömét
Mert e napon szabad lett a nép.
(Fel a kezekkel, akinek ez ismerős! )
Később Magyarországon árnyaltabbá vált a kép, és megoszlottak a vélemények arról, hogy vajon felszabadítás, vagy egy újabb megszállás köszöntött-e ránk. Nos, Odesszában teljes az egyetértés e tekintetben. Az ottaniak mind a mai napig a Vörös Hadsereg általi felszabadítást ünneplik május 9-én (Európában ez egységesen a béke napja), a felvonulók hada pedig bőszen lengeti a vörös zászlót. Sokan megspékelik a dolgot azzal is, hogy Sztálin vagy Lenin arcát ábrázoló lobogóval vonulnak a tömegben.
Senki sem szól nekik, hogy a Szovjetuniónak már konyec, és hogy a távárisok már hazamentek.
Sztálin itt egy motoron száguld, tengerész kadétok kísérik
A háborúnak, a katonaságnak, és főleg a veteránoknak mind a mai napig elképesztő kultusza van. A győzelem napi parádén az első sorban mennek díszegyenruhájukban a veterán katonák (akik nem tudnak járni, azokat kerekesszékben tolják), mögöttük tankok, katonai Uazok, oldalkocsis Uralok. Kissé bizarr szokás szerint ilyenkor az egészen kicsiny gyermekeknek is katonai egyenruhát készíttetnek a szabóval, amit egy kis játék-kalasnyikovval tesznek teljessé.
A kultusz fenntartásához erőteljesen hozzájárul az odesszai tengerészkadét-iskola, melynek növendékei napjában kétszer is feszesen végigmasíroznak a városon csinos egyenruhájukban. Mindig megfogadtam, hogy egyszer követem őket, hogy kiderítsem, hova mennek, de sosem nyílt rá alkalmam.
Felhívnám a figyelmet a lányok hajába kötelező jelleggel belebokrétázott, fürdőpamacsnak álcázott hajdíszre. Viselése alól a rövid haj sem jelent felmentést, ilyen esetekben a fürdőpamacsot az árpamerő sapka két oldalára kell applikálni.
A kadétok itt éppen egy ünnepségre menetelnek, de ugyanebben a szerkóban naponta kétszer átszelik a belvárost is.
Aztán persze katonai szobrok minden mennyiségben. Az egyik különösen „megtetszett” a többi szoborhoz képest is kihívóan giccses volta miatt, no meg persze azért, mert épp egy kutya kerül arany ötvözetbe. Ez a példány az odesszai határőrség tengerparti pihenőjét díszíti, ahol többször is volt szerencsém megfordulni.
A katonai kultusz természetes velejárói a fegyverek, melyeknek birtoklása nem is bonyolult. A zsibvásáron történt első látogatásom alkalmával még elhűlve néztem a földre terített pokrócról árult kalasnyikovokat és a hozzájuk tartozó éles lőszereket, később már alkudozni is mertem rájuk. (természetesen végül nem vettem meg, csak az árára voltam kíváncsi. 60 000 forintnak megfelelő hrivnyát kértek volna érte.) A katonai relikviáknak egyébként külön utcája van az itteni kirakodó vásárban, ahol mindenki kedvére válogathat a bronz Lenin szobrok, katonai kitüntetések és régi fotók, képeslapok között.
Lenti kép készítését nem mertem bevállalni premier plánban, ki tudja… Úgy tettem, mintha a kutyámat fotóztam volna.
Azt hiszem, talán sikerült ujjlenyomatot vennem Odesszáról, vagy legalábbis a mutató ujjáról. És bátran mondhatom, hogy ilyen cikornyás, zűrzavaros ujjlenyomatot még sosem láttam. Egyben azonban biztos vagyok. Az a mutatóujj mindig az első lesz, hogy rendületlenül előre mutatva kijelölje az egyenes utat a szerpentinen.
