Nózi évértékelése, avagy a dolgok, melyekbe idén beleugattam

A 2016-os év csakis jobb lehetett, mint az azt megelőző. Legalábbis miután meghoztam magamban azt a döntést, hogy a nyugdíjaztatásom okán nem fogok mély depresszióba esni. Úgy éreztem, muszáj új elfoglaltság után néznem, különben olyan leszek, mint a szűk ketrecbe zárt medve, aki üveges tekintettel ingatja a fejét a rács előtt. Először azt hittem, minden bajomra gyógyír lehet, hogyha a tanult szakmámmal, a kábítószer kereséssel kapcsolatos szép emlékeket és sikereket olyan mélyen elásom, mint a tavalyi velőscsontot az udvarban, amit azóta sem találok. 

Nem használt. A gondolataim nem engedelmeskedtek nekem, és folyton rám támadtak.  Kutyául éreztem magam. Aztán elhatározásra jutottam. Az életnek mennie kell tovább. Hisz ahogy a művelt kétlábúak is mondják, a kutya ugat, a karaván halad. Ekkor kezdtem írni a memoáromat. Megnyugtattak a kimondott és leírt szavak. Újra dolgoztam, igaz, csak fejben. Átéltem mindazt, ami rendőrkutyaként megadatott.  Azt, ahogy a rendőrséghez fújt a szeszélyes keleti szél, azt, ahogy a Gazdához kerültem, a kiképzésemet, a kutyavásárt, a drogsulit, az első éles bevetésemet, és a többi, emlékezetes esetet a marihuána ültetvényen, a kávéházban, vagy a börtönben

Az írással kapcsolatos sikerek hamar jöttek. Januárban indítottam útjára a blogomat, februárban már az Origó bloggerversenyének győztese lettem „közélet” kategóriában. Ehhez persze Ti is kellettetek. Ti, akik rendszeres és lelkes olvasói voltatok a Szerdai Szimat névre keresztelt heti magazinomnak, és folyamatosan bíztattatok nemcsak a blogon, de Nózi facebook oldalán is, ami időközben közel 3000 fősre duzzadt. A Szerdai Szimat sajnos egyéb teendők miatt egyelőre szünetel, de már vannak terveim az újjáélesztésével kapcsolatban Erről azonban később. 

Az év során a Nózi Hadtest is megerősödött. Januárban még csak Arcsival, az óriás uszkárral láttunk el rendszeres őrjáratot a kerítésünk mentén, de ahogy múltak a hetek, hónapok, újabb és újabb tagok jelentkeztek nálam ideiglenes, vagy állandó szolgálatra. Megismerhettétek Dobbyt, aki kétszer is vendégeskedett nálam. Az ő története nagyon furcsán alakult. Először segítettem neki megtalálni a gazdáit, utána pedig segítettem neki, hogy elkerülhessen a gazdáitól. Itt is köszönöm az Állat és Ember Állatvédelmi Egyesületnek, hogy Dobbyt pártfogásába vette, és nem hagyta meghalni. Na és ne feledkezzünk meg a nyávogó osztagról. Igen, igen, az év végére teljesen elmacskásodtam. Júniusban két,  csaknem újszülött cica került a kertünkbe rejtélyes körülmények között, és minden igyekezetem ellenére csak az egyiküket sikerült örökbe adnom. Füstös közlegény maradt, és egyelőre úgy tűnik, hogy a fáról mentett félszemű regrutát, Rémszem Mordont is még egy ideig a kiképzésem alatt tartom. Köszönet az Árva Lelkek Gödöllői Állatvédő Egyesületnek, hogy segítenek Rémszemnek szerető családot találni, és támogatják a gyógykezelését. 

Mindeközben sokatoknál szinte családtag lettem. Minden nap beszámoltam az örömeimről, a bánataimról, ti pedig minden nap együtt örültetek velem, vagy együttérzően vigasztaltatok.  Igyekeztem megosztani minden számomra fontos eseményt, bejelentkeztem a nyaralásomról a fonyódi kutyastrandon, és az „őszülésem” alkalmával is, Sároraljaújhelyről.  

A média is megemlékezett rólam az év során, teleugattam történeteimmel és terveimmel a Zsaru magazint, a Nők Lapja online magazint, az Rtl Klubot, és a Kutya magazint is. 

A legfontosabbat pedig a végére hagytam. Hosszas előkészítés és szakmai munka után decemberben megjelent a Könyvmolyképző Kiadó által jegyzett „Nózi nyomoz” mesesorozat első része, az Ékszerrablók nyomában. A történetekben végre azzá válhattam, ami mindig is szerettem volna lenni: igazi nyomozókutya. Olyan, aki éles eszével, kitartásával és állhatatosságával komoly bűnügyeket old meg…az elejétől a végéig.  A valóságban egy rendőrkutya sosem élvezheti igazán munkájának gyümölcsét, hisz csak egy keskeny szeletét látja a nyomozásnak, a könyvben azonban végre mindent megmutathattam …az elejétől a végéig. Talán még a felnőttek is élvezhetik ezeket a történeteket, hisz jó néhányan meg is tiszteltek a jelenlétükkel a könyvbemutató alkalmával. A könyv mostanra már minden könyvesboltban kapható, vagy megrendelhető bookline-on, vagy a kiadó webboltjában.

A jövőbeni célokról csak lelkes csaholással  tudok beszélni.  Az írásba belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, így remélem, hogy a mesesorozat további részei a 2017-es évben megjelenhetnek. Terveim között szerepel a Szerdai Szimat újjáélesztése is, amelyben híres emberek négylábúiról emlékezem majd meg, és persze nem maradnak el a napi posztok sem, melyekben boldogan osztom meg veletek a mindennapjaimat.

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK! 

Tartsatok velem 2017-ben is!

Kövess engem facebookon is! 

0 Tovább

Nózi álma

Álom volt, vagy valóság? Tulajdonképpen mindegy. Csak az a fontos, hogy hiszek benne. Hiszek a lélek halhatatlanságában. Ez a hit pedig a halottak napja közeledtével nagyon fontos.

Fogadjátok hát szeretettel ezt a mesét, melyben ezúttal nem a rablók, hanem saját magam után nyomozok. Azt hiszem, hogy ezt az aktát is sikeresen zártam. 

Az illusztrációt Maszlay Lajos készítette.

A mese pdf formátumban is letölthető itt: http://cel-eb.reblog.hu/files/Nozi_alma.pdf

kövess engem facebookon is: https://www.facebook.com/nozinaploja/

Kántor Kata

Nózi álma

A hosszú nap után Nózi átadta magát az Illaberek hangulatának. Barátjára, Jessicára várt, de közben gyakran behunyta a szemét, és mélyen magába szippantotta a pillanatot. Május vibrált levegőben, a tisztás gyepe csak úgy ontotta magából az orrcsiklandó illatokat. Vakond túrta föld szaga, kesernyés kutyatej és édes akác versengett a nagy illat-zsibongásban, a gyenge szellő pedig keringette, forgatta őket a réten. Nózi nagyot prüszkölt, mikor a szemtelen szél a nyárfa repülő virágát az orra hegyére ültette, és bosszúsan körbenézett.

Nem messze tőle a gazdája egy másik kétlábúval beszélgetett, aki időnként megpaskolgatta a lábai mellett őrködő, oroszlánszerű kutyáját. 

Nózi tekintete elidőzött a kutya hosszan kilógó, lila nyelvén és vörös bundáján, amikor egy izgatott csaholás kizökkentette a merengéséből. 

 – Ebek Ura! Ő is itt van! Nózi, bújtass el!  

 Nózi megfordult. Jessica, a kis csivava toporgott türelmetlenül vele szemben, és Nózi mögé rejtőzve igyekezett elkerülni, hogy az oroszlánkutya meglássa őt. 

– Miért? Ki ez? – értetlenkedett Nózi.

 – Ez Csin-Csin, a lila nyelvű bamba oroszlán – hadarta Jessica. – Nemrég költöztek ide, és folyton üldöz a szerelmével – nyafogott.

e már késő volt. Az idegen kutya pillanatokkal később már ott lihegett mellettük.

 – Szia Jessica! – köszönt Csin-Csin, mintha Nózi nem is lett volna jelen.  

 – Szia – fogadta a köszönést közömbös hangon a csivavalány, majd esdeklő tekintettel Nózira nézett.

Éppen ekkor egy tigriscsíkos macska bukkant fel nem messze tőlük, és puha léptekkel a tisztást övező erdő felé tartott. Nózi azonnal észrevette, sőt egy pillanatig meg volt győződve arról, hogy a macska egyenesen ránézett. Nem tudta, hogy miért, de kirázta a hideg azoktól a nagy, zafírkék szemektől. Talán pont ez adta az ötletet, hogy miként szabadíthatná meg barátját a kéretlen udvarlótól.

–  Csin-Csin! Nézd azt a macskát! Jessica biztosan örülne neki! – bökött a csíkos bundájú felé. Az oroszlánkutya gondolkodás nélkül utána iramodott.

Jessica döbbent szemeket meresztett.

– Nózi! Hogy tehetted ezt? – toppantott vékonyka lábaival. – Még megöli nekem azt a szerencsétlent!

– Ugyan már! – válaszolt magabiztosan Nózi. – Csak nem képzeled, hogy ez a lomha kutya képes elfogni őt? Az a macska már rég egy fa tetején csücsül, és a mancsait tisztogatja.     

Néhány másodperccel később azonban Csin-Csin büszke tartással tért vissza, fogai között a keservesen nyávogó zsákmánnyal. Letette Jessica lábai elé, majd mellső pracliját a cica hátára rakta, nehogy megszökjön. A rémült állat füleit lelapítva, tágra nyílt pupillákkal sunyított, várva a megváltó halált hozó harapást.

Nózi elképedve vette tudomásul, hogy a taktikája ezúttal megbukott. Lázasan gondolkodott, miként menthetné meg Csin-Csin prédáját a biztos haláltól. A másodperc tört része alatt döntenie kellett.

– Csin-Csin! – kiáltott izgatottan Nózi, és az erdő felé pillantott. – Ott egy másik is, ne hagyd megszökni! Én addig vigyázok erre.

A kutya lelkes együgyűséggel teljesítette a kérést. Mire eltűnt a fák közt, a macska is egérutat nyert, és elinalt a másik irányba.

Jessica rosszallóan csóválta a fejét. 

Aznap éjjel Nózi különös álmot látott.   

 Álmában kecses, hosszú lábakon lépkedett a palotában, és a medence felé tartott. A fehér márványoszlopokkal díszített tágas csarnok közepén ugyanis egy kék mozaikkockákkal kirakott, nagy medence állt. Kristálytiszta vízzel volt megtöltve, így jól kivehető volt az alján a színes mozaikkép. Ré Napistent ábrázolta, ahogy sólymot formázó fején a Napkorongot tartja. Kleopátra imádta, de még inkább rettegte őt, a Napistent. Sokszor mutatott be áldozatot a részére, könyörögve neki, hogy sugaraival ne tegye tönkre a vetést.

 A Napisten ma sem kegyelmezett, a hőség szinte tapintható volt, ezért a gyönyörű rabnők megállás nélkül legyezték a fáraót hatalmas, vízi jácintból font díszes legyezőikkel. Kleopátra az aranytrónusán ült, és épp törvénykezett. A palota csarnokában visszhangoztak a szavai, amit ötven írnok igyekezett szó szerint lejegyezni. A papiruszok sercegése, mint ezer sáska susogása, betöltötte a palotát. Kleopátra, miközben beszélt, jobb kezét kinyújtva simogatta Maut, a macskáját, aki méltóságteljesen ült a trónszék melletti bársonypamlagon. Nyakában egy kicsiny, aranyból készített talizmán-szobrocska függött, ami Básztet macskaistennőt formázta nagy, zafírkék színű szemekkel. 

 A törvénykezés végeztével az írnokok elhagyták a palotát, Kleopátra pedig nagyot sóhajtva a rabnőihez fordult.– Hol van Kairó? Kerítsétek elő, és hozzátok ide! Remélem, kapott ma már enni!

 Nózi épp a hűs vizű medencében készült megmártózni, amikor kecses női kezek megragadták drágakővel kirakott nyakörvét, és gyengéden noszogatva próbálták elhúzni onnan.

 – Kairó, nem szabad belemenned a medencébe, tudod jól, hogy Kleopátra megtiltotta! – korholták szelíden, de ő füle botját sem mozgatta erre, inkább lefeküdt a medence szélére.

 Most már ketten igyekeztek felállásra bírni, sikertelenül. Nózi ugyanis álmában sokkal nagyobb, és vékony alkata ellenére sokkal erősebb volt. Nem lehetett olyan egyszerűen ölbe kapni, mint egy yorkshire terriert. Ahogy a medence kristálytiszta vizében megpillantotta magát, egy királyi barna szempár nézett vissza. Hosszúkás feje akár az agaraké, felálló, kecses fülekkel. Szakasztott úgy nézett ki, mint a trónus márványlépcsői alján nemes testtartással fekvő egyiptomi fáraókutya szobra.

 – Kérlek, Kairó, állj fel, mennünk kell, Kleopátra vár! – folytatták a rabnők az unszolást. Nagyon óvatosnak kellett lenniük, hiszen sem hangos szóval, sem erőszakkal nem vihették őt a fáraó elé. Ez ugyanis az uralkodó kedvenc kutyája elleni legnagyobb sértésnek számított. 

 Kairó megkegyelmezett nekik. Úrnője nevének említésére felállt, és méltóságteljes léptekkel elindult a lépcsőkön a trónszék irányába.

 – Kairó, kedves kiskutyám, gyere ide! – hívogatta negédes szavakkal Kleopátra.

A kutya elfoglalta helyét a trónszék bal oldalán, de a bársonypárnák és a súlyos szőnyegek helyett a csupasz kőre telepedett, így enyhítve a hőséget. 

– Mau és Kairó – sóhajtott Kleopátra, kezét jobbról és balról kedvenc állatain pihentetve, – Ha ti nem lennétek, az én életem unalmas és boldogtalan lenne. Apropó boldogság – tapsikolt kecses kezeivel. – Azt hiszem épp itt az ideje, hogy egy kis ünnepséget rendezzünk Básztet istennő tiszteletére, amire természetesen őt magát is meghívjuk egy szeánsz keretében. Megidézzük őt, hogy lényével újra boldogságot hozzon egész egyiptomi népemnek – jelentette be áhítatos arccal.

Mau és Kairó, a két isteni állat egymásra nézett. Tudták jól, hogy mit jelent ez számukra.

Básztet, Básztet, Básztet... – visszhangzott a név a csarnokban, majd a hang egyre erősebb lett, mígnem már ott dobolt Nózi fülében. Zihálva ébredt az álomból, és percekig tartott, míg felfogta, hogy már nem a palota hűs márványán fekszik. Hihetetlenül valóságosnak tűnt minden, mintha saját emlékei elevenedtek volna meg. 

