A mostani bejegyzésemet Lupo emlékének szentelem. Aki olvasta a korábbi bejegyzéseket, tudhatja, hogy méretei miatt nem szívlelhettem őt, és folyton azon járt az agyam, hogy miként birtokolhatnám egyes egyedül a Gazda szeretetét. Halála után azonban el kellett, hogy ismerjem, remek kutya volt,  aki szolgálati ideje alatt elképesztőbbnél elképesztőbb kábítószer - rejtekhelyeket fedezett fel. Itt és most az egyik talán legmegdöbbentőbb történetet osztom meg. Tudom, hogy Lupo, ha élne, sokkal részletesebben és érzékletesebben tudná szemléltetni a szituációt, de úgy gondolom, hogy a megszerzett fényképes dokumentációk és az elbeszélések alapján talán nekem is sikerülhet rekonstruálnom a sikeres akciót. 

Már estére járt az idő, mikor a rendőrök megállították azt az autót. Drága járgánynak tűnt, belül bőrülésekkel, fedélzeti számítógéppel és rózsafabetétes műszerfallal. Természetesen nem véletlenül bökték ki az autót az egyenruhások, mégis úgy tettek, mintha csak általános közúti ellenőrzést hajtottak volna végre. Néha ebben a szakmában is színészkedni kell. Persze a megállított férfi hamarabb rájöhetett volna az ellenőrzés valódi okára, ha megpillantotta volna azt a fekete-szürke német juhászkutyát, aki ’POLICE’ feliratú hámjában türelmesen várakozott gazdája lábánál. Ők ketten csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy lecsapjanak. Amikor kollégái intettek nekik, Lupo türelme hirtelen eszeveszett izgatottságba és munkavágyba csapott át. Mindig így volt ez, amikor együtt dolgoztak.  A feltartóztatott férfi azonban láthatóan meghökkent, amikor Lupo birtokba vette az autót. 

- Mit képzelnek, kérem? Mi ez az egész? – kérte számon az intézkedést a férfi.

- Rutinellenőrzés, kérem, ne akadályozza a rendőri intézkedést – válaszolt neki az egyik egyenruhás.

Ekkorra Lupo már végzett az első ülések vizsgálatával, körbeszimatolta a kesztyűtartó környékét és a kárpitot is. Itt ugyan semmi gyanúsat nem talál, mégis kitartóan folytatta tovább a keresést, hiszen a drog szaga mégiscsak jelen volt a levegőben. Lupo a hátsó ülésre ugrott, ott folytatta a kutakodást. A célszag mintha az ülés alól szivárgott volna, de olyan gyenge volt, hogy Lupo hosszan szimatolt, mielőtt kaparni kezdte volna a kárpitot. Akkor azonban olyan hevesen jelzett, hogy a bőrkárpit két helyen is kihasadt.

Az egyértelmű jelzés miatt a rendőrök a hátsó ülést ott helyben, az út szélén kiszerelték. Persze a kocsija mellett ácsorgó sofőr nem nézte ezt túl jó szemmel. Folyamatosan megjegyzéseket tett, hogy a rendőröknek nincs ehhez joguk, meg hogy a kutya kaparása tönkretette a bőrülést, amit majd a rendőrségnek kell megfizetni. Magabiztossága akkor csapott át igazi fenyegetőzésbe, amikor kiderült, hogy nincs semmi az ülés alatt. Hiába szedték ki a rendőrök az ülést, hiába rángatták fel az autó szőnyegét, és hiába csavarozták szét még a kárpitot is, semmi sem volt ott. Az ellenőrzés alá vont férfi karba tett kézzel, gúnyos arccal nézett rájuk.

  • - Panaszt teszek – jelentette be nemes egyszerűséggel. – A rendőrség megállítja az autómat, feltartóztat, és minden indok nélkül kábítószert keres nálam. Ez tűrhetetlen. Tönkretették a 20 milliós autómat, amiért önök a felelősek és meg is fizettetem magukkal a kárt az utolsó forintig! – hadonászott indulatosan a sofőr.

 A rendőrök tehetetlenül bámultak egymásra. Semmit sem értettek, hiszen a kutya jelzése mellett a felderítési információ is arról szólt, hogy az autóban nagy mennyiségű kábítószert rejtettek el.

- Vigyük be a kapitányságra az autót – javasolta Lupo gazdája. -  Ha kell, csavarjaira bontom a kocsit, hogy megtaláljam a cuccot, de ehhez több szerszám kell. Sőt, lehet, hogy egy autószerelő is. 

A rendőrkapitányság szinte üres volt már azon az éjszakai órán, mikor nekiláttak, hogy az autót még jobban szemügyre vegyék. Mindenki a fejét vakarta, hiszen már a csupasz fémig lebontották a járgányt, mégsem találtak semmit. Ha ez így marad, akkor jelentős kártérítésre számíthatnak. A hátsó ülés alatt csak az üzemanyag- tartály szivattyújának műanyag fedele volt az egyetlen, ami még mozdítható volt. 

Egy csavarhúzóval megszabadították a fedelet a rögzítéstől, amely alatt elektromos vezetékek kesze-kusza hálóját találták. 

Az egyik egyenruhás ekkor közbeszólt.

 - Szerintem rossz nyomon járunk – legyintett. - Ismerem ezt a típust, a szivattyú közvetlenül a benzintartályhoz csatlakozik, alatta nincs semmi más, csak a benzin. Kötve hiszem, hogy ott rejtettek volna el bármit is – vonogatta a vállát, majd cinikusan megjegyezte. – Eléggé abszurdnak tűnik, hogy a benzin átható szaga mellett a kutya megérezze a drogot. Esküszöm, ha mégis neki van igaza, akkor nyomok egy cuppanós csókot a pofájára.

 - Akkor kezdheted is – válaszolta a Gazda a benzinben matatva. Néhány másodperc múlva felemelte a kezét, és felmutatta a zsákmányt, egy fél literes műanyag palackot telis tele tablettával, melyet még egy követett. Gumikesztyűit a benzin jócskán megtépázta. 

A műanyag palackok egyenként ezer ecstasi tablettát rejtettek. A sofőr ekkorra már cseppet sem tűnt magabiztosnak, de főleg akkor esett kétségbe, amikor a kezén kattant a bilincs. Késő bánat.

Ennyi lett volna Lupo története. Arról nem szól a fáma, hogy miként sült el a beígért csók, de mivel Lupo is elég nehezen viselte, hogyha idegenek tutulgatják, ezért gyanítom, hogy végül nem történt meg. Szakmai körökben azonban máig emlegetik ezt az esetet, amikor arra a kérdésre keresik a választ, hogy vajon meddig terjed a kutya szaglóérzékenysége.

Miként lehetséges az, hogy egy keresőkutya képes a benzinben úszó, műanyagpalackba rejtett tablettát kiszimatolni a fém padozaton, szőnyegen és ülésen keresztül is. 

Hát nem egy csodálatra méltó eb volt az én szolgálati társam? Ez az eset csak egy volt a több száz eredményes akciójából, amelyet rövidke élete megengedett számára, de azt hiszem, hogy az „örökös rendőrkutya” cím birtokosaként méltón viszi tovább Kántor dicsőséges örökségét. 


Kántoron kívül egyedül Lupo az "örökös rendőrkutya cím birtokosa"