Másnap Nózi mindent elmesélt Jessicának, aki elképedve hallgatta a történetet.
– Juj de izgalmas! – csaholta. – Én is szeretnék ilyet álmodni!
– A Gazdám lánya épp most tanul Kleopátráról, aki Egyiptomban uralkodott. Szerintem azért álmodtam ilyen furcsát – tűnődött Nózi. – Azt is hallottam, hogy az egyiptomiak több istenséget is tiszteltek, és állatfejjel ábrázolták őket. Álmomban láttam a kutyafejű Anubiszt, aki a holtak oltalmazója, és az egyiptomi istenek királyát is, a sólyomfejű Ré istent, aki fején a Napkorongot tartja.
– És ki az a Básztet, akit annyira hiányolnak?
– Talán ma kiderül – válaszolta titokzatoskodva Nózi.

Nózi alig várta este, hogy elaludjon. Ahogy remélte, álmában ismét a palotában találta magát, a medence szélén feküdt Mau mellett. A medence ezúttal nem vízzel volt tele, hanem szamártejjel. Kairó imádta a szamártej illatát, és amíg gazdája fürdőzött, addig ő bele-belelafatyolt abba. Amikor Kleopátra ilyen fürdőt vett, az mindig jelentett valamit. A különleges események előtt a fáraó minden szépségpraktikát bevetett, hogy ő legyen a társaság legszebb asszonya. A szamártej bársonyossá varázsolta amúgy is hibátlan bőrét, hosszú, ébenfekete haját illatossá és fényessé tette a mirhabalzsam, a különféle olajok pedig jót tettek testnek és léleknek egyaránt. Mikor kilépett a medencéből, három csodaszép rabnő szaladt hozzá, hogy testét felmelegített lepedőkbe csavarják, mielőtt felveszi az aranyszálakkal átszőtt ünnepi ruháját.


– Nefertiti! – szólt legkedvesebb rabnőjének Kleopátra. – Kérlek, gondoskodj róla, hogy a ma esti szeánszra Mau és Kairó felkészülten érkezzenek! Fontos dolguk lesz – rendelkezett.
Kairó bízott benne, hogy ez a gondoskodás azt jelenti, hogy ő is megmártózhat a szamártejben, de csalódnia kellett.


Az esti szeánszra a palota különtermében került sor, amelyet erre az eseményre csodásan feldíszítettek. Száznál is több gyertya és fáklya biztosította a nappali világosságot odabent. A padlót mindenütt súlyos szőnyegek borították, rajtuk bársony pamlagok terpeszkedtek. Kleopátra kényelmes heverője a többiek fölé emelkedve, a terem közepén állt. Mau és Kairó a lábánál ült, és a megfelelő pillanatra várt. A szoba levegője lassan megtelt a nehéz tömjén illatával. A rabnők még javában hordták be a gyümölcsökkel és édességekkel bőségesen megrakott tálcákat, amikor Kleopátra hangja megtörte a zsivajt.
– Elég a locsogásból! – szólt, majd lelépett a pamlagról. – Koncentrálnom kell. Nemsokára feljön a Hold. Közeleg az idő, mikor Básztet istennőt megidézzük.
A vendégek elhalkultak, és izgatottan néztek a fáraóra, aki sokáig csak mozdulatlanul állt becsukott szemmel, miközben arcán csodás táncot jártak a fáklyák árnyai.

Aztán elkezdődött.

– Kairó és Mau! Ti, akik Anubisz és Básztet földi helytartói vagytok, segítsetek! – kiáltotta felemelt kézzel, miközben négy rabszolga egy hordozható pamlagon magasba emelte a két isteni állatot úgy, hogy azok feje a királynőével került egy magasságba. Kleopátra áhítatos arccal folytatta az imát. Szavai túlvilági moraj kíséretében verődtek vissza a terem kőfalairól.


– Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön! – mondta, majd Kairó és Mau feje köré egy hosszú aranyláncot font, amin egy bogarat formázó amulett hintázott.


Nagyon közel kellett hajolniuk, hogy mindkettőjük feje a láncon belül legyen, máskülönben az isteni kör megszakad.
A vendégek lélegzetvisszafojtva figyeltek, de semmi nem történt. Kleopátra hangosan ismételni kezdte az imát. Hirtelen több fáklya fénye is kihunyt.


– Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön!


Fojtogató lett a füst az fáraó körül. Kairó kezdte szűknek érezni a láncot, ezért kihúzta a fejét belőle. Mire a füst eloszlott, Kairó egy furcsa alakot pillantott meg ott, ahol az előbb még Mau ült. Az alak lebegve szállt le a hordozható díványról. Sokszor látta már a különös lényt, mégis mindig megcsodálta. A macskafejű nő szemei úgy ragyogtak, mint a Mau nyakában lógó talizmán zafírszemei. Mindenki leborult, és ez alól Kleopátra sem volt kivétel. Mire újra felültek, az istennő emberi arcot öltött. Puha macskaléptekkel kisuhant az ajtón, hosszú, fekete haja csak úgy úszott utána.
BÁSZTET, BÁSZTET! – visszhangzott mindenhonnan, mire Nózi felriadt álmából. Ismét olyannyira valóságosnak tűnt minden, hogy körülnézett, nem látja-e valahol magát a megtestesült istennőt.

Másnap Jessica tátott szájjal hallgatta az álmot.
– Mi az a szkarabeusz? – kíváncsiskodott.
Nózi elmerengett egy kicsit, mielőbb válaszolt.
– A szkarabeusz….. nos a szkarabeusz ganajtúró bogarat jelent.
– Micsoda? – húzta fel az orrát fintorogva Jessica. – Az lehetetlen! Hogy jön egyáltalán egy ilyen undorító bogár ehhez a történethez?
Nózi megrázta magát, mintha újra egy álomból ébredt volna.
– A szkarabeusz az egyiptomiak legszentebb állata, az örök újjászületés szimbóluma – bólogatott tűnődve. Most már igazán kíváncsi volt a történet végére.

Az álom nem maradt el, ám ezúttal a helyszín nem a palota volt, és ő sem változott át Kairóvá. Álmában először mindent betöltött a zafírkék színű fény. Mintha fürdött volna benne, mindent beborított. Aztán a fény hirtelen távolodni kezdett, és egy szem alakját öltötte. Mintha valakivel közvetlen közelről nézne farkasszemet. Ezeket a szemeket látta már. Ugyanígy ragyogott a Mau nyakában lógó talizmánszobrocska szeme, és a megtestesült Básztet istennő tekintete is. A zafírkék szempár újra távolodni kezdett, és már tisztán kivehető volt az istennő macskafeje. Beszélni kezdett hozzá.


– Nózi! Én Básztet istennő vagyok, a vidámság és a jóság istene. Segíts nekem, kérlek!
Nózi csak másodpercek múlva válaszolt. Önmagát is meglepte saját dadogása.
– Mi-mi-miben tudnék én segíteni neked?

– Láttad a tegnapi álmodban. Én időről időre testet öltök egy macska segítségével – kezdett bele az istennő. – Akkor, és ott jelenek meg, ahol az emberek már elvesztették hitüket a jóban, és mindent beborít a bánat köde. Én vidámságot hozok az emberek életébe, a vidámság pedig jobbá teszi őket – magyarázta. – Úgy látom, hogy itt és most nagy szükség van rám, ezért is nem véletlen, hogy TE, Nózi, ide születtél, ebbe az országba. Együtt segítségére lehetünk az itteni embereknek.
– Hogy érted ezt?
– Nózi! Ha még nem találtad volna ki, akkor most elmondom, hogy te Kairó reinkarnációja vagy. Kairó lelke benned él. Tudd meg, hogy azzal a macskával együtt, akiben most Mau szelleme él, képesek vagytok engem életre kelteni. Pontosan úgy, ahogyan azt a tegnapi álmodban láttad. Mau leszármazottja megpróbálta már felvenni veled a kapcsolatot. Ő volt az a macska, akit néhány nappal ezelőtt megmentettél. Kérlek, keresd meg őt, és segítsetek nekem, hogy újra testet ölthessek! Nála van a szent szkarabeusz!! SEGÍTSETEK NEKEM!! SEGÍTSETEK NEKEM!! SEGÍTSETEK NEKEM!! – visszhangzott mindenütt, majd az istennő alakja hirtelen messze suhant, mintha egy gyorsvonat viharzott volna el vele. A szemei még sokáig világítottak a messzeségből.

 – Reinkarnáció? Mit jelent az, hogy te vagy Kairó reinkarnációja? – kérdezte a beszámoló után Jessica.
– A reinkarnáció az maga az újjászületés – válaszolt Nózi elgondolkodva. – Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a test halálával a lélek nem pusztul el, hanem tovább vándorol, és egy új testben születik újjá, hogy tovább teljesíthesse földi küldetését. Ezt hívják lélekvándorlásnak.
Jessica megborzongott, majd cérnavékony hangon megszólalt.
– Akkor most mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz? – válaszolt nyugodt hangon Nózi, majd a Tisztást körbeölelő erdő felé indult. – Természetesen segítek a nagy macskaistennőnek. Velem tarthatsz, ha szeretnéd.
– Várj Nózi! – szaladt utána Jessi. – Hogy akarod elkezdeni? És ha nem jut eszedbe az imádság? Én már nem emlékszem rá. „Kérlek, ó te Anubis, és te szent hogyishívnak, ..”
Nózi nem törődött vele. Orrát a földnek szegezte, és koncentrált. A szagok erdejében igyekezett kiválasztani azt az egyetlen egyet, amit keresett.
– Hol álltunk akkor? – szegezte a kérdést Jessicának.
– Mikor? – vakkantotta Jessica zavarodottan.
– Amikor Csin-Csin a macskát a földre szorította. Meg kell találnunk azt a helyet.


A választ azonban nem várta meg. Nekiiramodott, és a Tisztáson átvágva megállt egy ponton. Még egyszer körülnézett, mielőtt szimatolni kezdett. Szerencsére napok óta nem esett az eső, a szagfoszlányokat itt is, ott is fel tudta csipegetni. Lassan, de biztosan haladt előre, befelé a sűrű erdőbe. Erősen összpontosított, fel sem tűnt neki, hogy Jessica már nem követte őt. Egyszer csak villant valami az erdőben. A színe olyan ismerős volt. Zafírkék volt. Nózi egy pillanatra szabályszerűen kővé dermedt. Tudta, mit kell tennie. Szinte hipnotizálva lépkedett a fény irányába.

 – Szervusz, Kairó! Hát újra együtt vagyunk – szólalt meg Mau. A nyakában függő talizmánszobrocska szeme szinte vakított. – Tudod, még sosem volt olyan nehéz dolgom az évezredek folyamán, mint most. Alig találtam rád ebben a kis országban, aztán meg majdnem megevett egy oroszlán – morgolódott.


– Az nem oroszlán volt – mosolygott Kairó –, csak egy méretes kutya. Különben meg örülj neki, hogy ezúttal is megmentettem az irhádat! Hányadszor is húztalak ki a bajból, Mau? Csak az utóbbi ötszáz évben legalább tízszer. A kilenc életed már elfogyott volna, ha én nem vagyok!


– Jól van, csak ne vágj fel ezzel annyira! Básztet akkor is az én testemet használja, hogy testet öltsön, és nem a tiédet – vágott vissza. – Inkább készüljünk fel a fogadására, mindjárt feljön a Hold!
Mau nyakában megcsillant a szent szkarabeuszt tartó lánc. Kairó tudta a dolgát, ő is bebújt a láncba, hogy az mindkettőjük nyakát átfonja. Mikor feljött a Hold, együtt kezdtek az imába.


„Hozzád imádkozom, Anubis, aki a feltámadás istene vagy, és kérlek téged Szent Szkarabeusz! Könyörgöm, engedd meg a nagy Básztet istennőnek, hogy Mauban testet öltsön!”


Egy villanás, és a füst mindent beborított.

Nózi felébredt. Eltűnt az erdő, eltűnt Mau, és ő a szobában feküdt, a saját kutyakosarában.


– Hát mégiscsak álom volt az egész? – sóhajtott. – Nincs Kairó és nem támadt fel Básztet istennő – rázta meg magát, és csalódottan visszatette a fejét a párnájára. Abban a pillanatban azonban fel is kapta onnan. Alig hitt a szemének, amikor megpillantotta a fekhelyén a macskafejű szobrocskát zafírkék szemekkel.


Másnap – hiába unszolta Jessica – nem mesélt semmit arról, hogy mi történt előző este az erdőben. Nem kell a barátoknak mindenről tudni.


Ahogy ott álltak, és beszélgettek, egy nő suhant át az Illaberek tisztásán. Hosszú fekete hajáról és zafírkék szemeiről Nózi rögtön felismerte. Azt is látta, hogy amerre a nő lépked, ott az emberek mosolyogni kezdenek, mintha boldogság és vidámság költözne a szívükbe. Csak remélni tudta, hogy sokáig itt marad, ebben az országban.

0 Tovább

Íjjájj úgy élvezem én a strandot...

Nagyon régen jelentkeztem hosszabb fényképes beszámolóval, amiért egy kicsit szégyellem is magam, de tudjátok, egy igazi kisnyugdíjasnak sosincs elég ideje. Szerencsére a kétlábúim mindig kitalálnak nekem valami építő jellegű elfoglaltságot, így a nyugdíjasok rémálma, az unalom, vagy a mellőzöttség érzése nem fenyeget.  Legutóbb a fonyódi kutyás strandra látogattunk el, és úgy éreztem, hogy ezt az élményt veletek is meg kell, hogy osszam.

A kétlábúim már régóta tervezték azt a biciklitúrát, amelynek egyik állomásaként a fonyódi kutyás strandot jelölték meg (nem, nem úgy jelölték meg, ahogy mi, kutyák szoktuk, mert a strandon vannak mobil wc-k is).

A fonyódi kutyás strand a Fonyódi Rendőrkapitányság mellett található, így el sem lehet téveszteni. Természetesen nem hagyhattam ki, hogy a kikötőben horgonyzó rendőrhajókkal pózoljak, és szégyen vagy sem, elérzékenyültem a „Police” felirat láttán. 

Milyen szép idők is voltak, amikor ezt a feliratot az oldalamon viseltem! Például, mint alant, amikor egy házkutatáson csaptam le a drogdílerre. 

No de félre most a nosztalgiával.

Elhagyva a rendőrség épületét és a hajókikötőt, csodálatos látvány tárult elém. Szimatolásra csábító középmagas, de rendezett fű, árnyas fák alatt pihegő kutyalányok, na és persze a Balaton semmivel össze nem téveszthető,  zöldes színe. A strand a kutyasportok kifogyhatatlan tárházát nyújtja. Amíg megtaláltuk a helyünket egy csodás platánfa alatt, az alábbi sportágak négylábú képviselőivel találkoztam: frizbizés, labdázás, úszás, birkózás (remélem, hogy a birkózásban részt vevő kis tacskó sportnak élte meg, hogy a kissé túlvezérelt vizsla leteperte)

Nos, a strand igazán boldog, farokcsóválós perceket okozhat minden kutyának. Pontosabban azoknak, akik hajlandóak betartani a kulturált együttélés szabályait. Itt ugyanis extra magas az egy négyzetméterre jutó mancsok száma, ezért nem tanácsos beugatni egymásnak. 

Ezt a főszabályt hellyel-közzel minden eb betartotta. Arra is odafigyeltek fajtársaim, hogy kizárólag jól szocializált kétlábúakat hozzanak a strandra, akik megfelelő módon tudnak hozzájárulni a fenti főszabály érvényesítéséhez. Ez alól csak egyetlen kivételt láttam ott-tartózkodásom során. Egy acsarkodó, fogát csattogtató ebtársam gazdája úgy próbálta jobb belátásra bírni kedvencét, hogy a legédibédibb hangsúlyát bevetve, buksi simogatás közben „szidta meg” meg rosszalkodó kutyáját. Fajtársam természetesen ezt bátorításnak vette, és feljogosítva érezte magát arra, hogy támadjon. Szerencsére a másik, bölcsebb kétlábú még időben közbelépett. Ettől az atrocitástól eltekintve azonban (aminél még a kutyafuttatón is több van) semmilyen incidens nem zavarta meg a négylábúak és kétlábúak közös programját.    

Amikor megérkeztünk, már nagyon sokan kialakították saját kis piknikállamukat a placcon, és kezdtek bele az édes semmittevés művészetének gyakorlásába, ki-ki kedve szerint a napon, vagy a nagy platánfák árnyékában.  

Az emberek elengedhetetlen tartozékai, az autók a strand mentén díjmentesen parkolhatnak, ami okozott némi fennakadást a csúcsidőben. Szerencsére mi biciklikkel érkeztünk,  így a parkolással nem volt gond. A strandon semmilyen infrastruktúra nincs kiépítve (eltekintve a néhány mobil wc-től) , de jó hír,  hogy egy öt perces sétával eljuthatunk a rendőrkapitányság másik oldalán fekvő strandig, ahol viszont kávézók, étkezdék, strandfelszerelések garmadája vár mindenkit. Igaz, hogy ezen a partszakaszon a vízbe nem lehet bemenni kutyával, viszont a kiszolgáló egységek 90 %-a tárt karokkal fogadja az ebeket is.     

Visszatérve a kutyás strandra:  a füves terület és a magyar tenger hullámzó vize között demarkációs vonalként húzódik a jól megszokott szocreál betonozott sáv, amelyet három vagy négy helyen szakít meg a Balatonba vezető lépcső. 

Ezeken a helyeken kutya nagy volt a forgalom, annak ellenére, hogy a strand szélén, egy tengerpartot idéző partrészen szépen, szakaszosan is be lehet gyalogolni a vízbe. Amikor kipróbáltuk azt a helyszínt, megértettem, hogy miért választja majdnem mindenki a lépcsőt. A törött kagylók tömkelege össze-vissza vágta a lábamat.

A vízbe érve senkinek sem lehetett oka panaszra. Szemben a szemet gyönyörködtető badacsonyi hegyek magasodnak, a víz meleg és lágyan hullámzik, a talajt puha homok fedi, a kétlábú pedig maximálisan igyekszik betölteni a neki szánt szerepet, és élvezettel dobálja nekünk a labdát/gyűrűt/sípolós csirkét. 

A víz jótékony hatása, hogy eltünteti a társadalmi és egyéb különbségeket. Itt kortól, nemtől, mérettől, vallástól és a Gazda pénztárcájától függetlenül mindenkinek ugyanolyan ázott kutyaszaga van. 

Sőt, úszás közben végre a kistermetűek is egyenrangúnak érezhetik magukat nagyobbra nőtt társukkal. Én például lakótársamat és segédtisztemet, az óriás uszkár Archit simán leúsztam.

A strand remek lehetőséget kínál arra is (kétlábúnak és négylábúnak egyaránt), hogy szociális hálónkat szövögessük. A felszínes kutyakommunikáción túl, amely kimerül a fenékszimatolásban, igazán értékes barátságokra is lehet itt találni, nem is beszélve a mindenki által vágyott szerelemről. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy engem is meglegyintett itt ez a mély érzés, de mivel nem tudtam dönteni Mia és Happy között, inkább lemondtam a nagy románcról.

Rövid kis esszémet az alábbi összegzéssel zárom:

Miért bölcseEBb az embernek kutyával menni a strandra:

  • A kétlábú nyugodt szívvel mehet úszni, és otthagyhatja a holmijait a parton. Elég, ha kutyáját ráülteti az értékeire, máris megvan az őrző-védő szolgáltatás. (Rottweilerek előnyben)
  • Cukiságunkkal hozzájárulhatunk a kétlábúak szociális életéhez, közösségi életük kiteljesedéséhez (csajozáshoz/pasizáshoz)
  • Megadhatjuk az embereknek azt a jó érzést, hogy a közös strandolással törleszthetnek egy keveset abból az adósságból, amely az idők során felhalmozódott az ember- kutya szövetségében.  

kövesd a mindennapjaimat a facebookon is: https://www.facebook.com/nozinaploja/

1 Tovább

Nózi könyvheti karcolata

Nos, azt hiszem, itt az ideje egy új bejegyzésnek, amelyben megosztom veletek azt a különös és különleges élményt, amit a könyvét vasárnapján átélhettem. Azt hiszem, menthetetlenül belekeveredtem ebbe a mágikus világba, tele írókkal és költőkkel, akik képesek teljesen új világokat varázsolni és megbűvölni az olvasókat. Mivel az én történeteim még nem öltöttek kézzel fogható és lapozható formát, egyelőre csak bízhatom abban, hogy a „Nózi nyomoz” című titkos aktáim is megtalálják majd az olvasó közönségüket. Remélem, hogy ősszel már be is mutathatom nektek a könyv formájában materializálódott végeredményt, és hogy jövőre akár a könyvhéten is találkozhatunk :).

Mindenesetre fentiek tükrében kissé meglepett, hogy már az idei programokban is számítanak rám, méghozzá abban, amihez a legjobban értek. Kábítószerkereső kutya vagyok, ezért számomra a leginkább testhezálló feladat a drogkeresés. Ezen tudományomat mutathattam be nektek azon a szép vasárnapi reggelen, ám ezúttal nem kokaint vagy hasist kellett felkutatnom, hanem egy olyan legális drogot, ami csaknem öt napon keresztül nagy koncentrációban okozott eufóriát a könyvhétnek otthont adó Vörösmarty téren: könyvet kellett keresnem. Na de nem ám akármilyen könyvet! Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a neves író, Böszörményi Gyula békebeli krimijének egyik elrejtett példányát kellett kiszimatolnom a szerzővel való beszélgetés felvezetéseként. No de ne menjünk ennyire előre!

A színpadi jelenésem előtt izgatottan toporogtam a környéken, és minduntalan beleszagoltam a levegőbe. Hol vannak már az én kedves olvasóim, akik arról biztosítottak, hogy élőben is kíváncsiak a fizimiskámra, és mindenképpen odaugranak egy pacsira? Még ajándékkal is készültem, úgyhogy bíztam benne, hogy nem hagynak cserben. Nem szerettem volna szégyenszemre hazavinni az összes ajándék kitűzőt. Aztán szerencsére jöttetek, én pedig alig fértem a bőrömbe a sok simogatástól, dögönyözéstől. 

Nemsokára maga Böszörményi Gyula is felbukkant, amitől egy kicsit – bevallom őszintén – megilletődtem. Hogy oldjam a feszültséget, gyorsan megnyalogattam az orrát. Azonnal megéreztem, hogy két dologban is nagyon hasonlítunk: mindketten kiváló szimattal állunk a bűnügyekhez. 

Aztán eljött az én időm. Tíz órakor már nagyon sokan összegyűltek, hogy láthassák a híres írót, és kérdezhessenek tőle (na jó, talán miattam is jöttek néhányan :)). De várniuk kellett. Remélem, nem élték meg csalódásként, hogy néhány percet elvettem a beszélgetésre szánt időből. Krónikásom, Kántor Kata bemutatott engem és rendőr gazdámat a népes publikumnak, majd megkezdődhetett a rövid kis performanszom. A fegyelmező gyakorlatok között az összegyűltek érdekes sztorikat hallhattak rólam, majd végre valahára elkezdődött a kereső munka, amit már nagyon vártam. Annak ellenére vártam, hogy jól tudtam már, hová van rejtve az a bizonyos legális drog, vagyis az Ambrózy báró esetei könyvsorozat egyik kötete. Otthon ugyanis már unásig gyakoroltuk, nehogy a színpadon lebőgjek ... Azért így utólag kulisszatitokként elárulhatom, hogy rendőr gazdám egy kis hasis-szagmintát (csak a szagát!) is becsempészett a lapot közé, hogy megkönnyítse a dolgom. Aztán jött a legfelemelőbb pillanat: hangos ugatással és kaparással tettem egyértelművé, hogy megtaláltam az elrejtett „szajrét”. A könyv előkerült tehát, és én csak bízni tudtam abban, hogy messziről nem látszanak a kaparásnyomok a borítón, melyek még az otthoni gyakorlás hevében kerülhettek oda (bár nem emlékszem, hogy én tettem volna, véleményem szerint a viseltesebb megjelenés a krónikásom általi rongyossá olvasás egyenes következménye). Aki a teljes produkcióra kíváncsi, megfűszerezve a Böszörményi Gyulával készült beszélgetéssel, az megnézheti az alábbi videón.

https://www.youtube.com/watch?v=ZDgBWnwUsZg

A beszélgetés után aztán sprinteltünk, hogy időben érkezzünk Böszörményi Gyula dedikálására. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a krónikásom, Kántor Kata félszegen odanyújtja a kaparásaimmal díszített Rudnay-gyilkosságok kötetét aláírásra. És akkor még nem is tudta, hogy maga a borítótervező is ott ül majd az író mellett. Nekem sajnos ekkor haza kellett indulnom, de annyit még tudok, hogy a kétlábúim hősiesen kivárták a sorukat, ami a téren keresztül hosszan kígyózott.

 A beszerzett aláírás mellett a szerző azzal tisztelt meg, hogy az ezüstös képemmel díszített (vagy inkább tarkított?) kitűzőt viselte a mellén, miközben dedikált. Azt hiszem, most a büszkeségtől egy egész kilóval is többnek látszom, úgy kihúzom magam.         

Izgatottan várom már, hogy nekem is részem legyen a dedikálás élményében, és mancslenyomatommal hitelesítsem nyomozási aktáimat. Remélem, hogy minél többen eljöttök majd, ha másra nem, csak egy pacsira! 

0 Tovább

Odessza, hazafiasságban az első

Odessza történelméről, látnivalóiról, kultikus filmjeiről és művészetéről önálló blogot is lehetne indítani, de én most sokkal inkább azokra a furcsaságokra szeretnék hangsúlyt fektetni, amin magyar szemmel  megütköztem/mosolyogtam/értetlenkedtem.

Odesszában jól megfér egymás mellett az ukrán öntudat és az orosz hagyományok, ezért az egész várost a két nemzet történelmének, tradícióinak és ünnepeinek furcsa egyvelege alkotja. Na de vajon melyik az első?

 A város nyelve nem ukrán, hanem nagyrészt még mindig orosz, amely az állami iskolák tanítási nyelvét is uralja. Az ukránt egyfajta idegen nyelvként, heti néhány órában tanulják a gyerekek. A hazafias nevelés áthatja a mindennapokat is, az azonban, hogy melyik hazáról beszélünk (Ukrajna vagy Oroszország), néha nem teljesen egyértelmű. A hazafias zűrzavar a világháborúkhoz kötődő ünnepségeken csúcsosodik ki. Ilyenkor a vörös zászlók is kötelezően kikerülnek minden épület homlokzatára. A legnagyobb parádét természetesen május 9-én rendezik, hiszen a Vörös Hadsereg 1945-ben ezen a napon szabadította fel a náci uralom alól az országot. Talán vannak, akik még emlékeznek rá, hogy ezt az eseményt Magyarországon április 4-én ünnepeltük.  Még fülembe cseng az úttörő nóta:

Április 4, kedves ünnepünk

Szép életet te hoztál nekünk

Zengjük a dal édes örömét

Mert e napon szabad lett a nép.

(Fel a kezekkel, akinek ez ismerős! )

Később Magyarországon árnyaltabbá vált a kép, és megoszlottak a vélemények arról, hogy vajon felszabadítás, vagy egy újabb megszállás köszöntött-e ránk. Nos, Odesszában teljes az egyetértés e tekintetben. Az ottaniak mind a mai napig a Vörös Hadsereg általi felszabadítást ünneplik május 9-én (Európában ez egységesen a béke napja), a felvonulók hada pedig bőszen lengeti a vörös zászlót. Sokan megspékelik a dolgot azzal is, hogy Sztálin vagy Lenin arcát ábrázoló lobogóval vonulnak a tömegben.

Senki sem szól nekik, hogy a Szovjetuniónak már konyec, és hogy a távárisok már hazamentek.

azelsosprint


azelsosprint

Sztálin itt egy motoron száguld, tengerész kadétok kísérik

A háborúnak, a katonaságnak, és főleg a veteránoknak mind a mai napig elképesztő kultusza van. A győzelem napi parádén az első sorban mennek díszegyenruhájukban a veterán katonák (akik nem tudnak járni, azokat kerekesszékben tolják), mögöttük tankok, katonai Uazok, oldalkocsis Uralok. Kissé bizarr szokás szerint ilyenkor az egészen kicsiny gyermekeknek is katonai egyenruhát készíttetnek a szabóval, amit egy kis játék-kalasnyikovval tesznek teljessé. 

azelsosprint

azelsosprint

azelsosprint

azelsosprint

azelsosprint

A kultusz fenntartásához erőteljesen hozzájárul az odesszai tengerészkadét-iskola, melynek növendékei napjában kétszer is feszesen végigmasíroznak a városon csinos egyenruhájukban. Mindig megfogadtam, hogy egyszer követem őket, hogy kiderítsem, hova mennek, de sosem nyílt rá alkalmam.

Felhívnám a figyelmet a lányok hajába kötelező jelleggel belebokrétázott, fürdőpamacsnak álcázott hajdíszre. Viselése alól a rövid haj sem jelent felmentést, ilyen esetekben a fürdőpamacsot az árpamerő sapka két oldalára kell applikálni.  

azelsosprint

A kadétok itt éppen egy ünnepségre menetelnek, de ugyanebben a szerkóban naponta kétszer átszelik a belvárost is. 

azelsosprint

Aztán persze katonai szobrok minden mennyiségben. Az egyik különösen „megtetszett” a többi szoborhoz képest is kihívóan giccses volta miatt, no meg persze azért, mert épp egy kutya kerül arany ötvözetbe. Ez a példány az odesszai határőrség tengerparti pihenőjét díszíti, ahol többször is volt szerencsém megfordulni. 

azelsosprint

A katonai kultusz természetes velejárói a fegyverek, melyeknek birtoklása nem is bonyolult. A zsibvásáron történt első látogatásom alkalmával még elhűlve néztem a földre terített pokrócról árult kalasnyikovokat és a hozzájuk tartozó éles lőszereket, később már alkudozni is mertem rájuk. (természetesen végül nem vettem meg, csak az árára voltam kíváncsi. 60 000 forintnak megfelelő hrivnyát kértek volna érte.) A katonai relikviáknak egyébként külön utcája van az itteni kirakodó vásárban, ahol mindenki kedvére válogathat a bronz Lenin szobrok, katonai kitüntetések és régi fotók, képeslapok között.

Lenti kép készítését nem mertem bevállalni premier plánban, ki tudja… Úgy tettem, mintha a kutyámat fotóztam volna. 

azelsosprint

Azt hiszem, talán sikerült ujjlenyomatot vennem Odesszáról, vagy legalábbis a mutató ujjáról. És bátran mondhatom, hogy ilyen cikornyás, zűrzavaros ujjlenyomatot még sosem láttam. Egyben azonban biztos vagyok. Az a mutatóujj mindig az első lesz, hogy rendületlenül előre mutatva kijelölje az egyenes utat a szerpentinen.  

0 Tovább

Odesszai disznótoros

Kedves Olvasók! Ebben a bejegyzésben az Odesszai Privózra kalauzollak el benneteket, ami a város legnagyobb és leghíresebb húspiacát tudhatja magáénak. A húspiac környéke számít az otthontalan kutyák legjobb élelelmszerző placcának, ezért hát nem meglepő, hogy itt találkozhattam a legnagyobb, és legerősebb egyedekből álló falkával. A falka tagjai már hajnalban gyülekeznek ott, ahol a húst szállító járgányok (általában autó, de lehet átalakított oldalkocsis motor, bicikli, vagy kézikocsi) leparkolnak, hogy beszállítsák a fél disznókat a piac fedett területére. Fajtársaim csak a délelőttöt töltik csak itt, hiszen délután már nem érkezik friss szállítmány, ezért ekkor visszavonultak a Sevcsenkó Parkba, amelyről a  korábbi írásomban már szót ejtettem.   

A húspiacról annyit tudok, amennyit a kétlábúaktól hallottam. Hatósági igazolvány a hús árusításához itt nem kell, és az ukrán ÁNTSZ sem gyakori vendég errefelé. Az alábbi képsorozat akkor készült, amikor egyik reggel elmentem a Gazdával grúz kenyeret venni a piac szomszédságában álló pékségbe. Éppen akkor gördült a bejárat elé ez a disznóhúst szállító utánfutó. A Gazda nem állhatta meg, hogy ne örökítse meg ezt az errefelé mindennapos jelenetet, amelyet így veletek is megoszthatok. A jobblétre szenderült disznó csülkei hivogatóan integetnek a nyitott utánfutóból, így a szemfüles falkatagok azonnal körégyűlnek, és csorgó nyállal, de türelmesen várják, hogy nekik is lepottyanjon valami.  

 

Lepottyant. Az árus nem zavarta el a kis koldusokat. Nemcsak hogy jószívűen megengedte, hogy a kutyák az utánfutóból a földre kicsorgott vért felnyalogassák, még vetett is nekik néhány felesleges fület és farkat. 

Könnyen belátható tehát, hogy ezek az ebek társadalmilag igen fontos köztiztasági feladatokat is ellátnak, hisz különben ki más takarítaná fel a vértócsát az aszfaltról?

A kutyák itt épp az utánfutóból kicsorgó vért nyalogatják fel a földről

 

A falka tagjai a koncot békésen elosztották maguk között, és ki-ki elvonult a sajátjával.

 

Miután a hús a kis kézikocsit segítségével épületen belülre került, az ebeknek már kevesebb lehetősége volt a koldulásra, általában ki kellett várniuk a következő árus érkezését.

Bepakolás a csarnokba

Nézzétek azt a tiszta, csíramentes kötényt a hentesen!

 Persze minden szabály alól vannak kivételek, és vannak kivételesen szerencsés ebek. Akadt, aki szabadon róhatta a köröket az állott hústól nehéz, fullasztó levegőjű csarnokban, ahol az árut hűtetlenül, a csupasz asztalról árulják.  

És akkor itt bemutatnám azt a szerencsés fajtársamat, aki a csarnok belső rendjére felügyelt. A Gazda is többször látta őt odabent, de a lenti felvételt nem ő, hanem egy helyi újság, a думская.нет készítette.

Jelentem, ezennel befejeztem az odesszai kutyákról szóló, két részes eszmefuttatásomat. Tudom, hogy ezek semmilyen módon nem kapcsolódnak rendőri mivoltomhoz, de mivel érdekesnek, és a hazaitól nagyon eltérőnek találtam az itteni állapotokat, ezért úgy gondoltam, talán más is így találja majd.  A következő bejegyzésemben csak korlátozott számban fordulnak majd elő négylábú egyedek, de remélem, azt is szórakoztatónak találjátok. Abban a szerkesztőm osztja majd meg odesszai élményeit, amit két szóban úgy talált összefoglalni, hogy kommunista giccsparádé. Tartsatok velem (vele) legközelebb is.   

Kövess engem facebookon is. Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább

Odesszai kutyavilág

Sajnos kis hazánkban egyre súlyosabb probléma a sintérre és a menhelyre kerülő kutyák számának növekedése. Átérzem a problémát, noha jómagam szerencsére sosem találkoztam közéjük. Éltem viszont egy olyan országban, ahol egyáltalán nincsenek sintéres kutyák. Nem, sajnos nem azért, mert minden kutyus szerető gazdival él, hanem egyszerűen azért, mert nincsenek sintértelepek (és menhelyek is csak rendkívül korlátozott számban). Az állam ugyanis egyelőre nem tartja feladatának, hogy támogassa a menhelyeket, vagy a kóborló ebeket összegyűjtse. Pontosabban utóbbit  csak akkor tartja feladatának, amikor bizonyos turisztikai szempontok kényszerítik rá, pl. egy foci EB. Kitaláltátok melyik ez az ország? Igen, ez Ukrajna, ahol az 2013-as foci EB kijevi programjai miatt százával gyilkolták le kóborló fajtársaimat az utcán. Még csak be sem gyűjtötték őket, a lövedékek saját kis vackukban találták el őket.

Én szerencsére nem a fővárosban, hanem egy csodálatos Fekete-tenger parti városban, Odesszában töltöttem el huzamosabb időt, mivel a szerkesztőmet a munka oda szólította. Ment vele az egész család. Nos Odesszát csak egy paraszthajszál választotta el attól, hogy szintén foci EB helyszín legyen, de szerencsére a Csernomorec Stadion nem készült el időre, így az ide tervezett ebmészárlás is elmaradt. Ennek pedig több okból is örülök. Egyrészt sok szenvedéstől kímélték meg az ebeket, másrészt szabadon tanulmányozhattam az ottani különleges kutyavilágot, amit most nektek is sok szeretettel mutatok be.

Nos azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Odesszában hemzsegnek a kóbor kutyák. 

életkép egy buszmegállóban

Kisebb falka az erdőnek is beillő parkban

 Bár ha jobban belegondolunk a szó jelentésébe, akkor nem mondhatjuk rájuk, hogy kóborolnak, hisz mindegyiküknek szigorúan behatárolt territóriuma van. Az orosz nyelv egyébként nem is kóbor kutyának hívja őket, hanem otthontalan kutyának (bezdomnij sabaka – khmmm hát igen, egy kis orosz is rám ragadt odakint)  

Az otthontalan ebek csodálatra méltóan jól megférnek a kétlábúhoz tartozó ebekkel, akik szintén szép számban gyarapítják a kutyalétszámot.

A kóbor példányok ugyanis soha, semmilyen körülmények között nem keresik nyakörves társaik társaságát, még akkor sem, hogyha utóbbiak póráz nélkül, szabadon szaladgálnak.

De ugyanez fordítva is igaz. Soha, egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy bármilyen kontaktust próbáltak volna létesíteni velünk, ami először egy kicsit furcsa volt. Olybá tűnt, mintha nem is láttak volna bennünket.  A két kaszt vegyülése tehát tabunak számított. Persze nem bántam én ezt, hisz ki tudja miféle betegségekkel, bélférgekkel és egyéb nyalánkságokkal kellett volna számolnom egy velük való hancúrozás után, hogy a bolhákat ne is említsem.

A lakásunk melletti óriási, inkább dzsungelnek számító Sevcsenkó Parkban például 3 kutyafalka is élt, falkánként 6-8 egyeddel. Ők is jól megvoltak egymással, kivéve amikor területharcokat vívtak. Ezek a négylábúak szigorú napirend szerint élték az életüket.

Már reggel elvonult ki-ki a saját koldulós placcára, de a falka többnyire ilyenkor is együtt maradt.

Az éjszaka aztán újra a parkban találta őket, ahol mindenki a saját vackában tért nyugovóra a fák alatt, vagy a romos, használaton kívüli épületekben.  Alább egy ilyen épület látható. Bemenni nem mertünk, hisz lehetséges, hogy egy egész falka várt volna ránk. Az épület egyébként a cári időkből származik.

A napközbeni placcleosztás egyébként  az ősi törvény szerint történt, miszerint

mindig az erősebb kutya b....ik

(elnézést a trágárságért).

A legjobb helynek kétség kívül a város egyetlen plázájának bejárata számított.

Itt mindig lepottyant egy-két falat a soppingoló tömegtől, melynek eredménye az alábbi képen látható. 

Szerencsés kóbor ebek a pláza előtt – kajára nem volt gondjuk

 A turistáktól hemzsegő tengerpart is előkelő helyek listájának elejét fogalta el. Voltak akik a homokos parton kéregettek (úgy tűnt, hogy ott minden strand kutyás strand :)

 

… és voltak, aki a  tengerpartra vezető köves úton strázsáltak, hiszen ez a hely tele volt éttermekkel, büfékocsikkal, jószívű kétlábúakkal.  Alábbi képen a falka négy tagja épp pihenget.

Mint látható, nem gyötri őket az éhség.

Az is előfordult, hogy az elhízás miatt eltunyult ebekből álló falka új kihívókra akadt, akik egy masszívabb verekedés után átvették a jó helyeket, így a dagadtak megverve odébálltak, és csak abban bízhattak, hogy zsírpárnáik még egy jó ideig elég tartalékot biztosítanak a túléléshez egy kevésbé forgalmas helyen is. Ott tartózkodásom alatt számos ilyesfajta területfoglalásra került sor.   

Fajtársaim azonban nem csak falkában tudták elképzelni az életüket.

A „szingliséget” választó egyedek benzinkutaknál, élelmiszerüzleteknél (különös tekintettel a hentesüzletekre ) és fagyisbódéknál vállaltak állandó őrző-védő szolgálatot néhány falatért cserébe. 

Ahogy telt múlt az idő, mi is lassan megismertük őket, hisz nap mint nap találkoztunk velük.

Az alábbi képen szereplő kutyust Jucusnak neveztük el. Délutánonként nem hiányozhatott kedvenc kanapéjáról. Ő egy közepesen jó helyet tudhatott magáénak.

A kanapét még évekkel korábban dobta ki egy kétlábú az utcára, hogy aztán hosszú időre Jucus vackává váljon. Jucus később két kölyköt is szült a fotelba, de csak a lánya maradt vele felnőttként, a fia a parki falkák egyikéhez csatlakozott. Jucus és a lánya a kép hátterében látható hentesüzlet kis patronáltjaként élte életét. 

Ez a fajta hozzáállás egyébként általános volt az emberek részéről. Nem űzték el a kutyákat a házak elől, vagy az üzleteik közeléből, hanem megpróbáltak gondoskodni róluk. Ezen a hozzáálláson persze lehet vitatkozni.

És akkor lássuk a hierarchia alján álló területeket.

Itt sajnos sokszor ínséges idők jártak a kutyákra.

Az alábbi fényképen az általunk Cookie-nak elnevezett kutyus látható. Ő nem volt olyan szerencsés, mint fenti társai, bár valaki még egy nyakörvvel is megajándékozta. Egy parkoló őrbódéja mellett szobrozott, és a folyton cserélődő őröktől próbált meg kunyerálni, több-kevesebb sikerrel. Amikor a parkolót felszámolták, Cookie eltűnt. Sokáig azt hittük, hogy valami végzetes történt vele, de aztán hosszú-hosszú hónapokkal később a város másik végén álló szupermarket parkolójában újra találkoztunk vele....és négy kölykével.  

A szupermarket környékén más kutyák is meghúzták magukat, egy pittbull forma eb pl. az üzlet mögötti romhalmaz alá kölykezett. 

Ez a kis szerencsétlen pedig már az anyja nélkül próbált megélni az utcákon. Szerencsére azért ételre nem volt gondja, mindig akadt valaki, aki vigyen neki. 

 Azt hiszem, zárszóként elmondhatjuk, hogy nehéz és küzdelmes élet vár az Odesszában született otthontalan ebekre, mégis van valami a létezésükben, ami miatt egyáltalán nem sajnálatra méltók. Szabadon élnek, és ha valamiben, akkor ebben minden bizonnyal szerencsésebbek, mint azok a magyar fajtársak, akik másfél méteres láncra kötve vannak fagyhalálra vagy hőgutára ítélve a sok „gondoskodó ember” közt.

Ez a bejegyzésem talán egy kicsit komorabb hangulatúra sikerült, mint szerettem volna, de ezzel együtt talán elgondolkoztatóra is egyben. A következő bejegyzésben még mindig maradunk Odesszánál. Egy húspiacra fogunk ellátogatni. És hogy ez hogy függ össze a kutyákkal? Maradjatok velem, és kiderül. 

A facebookon minden nap újdonságokkal várlak. Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább

Interjú Bill Wynne veterán katonával, Smoky, a háborús yorkie gazdájával III. 

A kis háborús hős yorkie, Smoky gazdájával készítettünk interjút, melynek harmadik, befejező részét olvassátok éppen.

 Az eredeti sztoriért katt ide:http://cel-eb.reblog.hu/smoky-a-haborus-yorkie

Bill Wynne-nal egy hónapon át tartottam a kapcsolatot. A 94 éves veterán katona végig elképesztően segítőkész és együttműködő volt, még a Smokyról írt könyvéből is küldött egy dedikált példányt, ami a napokban meg is érkezett egyenesen Clevelandből.

együtt a relikviákkal

És akkor lássuk az utolsó három kérdésre adott válaszát.

Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 2016 május 30-án a new jersey-i VETERAN Emlékpark egy egész szekciót avat fel a háborús hős kutyák emlékére (Ez a nap Amerikában az Emlékezet Napja).  A park az 1770-es forradalomig visszamenőleg őriz emlékeket minden harcról. Egészen addig nem is hallottam erről a parkról, amíg az emlékhely alapítója fel nem keresett engem a hírrel, hogy Smoky-nak is szeretnének emléket állítani.  A Parkot üzemeltető Igazgatótanács úgy döntött,hogy Smoky képviselje a II. világháborúban szolgált kutyákat. 

Smokyval együtt öt életnagyságú kutyaszobor áll majd a parkban, mindegyikük egy-egy háborút képviselve, így  Stubby az I. világháborút, Smoky a II. világháborút, Judy a koreai háborút, Nemo a vietnámi háborút, és Fluffy az iraki háborút.

 Mindegyik kutya képmását kőbe faragva örökítették meg, melyek leleplezése ezen a napon történik majd meg. Az igazgatótanács felkért engem, hogy mondjak beszédet, amelyet el is vállaltam, de a korom miatt kértem, hogy gondoskodjanak egy helyettesítő személyről is. Nagyon sok családtagom is jelen lesz.

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

70 éve volt, amikor a film ötlete legelőször kipattant. A könyvemben is írok arról a producerről és feleségéről, akik a hollywoodi Warner Brothers Studios-nak készítettek filmeket, és akikkel én együtt dolgoztam a Night Unto Night c. produkción. Ebben a filmben játszott főszerepet Ronand Reagan, az USA későbbi elnöke és  Vivica  Lindfors svéd színésznő. A filmben szerepet kapott egy kutya, akinek “Butch” volt a neve. Őt kellett felkészítenem a munkára.  Mind a producer, Owen Crump, mind  a felesége le volt nyűgözve attól, amit Smoky tudott, és kijelentették, hogy a következő filmet Smoky történetéről készítik. A sors azonban másfelé vitt, Ohio-ba vezényeltek, majd dolgoztam az akkor megalakuló Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal-nak, a NASA-nak is. 

Most, 94 évesen odáig jutottam el, hogy van egy megírt forgatókönyv, amely a II. világháború utolsó két évét fedi le Smoky történetével a középpontban. Amint tudod, Smoky rendkívül aktív szerepet játszott a háborúban. 18 hónapon keresztül folyamatosan bevetésen volt, Ausztráliától Koreán át több mint 40000 mérföldet utazott  a harctéren -  főként repülőgéppel, de hosszú hajóutakat is megtett – lefedve a fél világot kelettől nyugatig, északtól délig. 

Smoky ejtőernyős bevetésen

Jelenleg van egy producer és egy befektető, akiket érdekel a dolog. Remélem, hogy hamarosan jó hírrel tudok szolgálni, ugyanis rövid időn belül keresni fognak ez ügyben. A film két éven belül “Smoky, a háborús kutya” címmel kerülhet a mozikba.

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Smoky számomra a tökéletes kutya volt. Természetesen sosem vittem volna egy alig két kilós kutyát a háborúba, de valaki ezt megtette, így Smoky és én szerencsésen egymásra találtunk az Amerikai Légierő Csendes-óceáni bevetési egységének északi bázisán. Smoky nemcsak nekem, de a bázison élő katonák életébe is derűs perceket hozott.  

Manapság már hétköznapi tény, hogy kutyákat alkalmaznak a háborúban, általában mint bombakutató, jelző vagy elhárító kutyák. Ezek az ebek azonban – amellett, hogy életeken mentenek - egyúttal egyenrangú társak is abban az egységben, ahol szolgálnak.

Van egy mondásom azokról, akik olyanok, mint én. Hétköznapi, ismeretlen emberek a világ számára, akik nem a társadalom prominens személyei, csak egy egyszerű dolgozó, akinek van kutyája.  

Ezek az emberek megtapasztalják, hogy hazaérvén a kutyájuk óriási izgatottsággal, ugrálva köszönti őket, amivel mintha csak azt mondanák “ BOLDOG VAGYOK, HOGY LÁTLAK TÉGED! És történjen bármi, a kutyája szemében azt fogja látni, hogy “TE VAGY A LEGCSODÁLATOSABB ÉS LEGNAGYSZERŰBB EMBER A VILÁGON!

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább

Rajzóra

Eredeti szándékom szerint a mostani bejegyzés zárta volna le azt az interjú sorozatot, amit a kis háborús yorkie gazdájával készítettem, de mivel még várok a válaszokra, ezért most újra visszakanyarodunk az én kis életem féltve őrzött emlékeihez.

Visszaemlékezéseim során beszéltem nektek a kiképzésemről, a  drogsuliról , és a bevetéseimről, de nem ejtettem szót azokról a tevékenységekről, amit a legjobban szerettem csinálni.

A rendőrségi kutyabemutatókról szóló résszel gyorsan pótolom is ezt a hiányosságomat.

A rendőrség és a lakosság kapcsolatának erősítése, illetve az úgynevezett polgárbarát rendőrség képének kialakítása mindig is fontos volt a legnagyobb rendészeti szerv számára. Ezt többek között rendőrkutyás bemutatókkal is érvényre juttatták, ahol jó megfért egymás mellett a kommandós kutya, és a ciki-cuki yorkie. Szerettem kutyabemutatókra járni, főleg azokra, amelyeket iskolák meghívására teljesítettünk. A gyerekek ugyanis nem nevettek ki, nem mutogattak ujjal rám cinikus grimaszt vágva, és nem is gúnyolódtak rajtam. Azonnal elfogadták, hogy egy yorkie is lehet rendőreb, és ugyanolyan komolysággal nézték végig a bemutatómat, mintha maga Rex érkezett volna hozzájuk. És minél kisebbek voltak a gyerekek, ez annál inkább így volt. Nos, természetesen egy kisiskolásnak csak szőr mentén beszélt a Gazda a kábítószerekről, hisz valószínűleg (és remélhetőleg) mit sem hallottak még heroinról, kokainról, vagy amfetaminról. 

Na, erről eszembe is jut egy, a gazdának rendkívül kínos történet. Amikor én még kicsike voltam a bemutatózáshoz, nagytestű fajtársam, a németjuhász Lupo járt kutyabemutatókra a Gazdával. Rövid időn belül gyakorlatilag végighaknizták egész Győr-Moson-Sopron megyét, gyereknapokon, falunapokon és egyéb nevezetes alkalmakkor jelentek meg, hogy Lupo bemutathassa, hányféle kábítószert ismer és talál meg. A lánykölyök, akik ekkor óvodás volt, mindig velük tartott hétvégén, és már betéve tudta a Gazda „monológját” a drogok fajtáiról, és a kutya munkájáról. Egyik hétfőn aztán, amikor az óvó néni arra kérte a cica csoport tagjait, hogy rajzolják le a hétvégi élményeiket, a lánykölyök az alábbi jelenetben emlékezett meg a történtekről. 

Sok mindent megadnék, ha láthatnám az arcot, amit az óvó néni produkált, midőn ezt a rajzot meglátta. Mivel mit sem tudott arról, hogy a Gazda kutyás rendőr, természetesen mellre szívta ezt a műalkotást, és irgumburgum behívatta a lánykölyök mindkét szülőjét (vagyis a Gazdát és a Szerkesztőmet), hogy magyarázatot kérjen arra, amit egyetlen magzatuk firkantott. Persze nagy nevetés lett a vége. (Megjegyzem, inkább értékelnie kellett volna, hogy a lánykölyök öt évesen le tudta ezt írni, még ha csupa nagy betűkkel is.)

Visszatérve az iskolai bemutatókra, és a kisiskolásokra, elmondható, hogy náluk inkább a trükkök, a fegyelmező és kereső feladatok voltak előnyben, de talán így is beleszimatolhattak egy kicsit a rendőrebek világába.

Nos, valahogy így kell elképzelni azt, amikor a Gazdával kutyabemutatón vagyunk. Ő egy mikrofonba magyaráz, mintegy „közvetíti” azt, amit éppen láthatnak a kedves nézők. 

Így volt ez abban az általános iskolában is, amelynek focipályáján bemutattuk a tudományunkat.  A kis elsőéves nebulók rajongásukat rajzokkal fejezték ki. A Gazda a mai napig őrzi őket.     

Az alábbi képen nem engem láthattok, hanem egy marcona négylábút, aki épp őrző-védő feladatot lát el, amikor elkapja a bűnözőt. Nagyon kifejező rajz, imádom.

Hatásos jelenet volt, amikor begördültünk a rendőrautóval. Gyanítom, hogy ez a négylábú sem engem ábrázol.

Sanszos, hogy az alábbi képen már engem örökítettek meg, ahogy lógó nyelvvel próbálom tartani a tempót a többiekkel. A Gazda a pórázzal igyekszik gyorsabb haladásra bírni.

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Ha valaki nem ismerne fel, még a nevemet is odabiggyesztették. A Rajzoló még olyan apróságokra is odafigyelt, mint a mikrofon a Gazda kezében.

A következő rajz több okból is a kedvencem. Imádom, hogy kék az ég, hogy két Napocska van, és azt is, ahogy a Gazda magyaráz a mikrofonba. A háta mögött valószínűleg éppen én várok utasításra. 

Ez is az egyik kedvencem, szerintem ezen a rajzon hasonlítok a legjobban önmagamra. A mikrofon a Gazda kezéből elmaradhatatlan kellék. Úgy tűnik ez mélyebb nyomot hagyott a gyerekekben, mint mi, négylábúak. 

Itt a Gazda éppen azt magyarázza, hogy miként kell végrehajtani a kutyával a csomagátvizsgálást.  Imádom a színes bőröndöket a rajzon. 

Nos, nem tudom, hogy milyen kutyát ábrázol a rajz, de annyi biztos, hogy ha ilyen király sportautók lennének a rendőrségen, akkor egyetlen bűnöző se lógna meg előlük. 

Nyugdíjasként mostanában sajnos egyre kevesebb munkám akad, ezért nagyon megörültem, amikor felkértek, hogy május 20-án mutassam be a tudományomat egy lelkes tinicsapat előtt a lábatlani iskolában. Izgulok egy kicsit, remélem még mindenre emlékszem. Ők ugyanis valószínűleg nem elégszenek meg azzal, hogy megsimogassanak, vagy ha csinálok egy feszes hátraarcot. Oda kell tennem magam. Arról, hogy hogyan fogadtak, és miként sikerült a bemutató, majd külön bejegyzésben beszámolok.

Tartsatok akkor is velem!

Kövesd a minennapjaimat facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/?ref=bookmarks

0 Tovább

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorkie, Smoky gazdájával II.

Interjú sorozatunk második része következik Bill Wynne-nal, az amerikai veteránnal, aki a kis háborús yorkie, Smoky gazdája volt.

 Az eredeti sztoriért katt ide:http://cel-eb.reblog.hu/smoky-a-haborus-yorkie

Az interjú első részét itt találod: http://cel-eb.reblog.hu/post-016

Bill Wynne Smoky emlékműve mögött

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Amikor Smoky elpusztult, megjelent egy újságcikk róla. Ezek után felhívott az ausztrál Katonai Kórház egyik nővére, és elmondta, hogy 1943-ban kapott egy kis yorkie-t az akkori jegyesétől karácsonyra. A nővér, Mrs Heidenreich magával vitte a kiskutyát egy fesztiválra az új-guineai Dobodurába, de a kutya elszökött tőle, és eltűnt a forgatagban. Smokyra később egy bajtársam,  Ed Downey talált rá, amikor egy távoli, dzsungelt átszelő úton vezetett 200 mérfölddel arrébb. Elakadt a dzsippel, ezért kiszállt az autóból, felnyitotta a motorháztetőt, hogy megnézze a vezetékeket. Ekkor lett figyelmes egy nyüszítő hangra a közeli, utat szegélyező fák alól. Egy aranyszínű szőrrel borított kis fejecskét látott meg, amint próbál kibújni egy elhagyatott rókalyukból. Ed ugyan nem volt különösebben oda a kutyákért, de megmentette a kis állatot, és a dzsip hátsó ülésére tette. Ed visszament a dzsippel a telepre, és átadta őt az ügyeletes tisztnek. A következő napon én megvettem tőle 2 ausztrál fontért, vagyis 60.5 amerikai dollárért. Smokynak neveztem el.

A háború miatt a yorkie-k rendkívül ritkák voltak. Az Angol Kennel Klub 1944-es adatai szerint Angliában csupán 22 kölyköt regisztráltak. Ausztráliában ez a szám 10 volt, míg 1945-ben az USA-ban 67 yorkie-t tartottak számon. Szinte a csodával határos, hogy Smoky megmenekült, hisz néhány órán belül elpusztult volna a trópusi hőségben.

Azt, hogy ő yorkie fajta, négy hónappal később tudtam meg, amikor az egyik katona bajtársamnak küldtek egy példányt a National Geographic magazinból, amely az akkori számában kutyafajták fotóit tette közzé.

Nemrégiben rátaláltam Smoky tenyésztőjére is, aki az ausztráliai Brisbane-ben lakik. Az ő története egybevág azzal, amit nekem a nővér elmondott a vásárlás körülményeivel kapcsolatban. A tenyésztő arról is tudott, hogy a kutya annak idején eltűnt.  

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat?  

Mielőtt szolgálatba álltam volna a II. világháborúban, beiratkoztam egy kutyakiképző tréningre, ott Clevelanben, 1942. novemberében.

Az órákat Cleveland főterén tartották, ezzel szerették volna felhívni a lakosság figyelmét arra, hogy a háborúban szükség van a négylábúakra, és ösztönözni az embereket arra, hogy adományozzanak kutyákat a hadseregnek. Nagytestű ebekre volt elsősorban szükség, németjuhász kutyákra, dobbermanokra, vagy nagytestű keverékekre.

A tanfolyam tíz hetes volt ugyan, de engem 1943. január 12-én, amikor még csak hat hét telt le a kurzusból, szolgálatba hívtak.

Amikor 1944 márciusában Smoky hozzám került, azonnal elkezdtem a kiképzését.  A fegyelmező gyakorlatokat póráz nélkül végrehajtotta már a második napon. Hamar megtanult „fütyülni” is, és azt, hogyan tettesse halottnak magát. Tulajdonképpen a tíz hetes tanfolyam elvárásait sikerült néhány nap alatt elérni vele.

A kiképzést rövid etapokban, naponta 30X 5 percben folytattam le. Szerencsére abban az időben sok szabadidőm volt, mert áthelyezési megbízásra vártam.

A clevelandi kiképzői tanfolyam során megtapasztaltam, hogy azok túl hosszú kiképzési idővel dolgoztak, így a kutya hamar elfáradt. Biztos voltam benne, hogy sűrűbb, de rövidebb képzési időkkel többre megyek. 

Mindig pórázon dolgoztam vele, és mindig jutalomfalat nélkül, hisz arrafelé semmi ilyesmi nem állt a rendelkezésre. Folyamatosan a frontzónában voltunk, és élelem csak nagyon szűkösen jutott, sokszor meg is romlott az Egyenlítőhöz közeli területetekre jellemző trópusi hőségben. Az ő jutalma mindig az én lelkesedésem volt, és az, hogy huzakodtuk a zoknimmal. Később megtanítottam őt olajoshordón járni, „robogózni”, létrát mászni, és bekötött szemmel egyensúlyozni egy kifeszített kötélen. 

Minden kiképzési eszköz kezdetleges volt, gyakorlatilag repülőgépek roncsaiból épült. A „robogó” például egy narancssárga faláda néhány deszkája volt, amire kerekek gyanánt egy repülőgép roncsaiból „kikukázott” csigákat szereltem. Ezek nagyon jó minőségű, könnyűfém csigák voltak, melyeknek eredeti funkciójuk az volt, hogy a kontroll kábeleket tartsák a vezérlőben.

A háború alatt csaknem 200 parancsot és trükköt tanult meg. Mindig az osztag tagjai, vagy a kórházba került katonák és tengerészek előtt gyakoroltunk. Végül a produkció zenei aláfestést is kapott, ahol a zene minden trükknél változott. A háború után 10 évig a show-business-ben dolgoztam vele. 1950 –ben egy élő TV show vendégei voltunk, ahol 42 héten át szerepeltünk, és a trükkök sosem ismétlődtek.  

Smoky ki tudta betűzni a saját nevét. Hogy tanította meg rá?  

 Az, hogy sokáig tartott őt megtanítanom a nevének kibetűzésére, az én tudatlanságomnak köszönhető. Ez egy teljesen új kísérleti terep volt számomra. Meg akartam tudni, hogy

megtanítható-e a kutya arra, hogy kibetűzze a saját nevét a betűk felismerése által?

Kiürült A3 nyomtatópapír dobozokat használtam arra, hogy kivágjam belőle egyesével a betűket : S M O K Y. A betűk kb. 25 cm magasak voltak, és még egy kis talppal is elláttam őket, hogy fel tudjam őket állítani egy sorba.

Amikor ezzel megvoltam, Smokyt a kezembe vettem, és az egész testével „leírtam” minden egyes betűt, követve azok vonalát. Az orrocskáját külön- külön bedugtam a betű „réseibe”, hogy még jobban rögződjön nála a betű alakja. Aztán fizikailag összekevertem a betűket, és újra és újra „leírtuk” őket, mindig vigyázva azonban arra, hogy a leírás sorrendében a betűk mindig kiadják a S M O K Y szót.   

Ezután letettem őt a földre, és egyenként, parancsszóra leültettem a betűk előtt, vigyázva megint a megfelelő sorrendre : S M O K Y.  Ezt sokszor gyakoroltuk, mielőtt legyártottam még négy készletet a nevének betűiből. Ezeket aztán egymás utáni sorokban elhelyeztem úgy, hogy minden sorban másképp kevertem össze a nevének betűit. Így az első sorban a betűk azt adták ki, hogy S M O K Y, a második sorban K O M Y S, a harmadikban Y M S O K , és így tovább. A sorok közt haladva egyesével leültettem őt a betűk előtt, ismét vigyázva a megfelelő sorrendre. Eleinte nagyon zavaró volt, hogy Smoky semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy megértette volna a feladatot. Két hétig gyakoroltam ezt vele, minden eredmény nélkül. Végül el is raktam a kivágott betűket a barakkban, és nem foglalkoztam vele többet. Ez 1945 áprilisában volt. Július végén a századot áthelyezték Okinawa-ra, ahol egy rettentő sok áldozatot követelő összecsapásban vettünk részt a Japánokkal szemben. Mikor végül vége lett a háborúnak, és hazafelé készülődtünk, összeszedtük azt az egy táskára való holmit, amit hazavihettünk. Ekkor kerültek elő újra a kivágott betűk. Akkor már nem sátrakban, hanem a korábban Japán hadsereghez tartozó barakkokban voltunk elszállásolva. Hét társam előtt csak úgy szórakozásból kitettem a betűket (összekeverve) , és mondtam Smoky-nak: betűzd ki a neved! Én lepődtem meg a legjobban, amikor odasétált az S betűhöz, és leült előtte. Következő! – mondtam neki, mire odasétált az M betűhöz, és leült, és így tovább. Mindezeket csak egy dologgal magyarázhattam. A kiskutya nem szerette ezt a trükköt, mert a betanítás során fizikailag kényszerítettem arra, hogy a fejével lekövesse a betűk vonalát, és hogy dugja bele az orrát a betűk nyílásába. Ezt ő egyáltalán nem szívlelte, és talán úgy döntött, hogy nem árulja el nekem, hogy megértette a trükk lényegét. Az is lehet, hogy már az első pár napban megértette, de nem hozta ezt a tudomásomra. Az évek során, amikor bemutatókra jártunk, mindig is vonakodva csinálta meg ezt a trükköt, sőt, sokszor vissza is utasította, noha jól tudom, hogy pontosan értette, mit szeretnék tőle. A többi trükknél ilyesmi sosem fordult elő.

Bill Wynne-tól még az alábbi kérdésekre kapunk választ a következő bejegyzésben:

Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még mindig él. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

 Tartsatok velem legközelebb is!

Kövess engem Facebookon is, kattints ide:https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább

Interjú Bill Wynne-nal, a háborús yorkie, Smoky gazdájával I.

Talán emlékeztek még Smokyra, az apró yorkshire terrierre, aki azzal vált híressé, hogy – miután egy amerikai katona rátalált az új-guineai dzsungelben, egy rókalyukban - két évet töltött el a II. világháborúban, a csendes-óceáni hadtest nem hivatalos tagjaként. Apró termetét kihasználva olyan helyzetekben tudta segíteni az amerikai hadsereget, amire talán senki sem gondolt. A kiskutya végül tizedesi rendfokozatot kapott, ezzel egy “szintre” került gazdájával és katonatársával, Bill Wynne –nak. A történetről és a kis Smokyról hosszabban itt olvashattok:  http://cel-eb.reblog.hu/smoky-a-haborus-yorkie

A háttéranyagok gyűjtése közben a  Szerkesztőm olyannyira Smoky rajongó lett, hogy gondolt egy merészet, és felvette a kapcsolatot Smoky gazdájával, a 94 éves veterán katonával, aki jelenleg Clevelandben él. Egy interjút kért tőle, amire Bill Wynne azonnal igent mondott.

Bill Wynne a Smoky tiszteletére emelt háborús emlékmű előtt

A facebook csoportomon keresztül leadhattátok azokat a kérdéseket, amiket Ti szerettetek volna feltenni a kis háborús hős gazdájának Smokyval vagy akár a háborúval kapcsolatban. A feltett tíz kérdésre Bill Wynne olyan bőséges válaszokat adott, hogy az interjút részletekben ismerhetitek majd meg.

Íme az első három kérdésre adott válasza:

Hogyan érez a II. Világháborúval kapcsolatban? El lehet felejteni valaha is a háború borzalmait?

Lehetetlen elfelejteni a háborút – legyen az bármilyen háború – hogyha részese lettél. A II. világháború közülük is a legszörnyűbb volt. 75 millió áldozatot követelt világszerte. A háború végére az USA 16.4 millió katonát veszített Indiában, a Közel-Keleten, a Csendes-óceán délnyugati területein Ausztráliától Japánig, Hawaii-szigetektől Borneóig. Új-Guinea dzsungeleiben három évig folytak a harcok. Két évbe tellett, mire 400 mérföldet megszereztünk az 1500 mérföld hosszú szigeten. A háború végére már 5000 mérföldet tudhattunk a magunkénak.  Afrikába, Olaszországba, Angliába, és úgy általában az európai kontinensre több katonát küldtek. A legnagyobb fókuszt az európai hadszíntér kapta, hisz egészen az 1941. december 7.-ei belépésünkig tartani lehetett a német inváziótól Anglia területére.    

A délnyugati csendes-óceáni haderő minimális lefedettséggel működött. 160 ezer amerikai nézett szembe 1 millió japánnal Új-Guinea térségében, több ezer repülőből álló légiflottájuk a mi néhány száz gépünkkel szemben. 1941 decemberében nem voltunk felkészülve a háborúra.  MacArthur tábornoknak (csendes-óceáni hadsereg parancsnoka – a szerk.) csak annyit mondtak, hogy tartsa a japánokat Ausztrálián kívül, amíg segítség nem érkezik az európai hadszíntérről. De  MacArthur ennél sokkal brilliánsabb volt. Vele messze várakozáson felül teljesítettünk.

MacArthur tábornok, a csendes-óceáni haderő parancsnoka

Segített Smoky jelenléte abban, hogy túlélje ezeket a napokat, vagy megtartsa az életbe vetett hitét?

Smokyt az Isten küldte. Úgy éreztem, hogy ő és én egymásnak vagyunk teremtve. Azt is jól tudom, hogy ez a kutya bárki más kezében csak egy hétköznapi kutya lett volna. Ha egyáltalán túlélte volna a háborút egy másik gazdával.

Mielőtt besoroztak (mielőtt Smoky hozzá került – a szerk.), Clevelandben elkezdtem egy 10 hetes kutyakiképzői tanfolyamot az akkori kutyámmal, de csak hat hetet tudtam teljesíteni, mert közben behívtak, indulnom kellett. Abban a kiképzői csapatban összesen 25-en voltunk az egy milliós clevelandi populációból, mert abban az időben nagyon új ötletnek számított az, hogy kutyákat is bevessenek a háborúban. Végül 11 ezer, amerikai magántulajdonban lévő kutya szolgált a II. világháborúban. Azok a kutyák, akik túlélték a háborút, visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz. A kutyám, akivel a kiképzést Clevelandben elkezdtem, még túl fiatal volt a háborúhoz, csak hat hónapos volt. Otthon maradt a családommal.      

Smoky teljesen elterelte a figyelmemet a háborúval kapcsolatos problémáimról. Csak arra koncentráltam, hogy valahogy keresztülvigyem a háborún. Eleinte próbáltam tartani magam, hogy ne kötődjek annyira hozzá. Pusztító lett volna a veszteség. 

Eldöntöttem, hogy épségben hazaviszem őt. Trükkök és parancsszavak százait tanítottam neki a dzsungelben.

Smoky és Bill fütyülnek a világra

Amíg a fülöp-szigeteki Luzonba nem kerültünk, teljesen izolált életet éltünk.  Itt a katonáink többsége két évig nem is találkozott nővel, hacsak nem került kórházba, ahol nővérkéket láthatott, vagy nem kapott eltávozást Ausztráliába, ami nagyon ritkán fordult elő (Smoky és én a szerencsések közé tartoztunk, mert mindkét helyzetet átélhettük J ). 1944-ben dengue lázzal bevittek a 223. Honvédkórházba. Smokyt elhozták nekem, és azzal, hogy a nővérek és az orvosok később körbevitték az akkor zajló, Biak hadműveletben megsérült katonák között, az első, regisztrált terápiás kutyává lépett elő.  

Smoky a kórházban "rendel"

Feltehetően az amerikai hadsereg nem volt felkészülve egy dzsungelben talált „négylábú katonára”. Milyen ételt kapott ott Smoky?

 A civilizációtól teljesen elszigetelten éltünk mi ott, Új-Guineán, a történelem előtti időket leginkább megőrző szigeten. A part mentén élő törzseket kereskedők látogatták már 200 éve, akikkel nagyon barátságosan viselkedtek. A világ második legnagyobb szigete (Grönland után) ugyanakkor egy óriási esőerdő volt, amely 1600 mérföld hosszan, és néhol 400 mérföld szélességben terítette be a területet. A belső, szárazföldi területeken élő, 50 ezer éves történelemmel rendelkező törzsekben élő emberek gyakorlatilag a kőkorszakban ragadtak. Lándzsákat, íjakat és nyilakat használtak fegyverként, használati tárgyaik kőből és helyenként agyagból készültek. 1951-ig egyáltalán nem használtak fémből készült termékeket.Néhány törzs tagjai teljesen mezítelenül, mások félmeztelenül élték mindennapjaikat. Az új-guineai esőerdőben négy hónap folyamatos esőzést nyolc olyan hónap követ, amikor naponta legalább egyszer esik az eső. A hőmérséklet állandóan 32-43 °C fok körül mozgott (90-110 Fahrenheitről átszámítva – a szerk.). A dzsungel mélyén élő törzsek többsége soha nem látott fehér embert. Néhány törzs egészen 1970-ig így élt. A törzsek szinte folyamatosan háborúztak egymással, és kannibálként megették legyőzött ellenségeiket. Ez a gyakorlat csak nemrégiben szűnt meg.

Illusztráció

A világháború alatt a japán haderő mélyen benyomult a dzsungellel borított területekre, ahol – szövetségben az ausztrál hadsereggel - halálos küzdelmet vívtunk ellenük, és folyamatosan óriási nehézségekkel néztünk szembe. 

Az ételválaszték nagyon limitált volt a gyors romlás miatt, ami gyakran vérhashoz is vezetett.  Szárított burgonya, szárított tojás, tejpor és marhahús konzerv volt nagyrészt az étlapon, kiegészítve némi erősen sózott szalonnával vagy sonkával, hogy meg ne romoljanak. Kaptunk sok konzerves zöldséget is, de frisset soha. Ugyanez a húsoknál. A pékek kenyeret sütöttek, vagy néha süteményt készítettek.

Trópusi vajat ehettünk csak, ami nem olvad meg a magas hőmérsékleten. Nagy dobozokban érkezett, csakúgy, mint a trópusi csokoládé, ami szintén ellenáll az olvadásnak, emiatt azonban nagyon nehéz volt megenni is. Idővel mindannyian súlyt veszítettünk.

Mindezekbe csöppent bele a kis Smoky.

Kutyatápot, mint ellátmányt nem kaptunk úgy, mint a háború hivatásos kutyái, akiknek a tápon kívül járt a rendes pihenőhely és az állatorvosi ellátás is. Smoky ugyanazt ette két évig, amit mi.  A kantinból vittem neki minden nap ételt a szolgálati bögrémben. Később az állatorvosok elmondták, hogy ez a fajta “diéta” egy modern yorkie-nál három hónapon belül halálos hasnyálmirigy és veseproblémákat okozna. Az 1940-es években a yorkie ritka volt, mert nem volt nagy rá a kereslet, mindazonáltal éppen emiatt rendkívül strapabíró fajtaként tartották számon. Napjainkra aztán jött a népszerűség, és az igény arra, hogy ezt a fajtát tenyésszék, ami nagy változást hozott színben, méretben, testtartásban (egyenes hát). A beltenyésztésnek és a vonalas tenyésztésnek megvannak a maga pozitív és negatív hatásai. Ezért aztán a mai yorkie-k hajlamosak lehetnek olyan fizikai problémákra, amik 70 évvel ezelőtt nem léteztek. Ezeken kívül a “hátsó udvari tenyészetek” tovább rontják a fajta minőségét, mint ahogy ez megfigyelhető a többi fajtánál is. Ők csak abban érdekeltek, hogy minél több pénzt harácsoljanak össze, a fejlesztés nem érdekli őket.

A következő bejegyzésben az alábbi kérdésekre kaphatunk még választ:

Előfordult-e bármilyen fertőzés vagy betegség Smokynál a háborús évek során? Feltehetően a dzsungelben nagy ennek a rizikója. 

Hagyott maga után örököst a kis Smoky? Gondolt arra, hogy esetleg tovább kellene örökíteni a génjeit, hogy folytathassa a legendát? 

Azt lehetett olvasni egy cikkben, hogy Smokyt a dzsungelben találták. Ki tudta valaha deríteni, hogy hogyan került oda a kutya?

Hány órát képezte Smokyt egy átlagos napon? Hogy tudta rábírni arra, hogy kövesse az instrukciókat (főként a kártyás trükk érdekelne minket, ahogy Smoky kibetűzte a saját nevét)? 

 Úgy hallottuk, hogy hollywoodi produkciókat segített a szakértelmével. Melyek azok a filmek, melyeken otthagyta az ujjlenyomatát? Smoky szerepel ezekben a filmekben?    

 Tudjuk, hogy Smoky legendája még élénken él Amerikában. Mi a következő esemény vele kapcsolatban? 

 Úgy hallottuk, hogy a vejével együtt azt tervezik, hogy Smoky történetét egy filmben örökítik meg. Hogy állnak az előkészületek ezzel kapcsolatban?  

 Milyen üzenetet küldene az olvasóknak, a magyar Smoky-rajongóknak az ember-kutya viszonyával vagy a háború/béke témakörével kapcsolatban?

Köszönöm Bill Wynne-nak, hogy megosztotta az élményeit, a gondolatait és az érzéseit velünk, magyar olvasókkal. Kívánunk neki jó egészséget!

Nózi

Kövess engem facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább

Irigy kutya

Április 1-én újra az ELTE Etológia tanszékén jártunk. Ismerősként üdvözöltem a vörös téglás épületeket és a kétlábúaktól nyüzsgő folyosókat, egy dolgot azonban először nem értettem. Miért tartott velünk nagyra nőtt fajtársam és lakótársam, az óriás uszkár, Archibáld? Az autóban ülve még azt gondoltam, hogy talán út közben kitesszük őt a kutyakozmetikában, hisz őpiperkőcségét amúgy is a frizurája foglalkoztatja leginkább. Aztán arra is gondoltam, talán azért tartott velünk, hogy ne maradjon egyedül otthon, míg az etológusok velem foglalkoznak. Az Etológia tanszék folyosójára érve azonban erősödött a gyanúm, hogy a kétlábúim őt is a tesztre hozták. Korábbi megszólalásaim során nem nagyon szoktam őt Archibáldot szóba hozni, de most kénytelen vagyok beszélni róla, mert mély megdöbbenésemre ő is része volt a kísérletsorozatnak. Kérdeztem magamban, miért? Talán ez egy rossz áprilisi tréfa?

Aztán megértettem. Egy kedves etológus hölgy elmagyarázta, hogy a mi, négylábúak egy féltékenységet vizsgáló teszt részesei leszünk, és ehhez, lássuk be, tényleg két eb szükséges.

Ahogy megtudtam, manapság a kutyák viselkedését vizsgáló tudomány a féltékenységgel kapcsolatosan két irányzatra bomlik. Egyik irányzat határozottan állítja, hogy a kutyáknál nincs féltékenység. Pont. Szerintük amit a kétlábúak féltékenységnek tudnak be, az nem más, mint a falkatörvények szigorú betartása és betartatása a domináns eb részéről. Ezek szerint annak a kutyának, aki a ranglétrán feljebb áll, jogában áll a Gazda szeretetét egyedül birtokolni, és ha az alacsonyabb rendű fajtárs ezt veszélyezteti, akkor teljesen nyilvánvaló a megtorlás a domináns kutya részéről.

A másik irányzat a kutyák féltékeny viselkedését emberi jellemvonásként értékeli. A féltékeny viselkedés – mondják -  az embereknél akkor jelenik meg, amikor valaki fél attól, hogy elveszítheti a kapcsolatot egy számára fontos személlyel egy harmadik fél miatt. Több kutatás eredményei is arra utalnak, hogy gyermekeknél nagyon korán, már 6 hónapos korban is megjelenik féltékenységre utaló viselkedés. Az irányzat képviselői szerint a kutyák szociális viselkedése már nem teljesen követi a falkatörvényeket, hisz a háziasítás évezredei során nagy változások mentek végbe. Szerintük a kutya-gazda kötődés funkcionálisan már inkább hasonló a szülő-gyermek kötődéshez, ezért úgy vélik, hogy a kutyáknál is elképzelhető a féltékeny-jellegű viselkedés.

A magam részéről én az első változatban hiszek, hisz teljesen egyértelmű nálunk a falkasorrend, amihez mindenkinek tartania kell magát. Első a Gazda, mi sem egyértelműbb (igaz, hogy már nem él velünk, de mindig a Gazda marad). Aztán jön a lánykölyök, aki sokszor olyan határozott és szakavatott kézzel bánik velünk, hogy már-már a Gazdával vetekszik. Aztán jövök a sorban én, mint első a kutyák közt. Dominanciám megkérdőjelezhetetlen, hisz nyolc éves, kiképzett rendőrkutya vagyok.  Utánam jön Arcsi, az óriás uszkár. Ő négy éves, és semmilyen kiképzésben nem részesült, ezért teljesen jogosan birtokolom az előnyösebb pozíciót, kicsiny termetem ellenére.

Arcsinak tehát be kell tartani a falka felsőbb tagjaival kapcsolatos szabályokat. Ha példának okáért én ülök a Gazda ölében, és Arcsi közelít felénk, kijár neki egy fogvillantás morgással fűszerezve. 

Felmerülhet a kérdés, hogy a Szerkesztőm hol helyezkedik el ebben a bizonyos hierarchiában. Nos, nem teljesen Arcsi után. Nem is tudnám igazán belőni. A Szerkesztőm, azt hiszem, hogy valahol a szomszéd macskái és a kerti csigák után foglal helyet a béka s…ge alatt. Néha már sajnálom szegényt. Egyáltalán nem tud rendet tartani. Na, azért nem engedem bántani, hisz a gondolataimat mégiscsak ő rendezi sorokba.


És akkor most néhány szó magáról a tesztről. Noha a tanszékre elkísért a Gazda, a lánykölyök és a Szerkesztőm is, a kísérletsorozat alatt csak a lánykölyök maradt velem. Egy szobába zártak minket. Úgy sejtettem, hogy a többiek sem lehetnek messze, egy belső ajtó alatti kis résből ugyanis az ő szaguk szivárgott.  Először Arcsi is velünk maradt a szobában. Nem igazán értettem, hogy mi történik, csak sodródtam az eseményekkel. A lánykölyök egy ideig csendben ücsörgött egy széken, majd hirtelen felállt, és ostromolni kezdte Arcsit a szeretetével. Mintha én a világon se lennék, simogatta, puszilgatta, gyömöszölte. Felhasználván a hierarchiában betöltött magasabb rangomat, megpróbáltam felhívni magamra a figyelmet. Farokcsóválva tettem néhány kört a kölyök körül, de semmi, felém se szagolt. Sértve éreztem magam.

Utána Arcsit kivezették (sóhaj). A kölyök megint ült, majd felpattant, és a szoba közepére helyezett újságot felkapta, és azzal kezdett el foglalkozni. Lapozgatta, hangosan felolvasott belőle. Engem egyáltalán nem zavart a dolog, bár kicsit furcsán néztem rá, hisz sose csinált még ilyet.

Ezután még bizarrabb szituációba keveredtünk. Arcsi nem jött vissza, viszont a szobába behoztak egy kisautót. A lánykölyök ugyan kinőtt már ebből a korból, most mégis leült a kisautó mellé, és hosszan tologatta, beszélt hozzá. Velem továbbra sem foglalkozott, úgy tett, mintha ott se lennék. Na ezen a ponton elbizonytalanodtam. Már-már kezdtem azt hinni, hogy nem is engem, hanem a lánykölyök agyi kapacitását vizsgálják. Mozdulatlanul, bamba szemekkel bámultam rá a jelenet közben, amelyet – mint utóbb megtudtam – négy kameraállásból rögzítettek. 

 A következő fázist nagyon élveztem, ugyanis Arcsi továbbra sem jelent meg, bevezettek azonban a szobába egy csodás kutyalányt, egy német juhász kutyát. Igaz, hogy a lánykölyök ezúttal is ignorált engem, és kizárólag az új kutyát simogatta, de ebben az esetben ez engem egyáltalán nem zavart, mert ennek a lánykutyának nagyon izgalmas szaga volt. Sajnos hamar kivezették őt is.

Ezek után még egyszer bevezették Arcsit, és eljátszották ugyanazt a jelenetet, amit korábban, de addigra már meguntam az egészet, és ahhoz a belső ajtóhoz telepedtem, ami alól a Gazda szaga kanyargott elő. Megmondom őszintén, egy kicsit elegem lett.

Megpróbáltam a teszteket és azok eredményeit a tőlem telhető legnagyobb elfogulatlansággal leírni, aztán ki-ki döntse el, hogy melyik irányzatot támogatja a szavazatával. 

Nózi

Kövess engem facebookon is! Kattints ide https://www.facebook.com/nozinaploja/

1 Tovább

Smoky, a háborús yorkie

Sokan hitetlenkedő szemeket meresztenek, amikor megtudják, hogy yorkshire terrierként rendőrkutya válhatott belőlem, mások pedig bevetéseim hallatán elnézően mosolyognak, gondolván, csak tódítok. Pedig a világtörténelemben nem én vagyok az első, az egyetlen, de még csak nem is a legkisebb, aki a Hazát szolgálta. A leghíresebb yorkie kétséget kizáróan az alig két kg-os Smoky volt, aki a II. világháborúban elévülhetetlen érdemeket szerzett gazdája oldalán.  

Smoky nem egy célzott kiválasztás eredményeképpen került a hadsereghez. 1944-ben akadt rá egy amerikai katona az új-guinea-i dzsungelben, egy rókalyukban. Eleinte arra gyanakodtak, hogy talán az ellenséges erők hírvivője, de sem a japán, sem az angol utasításokra nem reagált. A katona úgy döntött, eladja a kutyát, amire csakhamar talált is vevőt. Katonatársa, William A. Wynne tizedes két ausztrál fontért vette meg tőle a kutyát. 

Wynne akkor még nem volt tapasztalt kutyakiképző, de közte és újdonsült kis állata közt olyan mély kötődés jött létre rövid időn belül, hogy a yorkie teljesítette gazdája minden kérését. Hamarosan trükkök tucatjaival szórakoztatta a katonákat.

Smoky itt éppen „fütyül” a gazdájával a világra

A kutyus azonban nemcsak a szórakoztatásból, de a komolyabb feladatokból is kivette a részét az ötös számú csendes-óceáni légierő nem hivatalos tagjaként.  Tizenkét repülős bevetésen vett részt, melyek során hosszú órákat töltött egy katonai hátizsákban himbálózva, a fedélzeti gépfegyverek közvetlen közelében. Nyolc harci csillagot kapott kitüntetésül. 

Legjelentősebb és egyben legveszélyesebb bevetésére 1945-ben került sor. A légierő, ahol gazdája szolgált, azt a feladatot kapta, hogy távírókábeleket fektessenek le a területen. Ahhoz, hogy a fontos vezetékeket a repülőgépek leszállópályája alatt áthúzzák, három napon keresztül kellett volna ásni. Ez idő alatt az amerikai légierő 40 gépe 250 katonával csak egy olyan területen tudott volna landolni, ahol az ellenséges csapatok bombázásainak lettek volna kitéve. A leszállópálya alatt egy 21.7 méter hosszú, szűk vízelvezető áteresz húzódott, ahová Smoky könnyedén befért. Gazdája a nyakörvére rögzítette a távírókábel végét, majd beküldte a kutyát a csőbe. Smoky két perc alatt végezte el a több napra tervezett feladatot, és ezzel gyakorlatilag elkerülhetővé vált, hogy a légierő gépei máshol landoljanak. Smoky a sikeres akció után tizedesi rangot kapott. 

Smoky gazdája, Bill Wynne tizedes (balra) és Bob Gapp beküldik Smoky-t  a csőbe, hogy a távíróvezetéket így juttassák a leszállópálya túloldalára

Smoky az első, dokumentáltan terápiás célra is használt eb, szolgálatait számos  harctéren megsebesült katona vehette igénybe a háború alatt és után is. A kórházakban mindent bevetett, hogy jobb kedvre derítse a sérülteket. Egyik trükkje az volt, hogy ki tudta betűzni a saját nevét az elé rakott kártyákon szereplő betűkből, de például kötélen is tudott járni bekötött szemmel. 

 Smoky épp "rendel"

A háború végén Wynne magával vitte Smokyt otthonába, Clevelandbe, ahol a kutya is a családdal élt.  Miután gazdájával egy fotókkal illusztrált egészoldalas cikkben szerepeltek a Cleveland Press 1945. december 7-i számában,  Smoky országos szenzációvá vált.

A következő tíz évben gazdájával járták az országot, és ő boldogan mutatta meg mindenhol, hogy mit tanult a tengeren túl. Gazdája még Hollywoodban is dolgozott egy rövid ideig, a legnagyobb filmstúdiók kérték fel őt, hogy kutyatrénerként segítse a munkájukat.

Még életében mancshoz vehette az „üdvöskék bajnoka” (Champ Mascot) trófeát, amely jelenleg az Amerikai Kutyakennel Klub Missouri-i múzeumában van kiállítva. A fotón Smoky egy speciális kiskabátot visel, melyet az ausztrál vöröskereszt önkéntesei készítettek számára, és amelyen az ötös számú csendes-óceáni légierő jelvénye látható.

Az alig kétkilós veterán ’57 februárjában távozott az örök vadászmezőkre. Kicsiny testét a Metroparks –ban helyezték örök nyugalomra, ott, ahová gazdája és felesége még a háború előtt belevésték kezdőbetűiket egy fa kérgébe. Clevelandben két emlékművet is emeltek a tiszteletére. 

 Történetét gazdája egy könyvben is megörökítette, a Yorkie Doodle Dandy c. mű Amerikában bestseller lett.

Wynne azonban nem állt meg itt. A 95 éves veterán a vejével együtt jelenleg is azon dolgozik, hogy támogatókat nyerjenek meg ahhoz, hogy a történetből film születhessen. 

Nagyon drukkolok, hogy összejöjjön neki (én szívesen vállalom a főszerep eljátszását :)).

A cikkek végén általában a saját facebook oldalamat szoktam népszerűsíteni,  de most rendhagyó módon Smoky oldalára hívnám fel a figyelmet, melyet veterán gazdája üzemeltet. Így ti is figyelemmel tudjátok kísérni a Smoky-val kapcsolatos eseményeket, cikkeket és más hasznos információkat. 

https://www.facebook.com/smokywardog

Na jó, azért itt az enyém is, hogyha ezek után még érdekes lehetek én is: 

https://www.facebook.com/nozinaploja/

Tartsatok velem legközelebb is! 

Nózi

2 Tovább

Nózi és a csodalámpa

2011. június 16-án igen nagy megtiszteltetés ért. Ezen a napon Aladdin csodalámpáját megdörzsölte egy kisfiú, akit Andrisnak hívnak. És Andris hívására a Dzsinn előtekeredett az ódon lámpából. Andris kívánhatott egyet a Dzsinntől, és azt kívánta, hogy találkozhasson velem, és a többi négylábú rendőrrel.

Látom, ahogy egyre jobban kerekedik a szemetek, ezért egy kicsit érthetőbben is elmesélem a történetet.

A Csodalámpa Alapítvány évek óta azon dolgozik, hogy súlyos beteg gyermekek kívánságát teljesítse, ezzel könnyítve és színesítve meg a mindennapokat. Büszkén jelenthetem ki, hogy Andris kívánsága én magam voltam azon a bizonyos napon.

Ahogy Andris begurult a kerekesszékével az ORFK Oktatási Igazgatóságára, vagyis a Dunakeszi rendőrkutya-kiképző bázisra, tudtam, hogy nagyon jó barátok leszünk. Azonnal az ölébe telepedtem, így jártuk körbe a kiképző központot. Andris megnézhette nagyobbra nőtt ebtársaim őrző-védő bemutatóját, valamint a kommandósok akcióját is.

Utána jött el az én időm. A gyakorló szobába mentünk, ahol a Gazda már több helyre is kábítószert rejtett, hogy megmutathassuk Andrisnak a kutatás menetét.  Természetesen sikerrel vettem az akadályokat, Andris pedig csak ámult-bámult a szimatomon.  

Hosszú időt töltöttünk együtt, mert Andrist a kiképzés legapróbb fortélyai is érdekelték. Büszkén mesélte, hogy neki is van otthon egy kutyája, akivel rendszeresen foglalkozik.

A Csodalámpa csapata később így emlékezett meg az eseményről:

„Mindig örül a Csodalámpa csapata, ha olyan izgalmas kérés érkezik hozzánk, mint Andrisé, aki egy rendőrkutya-kiképzést szertett volna megnézni. Imádja a négylábúakat, már neki is van otthon egy, ezért szerette volna látni, mi a fortélya, hogyan zajlik egy igazi kiképzés. 

A kívánságot Varga Balázs alezredes úr és munkatársai teljesítették, akik egy igazán kellemes napot szerveztek Andrisnak és természetesen nekünk felnőtteknek is, hiszen nem mindennap juthatunk el például egy kommandós akció kellős közepébe. 

Dunakeszin valóságos rendőrkutya-bevetést nézhettünk meg, láthattuk, hogyan fogják el és teperik le a betörőt, mennyire értik a kutyusok a vezényszavakat. Ilauszki Tibor őrnagy szinte végig Andris kerekes széke mellett guggolt és magyarázott minden egyes mozzanatot. Valódi érdekesség volt, amikor megnézhettük az őrnagy közvetlen munkatársának, „Józsefnek” a produkcióját, aki Európa egyetlen yorkshire terrier kábítószer-keresője

Ezután egy laborba mehettünk be, ahol különleges módszerekkel lehetett a sötétben is az árulkodó nyomokat felfedezni. Bár mi már nagyon elfáradtunk, Andris továbbra is kérdezősködött és megfigyelt minden apró részletet. 

A program végén egy kellemes ebéd mellett beszélgethettünk még a bázis vezetőivel, munkatársaival. S hogy Andris el ne felejtse ezt a napot, a rendőrkutyákról készült könyvet és rendőrsapkát kapott ajándékba”

Andrissal nagyon jó barátok lettünk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Együtt ünnepeltük a 15-ik szülinapját is. 

Egyébként pedig most, hogy nyugdíjas lettem, de még erőm teljében érzem magam, egyre jobban foglalkoztat a gondolat, hogy segítőkutya váljék belőlem. Imádnám, ha olyan klassz társaságban tölthetném az időmet, mint amilyen Andris. Erről már csak a Szerkesztőmet kell valahogy meggyőznöm. Szorítsatok, hogy összejöjjön!

Nózi

Tartsatok velem legközelebb is! Kövess engem Facebookon is! Kattints ide: https://www.facebook.com/nozinaploja/

2 Tovább

Családi kutya program

Erőt, Egészséget minden kedves olvasómnak!

Mai blogbejegyzésem rendhagyó lesz, hisz ezúttal nem a hőstetteimmel, vagy egyéb rendőrségi vonatkozású témafeldolgozással készültem nektek, hanem egy nagyon érdekes kut(y)atással, amit az ELTE Etológia tanszéke végez a kutyák viselkedésével kapcsolatban. Amikor meghallottam, hogy a Szerkesztőm engem is benevezett a kísérletsorozatra, kicsit zabos lettem, hisz az én véleményemet ki sem kérte. Csak azért bocsátok meg neki, mert nagyon jól éreztem magam a tanszéken, és megtisztelőnek érzem, hogy a kutatási eredményben egy kicsit az én mancsom is benne lesz.

A március 11-i nap már önmagában is érdekesen indult, hiszen nem mindennap metrózom,  villamosozom és buszozom Budapesten. 

Az utazás fáradságos volt, de a sok élmény és a rám mosolygó arcok mindenért kárpótoltak.

Amikor a Szerkesztőmmel beléptem az Egyetem ajtaján, mellbevágott a tudomány. Annyi okosság gyűlt már össze azon a helyen, hogy felsorolni is sok lenne, álljon ezért itt egy fotó, ami hű képet ad arról, mi mindennel foglalkoznak ezen a helyen. Az eligazodást segítő tábla a tanszékek neveivel olyan nagy volt, hogy alig fért el a fotón.

Az Etológia tanszék a hatodik emeleten található, ahová egy kedves kétlábú kísért fel minket. Itt nem a tudomány, hanem az előttünk itt járt kutyák szaga vágott mellbe. Megtudtuk, hogy jelenleg egy nagyon intenzív kísérleti szakasz zajlik éppen, amikor naponta több kutya is megfordul a tanszéken. Később egy kicsit monotonabb, de annál hasznosabb időszak következik, amikor a kutyákról készült videófelvételeket egyesével kielemzik, és elkészül a vizsgálati eredmény.

No de mit is kutatnak ott ennyire bőszen?

Az etológia az állatok viselkedését tanulmányozza, de ezek a kísérletek kifejezetten a kutyák magatartását vizsgálják adott szituációkban.

A kutatási eredményekkel igazolható, hogy melyek azok az ösztönös viselkedések, amelyeket a genetika határoz meg, és melyek azok a viselkedési formák, amelyeket tanulással sajátítanak el az állatok. Azt is vizsgálják, hogy az ebek képesen-e önállóan gondolkodni, terveket gyártani, vagy segítséget kérni az embertől.

Szerintem elég lett volna, hogyha engem megkérdeznek mindezekről, hisz ebtársaim nevében is határozottan kijelenthetem, hogy IGEN, a fenti feltételezések igazak! A kutatók azonban valami miatt ragaszkodnak egy reprezentatívabb mintavételhez, ezért inkább sok kutyán tesztelik az adott helyzeteket.  

Azon a szép márciusi napon három kísérletben is volt szerencsém részt venni.

Az első kísérlet arra keresett választ, hogy vajon a kutyáknál is működik-e az elfogultság, mint érzelem.

A kétlábúaknál ugyanis már beigazolódott, hogy hajlamosak előnyben részesíteni a saját csoportjukhoz (legyen az nemzeti, kulturális, vallási, szociális, stb) tartozó egyéneket. A kísérlethez egy szobába vezettek engem, ahol semmi más nem volt, csak két szék és egy szekrényke. A Szerkesztőmet megkérték, hogy vegyen fel egy kukásmellényt (?), és leültették egy székre. A kísérlet során a csuszalesőjét szorosan zárva kellett tartani, csak a segítők beszélhettek hozzám. Elsőként egy sántikáló lány lépett a terembe, és valamilyen furcsa, idegen nyelven kezdett velem játékba. Mivel az ott felkínált játékokat fanyalogva fogadtam, a saját, jól bevált és megrágcsált játékkacsámat vetették be. Jót huzakodtunk, dobálóztunk a plüssömmel. Mikor már jól kifárasztottam a kis bicebócát, egy másik lány lépett a szobába, aki magyarul folytatta a játékot. Ő is ugyanolyan kukásmellényt viselt, mint a Szerkesztőm, és nem volt sánta sem. Mondhatni, olyan átlagos, mindennapi csaj volt, mint a Szerkesztőm. Aztán mindkét lány eltűnt egy időre. Ez alatt egy harmadik segítő gonosz módon ellopta a játékomat, és a szemem láttára olyan magasra tette, hogy nem értem el. A Szerkesztőmtől nem tudtam segítséget kérni, mert őt messze tőlem egy sarokba ültették úgy, hogy ne is lásson engem, és a harmadik segítő is lelépett. Ekkor azonban megjelent a bicebóca az átlagos lánnyal együtt, és jobbról, balról mellém álltak. Utóbb megtudtam, hogy arra voltak kíváncsiak, melyiküktől kérek majd segítséget, hogy visszaszerezzem a kacsámat. Meg akarták tudni, hogy vajon elfogultan döntök majd az átlagos lány mellett, vagy nem játszik szerepet az előítélet, és a bicebóca is megfelel erre a célra.

Kijelenthetem, hogy teljes mértékig előítélet-mentesen jártam el, mert egyiküktől sem kértem segítséget. :D  Addigra ugyanis eluntam a játékot, és inkább szimatolni kezdtem a szobában. :D

Kísérleti szoba háttérben a magas párkánnyal

A második kísérlet arra kereste a választ, hogy a kutyák képesek-e az emberrel kommunikálni akkor, ha a kétlábú kizárólag a pillantását használja.

Ehhez két virágcserépbe raktak egy nagyon csábító játékot, és hagyták, hogy a játékot többször is megszerezzem, kivegyem a cserepekből, és játsszak vele. Mikor a legnagyobb hévvel játszottam volna, a virágcserepeket a magasba tették, a párkány jobb és bal oldalára. A Szerkesztőm arra bíztatott, hogy szerezzem meg a játékot, miközben folyamatosan a jobb oldali cserepet bámulta. Gondoltam, hogy akkor abban lehet az a fincsi játék, de olyan magasan volt, hogy nem értem fel. Nosza, odaültem a jobb oldali cserép alá, és hangos ugatásba fogtam. Remélem, a videó rögzítette azt, hogy igenis értjük az emberek jelzéseit, és nem csak a beszéd alapján kommunikálunk.

A harmadik kísérlet furcsa és bizarr is volt egyben.

A Szerkesztőm ugyan a kíváncsiságától hajtva megkérdezte, hogy mire keresik a választ a kísérlettel, de nem hiszem, hogy egy árva kukkot is megértett abból, amit az a kedves kutatásvezető mesélt neki. Azért megpróbálom összefoglalni. Egy szűk szobába vezettek minket, amelynek az egyik falán egy mozivásznat feszítettek ki. Azt mondták, mozizni fogunk. A Szerkesztőmet leültették egy székre, én az ölébe ülhettem. Lekapcsolták a villanyokat, koromsötét lett. A Szerkesztőmet megkérték, hogy hajtsa le a fejét, mert egy nagyon érzékeny kamera az én szemmozgásomat fogja majd megörökíteni. A vásznon pontok jelentek meg, egészen PONTosan négy világító pont. A bal sarokban a két pontocska mintha üldözte volna egymást, vidáman kergetőztek.   A jobb sarokban vetített két pont egymástól teljesen független mozgást végzett.  Az embereknél már bebizonyosodott, hogy hajlamosak különböző érzelmeket társítani egyszerű geometriai formákhoz. Így például hajlamosak üldözésként leírni két pötty mozgását, ha azok szorosan egymás mögött haladnak és látszólag befolyásolják egymás mozgását.

De hogy milyen következtetésre jutnak majd abból, hogy én melyik pöttyöt bámultam, az örök rejtély marad (bevallom, én a jobb oldali sarkot néztem J)

Egyszóval nagyon nagyon élveztem ezeket a szituációkat, hiszen játék volt az egész. Remélem máskor is eljövünk majd ide. Ugyan a beígért jutifalat a nagy kapkodásban ottmaradt (ezért egyedül a Szerkesztőmet teszem felelőssé), de majd legközelebb duplázunk. Remélem legalábbis, hogy lesz legközelebb. Erre mondjuk minden lehetőségem megvan, mert az ELTE Etológia tanszék egy Családi Kutya Program elnevezésű kutatássorozatot indított, amire várják az erre nyitott két-és négylábúak jelentkezését. Ha esetleg Titeket is érdekel a program, vagy beneveznétek a kedvenceteket, akkor itt tudtok információt kapni:

https://www.facebook.com/CsaladiKutyaProgram/?fref=ts

Kísérletre fel!

Kövess engem facebookon is. Kattints ide https://www.facebook.com/nozinaploja/

0 Tovább
«
123

Cel-EB rovat

blogavatar

Egy nyugdíjas rendőrkutya naplója. A történetben megjelenő szereplők NEM kitalált személyek, valóságos személyekkel való mindennemű hasonlóságuk NEM pusztán a véletlen műve. Kövess engem Facebook-on is! --> facebook.com/nozinaploja

Utolsó kommentek